Bruttó nemzeti boldogság

A paroi reptéren a repülőből kiszálló gyanútlan turistát hatalmas óriásplakát fogadja, rajta az ifjú királyi pár és a tavalyi esküvőjüket ünneplő mondatok. Talán a jóképű uralkodónak köszönheti az ország, hogy viszonylagos elzártsága ellenére többet tud róla a világ és nem utolsó sorban, a harmadik legfontosabb gazdasági ágazatot fellendítve, borsos áron is évente több tízezer turista jön az országba. Mindez azért, mert a királyságban a gazdasági mutatók helyett apja nyomdokain haladva, a jólét mérésére a boldogságot helyezte előtérbe.

Argentinába, Buenos Aires – Dél-Amerika és Európa hangulatát egyesítő – pezsgése, a tangó, a mendozai borok, a gyönyörű Tűzföld és sok egyéb mellett tavaly az vezérelt, hogy tanulmányozzuk, milyen állapotban van az ország kereken tíz évvel azután, hogy politikusainak felelőtlensége csődbe vitte. Nos, a látottakból és az évi tíz százalékos növekedésnek köszönhetően úgy tűnt, hogy egész jól. Ettől függetlenül lebeszélnék minden politikust erről a megoldásról, nemcsak azért, mert az adott politikai elit teljeskörű és végleges bukásához, nem utolsósorban utcai harcokig élesedő társadalmi feszültségekhez vezet, hanem azért, mert a legritkább esetben eredményez magasabb társadalmi jólétet, mint a hitelek tisztességes visszafizetése és a hitelképesség fennmaradása. (Azt csak jelenlegi himalájai vándorlásaink során hallottuk, hogy a kiváló Christina Kirchner, Argentína elnökasszonya, ahogy taxisofőrünk mondta "Christina Louis Vuitton communista", utalva az elnökasszony demagóg, saját személyes vagyonával köszönő viszonyban sem lévő szocialista retorikájára, az újabb argentin fizetési problémák elkerülése érdekében államosította, a YPF-et, az argentin olajtársaságot. Elődei a 2001 évi csőd után az állampolgárok devizáját, majd a nyugdíjpénztárak vagyonát konfiskálták. Hát, láttunk már ilyesmit...)

Így aztán az ortodox és kevésbé ortodox társadalmi és gazdasági modellekkel kísérletező országok meglátogatásának a sorába jól illett, hogy a nyugati demokráciákból és az "EU gyarmatosító szorításából" kiábrándult honfitársaink szempontjainak megismerése érdekében többet megtudjunk arról az országról, amelyben GDP helyett a fejlődés legfontosabb mutatószámának a bruttó nemzeti boldogságot tartják. Annál is inkább, mert Magyarország mára odajutott, hogy bármelyik mutatót is nézzük eléggé lecsúszott a világ országainak rangsorában. Ez nem annyira a GDP okán, hanem a boldogság miatt meglepő, hiszen már tíz éve is az utolsók között voltunk, de úgy tűnik volt még lejjebb. Nos, vajon melyik az az ország, amely keleti (ázsiai), nem demokratikus köztársaság, hanem királyság, nem tagja semmilyen uniónak és bár száz éve nem teokrácia, mégis az utolsó igazi buddhista királyság, ahova turista csak meglehetősen drágán és nehézkesen juthat be?

Ez Bhután, a Svájc méretű és sokak által az alpesi ország ázsiai megfelelőjének tartott, Kína és India közé ékelődött ország, 690 000 lakossal. A - bédekkerek alapján - mesébe illő himalájai királyság jelenleg 34 éves és a népe által méltán szeretett uralkodója, pár hónapja királynévá avanzsált gyönyörű ifjú hitvesével ott mosolyog a paroi reptér óriásplakátján, ahogy minden épületen is, illetve azok termeiben és az alattvalók hivatalos ügyekben kötelezően viselendő népviseletének hajtókájára tűzött jelvényen is.

Bhutánt a 17. században kezdte egyesíteni és új területek megszerzésével Tibettel szemben megerősíteni Ngawang Namgyal, aki maga alatt két vezetői pozícióra választotta szét a spirituális és vallási irányításért felelős főapát (Je Khenpo), valamint a világi vezető (desi) szerepét, a teljhatalmat megtartva magának. Bhután egészen 1907-ig ezáltal, mint  részleges teokrácia működött. Akkor az addigi hadurak közötti harcokból győztesen kikerülő és a brit korona által is elismert Ugyen Wangchuckot választotta a többi területi vezető Sárkány Királynak (Drukpa Gyalpo) és ezzel kikiáltották a bhutáni királyságot. (Bhutánt már a középkortól a Mennydörgő Sárkány Birodalmának tartották, innen az elnevezés.) A harmadik király, Jigme Dorji Wangchuck az 1960-as években kezdte meg az ország modernizációját, többek között megszüntette a szolgaságot, adórendszert vezetett be, szövetségre lépett Indiával már Tibet megszállása előtt. Bhután nemzetközi vérkeringésbe kapcsolásának jegyében megalakult a bhutáni posta, az ország 1971-ben belépett az ENSZ-be, de a valóságban továbbra is elzártan működött. Ezen a jelenlegi király édesapja, az 1972-ben 16 évesen trónra kerülő Jigme Singye Wangchuck változtatott, aki egyben a bruttó hazai boldogság eszméjének megteremtője is. A korai hatalomra kerüléstől megfáradt király 2005-ben fiát, Jigme Namgyal Wangchukot jelölte a trónra, aki apja utasítására még hercegként megkezdte az ország demokratikus rendjének kialakítását és 2006-os koronázását követően 2008-ban kiírta az első országgyűlési választásokat, amely során az első demokratikus alkotmány is megszületett.

Jelenleg Bhután közjogi szempontból alkotmányos monarchia. Ettől függetlenül minden lényegi kérdésben az ifjú király mondja ki a döntő szót és ez a bhutániak számára úgy tűnik megnyugtatóbb, mintha valós parlamenti törvényhozási és demokratikus végrehajtói rendszer működne. Néhai barátunk, amikor a kilencvenes években kisebb méretű, a szocializmusban lerobbant észak-magyarországi kastélyának megvásárlása és annak felújítása után birtokba vette szerzeményét, arra a kérdésre, hogy mit szólnak a falubeliek azt válaszolta, hogy "semmit, megnyugodtak, mert visszatért a földesúr". (Ja, kérem azt senki nem mondta el nekünk az iskolában, számtalan sikertelen szabadságharcunk tanulmányozása közben, hogy az emberek nem a szabadságra, csak annak illúziójára vágynak és a szabadsággal is úgy vannak, mint mindennel, hogy csak akkor becsülik meg, ha - sikeresen - megküzdöttek érte.)

Bhután mára sikeresen lépett elő évszázadokon át tartó elszigeteltségéből, miközben megtartotta hagyományos értékeit és fejlődését teljes mértékben az emberekkel és természeti környezettel összhangban álló fejlesztések révén érte el. Miközben minden második, az utcán szembejövő kezében mobiltelefon van és a Windowst a Microsoft bhutáni írásjelekkel szállítja, az országban továbbra sincs forgalmi lámpa, mert az egyetlent, a fővárosban Thimphuban a lakosság kérésére, - miszerint túl személytelen, megszüntették és ismét rendőr irányítja az egyelőre nem aggasztóan nagy, de egyre jelentősebb  forgalmat. Megfigyelésünk szerint rendőr hiányában gyorsabb lenne az áthaladás a körforgalomban, de ez is csak abban erősített meg, hogy a lakossági igényeken túl a bhutáni hatóságok (a király) kiváló marketing érzéke van a dolog mögött. Erre utal az is, ahogy az ország harmadik legnagyobb jövedelemforrását jelentő turizmust kezelik.

Bhutánba úgy lehet bejutni, ha a turista átutal napi 250 dollárt (tavaly év végéig 200 dollárt) - esetünkben nepáli közvetítéssel - egy bhutáni idegenforgalmi irodának, ami magában foglalja a vízumot, az adókat (helyi információk alapján becsülve ez az összeg fele, de ezzel nem szeretnénk ötleteket adni az adócsökkentés jegyében a gazdaság adóterheit folyamatosan növelő magyar kormányoknak), a szállást, a napi három ízletes étkezést, a programokat az állandó idegenvezetővel és a közúti szállítást, kényelmes terepjáróban. Sok pénz az olcsó utazást kedvelőknek, de értékarányos szolgáltatás, ha mindent összeadunk. Ennél is fontosabb, hogy automatikusan szabályozza a beérkező turisták számát és így a harmonikus fejlődés jegyében el tudja kerülni a turizmus társadalomra és környezetre káros mellékhatásait, szemben más ázsiai országokkal. Vagyis a fiatal bhutáni állam (értsd, a király) többet tud a piac működéséről, mint sokan a „fejlettebb” demokráciákban regnáló vezetők közül.

Valószínűleg mindenkiben ugyanaz a kérdés merül fel, amit mi is már a reptérről bevezető úton feltettünk idegenvezetőnknek: és akkor tényleg boldogok a bhutániak? (Csak magunkban tettük hozzá a kérdést, hogy vajon miért annyira boldogtalanok a magyarok és a bhutániakat figyelve erre a kérdésre is kezdtünk választ kapni.) Nekünk az volt az érzésünk és a bhutániak kimondott vagy csak sugallt válasza is az volt, hogy igen boldogok. A két évvel ezelőtti felmérés során minden második állampolgár boldognak vallotta magát. Pedig az egyik legszegényebb ország a világon, az 1960-as évekig középkori társadalmi és gazdasági viszonyok között működött, azóta viszont a harmonikus fejlődésre helyezve a hangsúlyt elkerülte az ázsiai modellben működő, akár (látszatra) demokratikus, akár királyságként, vagy éppen explicit diktatúraként szervezett országok fejlődési kríziseit. Olyannyira, hogy akikkel beszéltünk arról sem nagyon tudtak, hogy a világgazdaságot az elmúlt évszázad egyik legnagyobb válsága rengette meg az elmúlt években. A király és a választott állami tisztviselők bölcsen ismerték fel, hogy csak a fokozatos fejlődés, az evolutív változások teszik lehetővé a hasonló országokra jellemző társadalmi és gazdasági válságok és környezet pusztítás elkerülését. Ebben persze nagy segítségükre volt az egyébként a vallási szabadságot tiszteletben tartó bhutáni alkotmányban is védett elemként megfogalmazott buddhista kultúra és hagyomány értékrendje.

A bhutániak sok más, fejlődésének elején járó buddhista ország népeihez hasonlóan vidám, kedves és az évszázados elzártság ellenére (vagy éppen azért?) az idegenekkel nagyon nyitott és segítőkész emberek. Tulajdonképpen Bhután, (de mondhatnánk Nepált, Tibetet, Laoszt és Kambodzsát is) hivatalos nyelve - egyben, ahogy mondani szokták, a legrövidebb út két ember között - a mosoly. Akár egy boltba lépünk be, vagy csak rámosolygunk az utcán szembejövőkre, különösen a szebbik nem képviselőire, a válasz mosoly, sokszor nevetés. A gyerekek nem bújnak anyjuk lába mögé sírásra görbülő szájjal, hanem odaszaladnak az idegenhez, nevetve és érdeklődve figyelik,  hogy mit csinálunk vagy incselkedve pózolnak a fotózáshoz. Nagyon szoros az anyjukhoz fűződő kapcsolatuk ezért nem félnek eltávolodni tőle, illetve nem tartanak az idegenektől. Érzésünk szerint azt élik meg a családban, ami egy gyerek számára a legfontosabb, de mégis ritkán tapasztaljuk szűkebb vagy tágabb pátriánkban, a feltétlen, de nem kritikátlan szeretetet. Nem szüleik kinyújtott egói, hanem már gyerekként is önálló személyiségként létező, de természetesen szüleik védelmére szoruló tagjai a közösségnek. Semmivel sem kevésbé élénkek, mint európai társaik, de egyszer sem láttuk, hogy szüleik megszidták vagy mások előtt megalázva fegyelmezték volna őket, ami annyira ismerős számunkra otthonról.

A bhutániak rendkívül szorgalmasak és keményen dolgoznak a lakosság több mint kétharmada ma is állattartással és földműveléssel foglalkozik. Egyes régiókban évi több vetéssel és aratással, lényegében egész évben - gépesítettség hiányában - iszonyú nehéz fizikai munkát végeznek és terményeiket a városi és útmenti piacokon árusítják. Nem találkoztunk senkivel, beleértve a falvakban élőket is, akivel nem tudtunk volna angolul kommunikálni, az iskolát végzettek pedig kifejezetten jól beszéltek angolul és sokan nepáliul vagy hindiül második nyelvként. Az utcákon más buddhista országokhoz hasonlóan senki sem koldul, de Bhutánban ráadásul nem is próbálja a járókelőkre, különösen, ha azok turisták, kéretlenül rásózni portékáját. Egyetlen embert sem hallottunk a problémáiról nyavalyogni, a létező vagy csak beképzelt gondjairól beszélni, ne adj Isten ezekért másokat (az idegeneket, a bankárokat, a spekulánsokat és ki tudja még ki mindenkit) hibáztatni. A hivatalos ügyeiket intézők beleértve mindenkit, aki dolgozik és a diákok egyenszabású, de a felnőttek esetében többféle színű népviseletben járnak, sohasem gyűrötten, mindig frissen mosva és tisztán. Nem látni dülöngélő alkoholistákat, és noha az országban állítólag gyomként terem a marihuána, bármiféle tudatmódosítószer hatása alatt a valóságtól szabadulni próbáló embereket sem, hacsak a bételrágás számunkra kicsit furcsa szokását nem soroljuk ide. A bűnözés, mondanunk sem kell szintén nagyon alacsony, turistaként mi is hamar felhagytunk minden, a világ izgalmasabb országaiban megszokott óvatossággal.

Bár keveseknek adatik meg, hogy saját magánvállalkozásuk legyen, a magántulajdon, a piacgazdaság és annak szabályai mind a hatalom, mind az átlagember szemében megkérdőjelezhetetlen megbecsülésnek örvendenek. Fel sem merül a jobban prosperálók megbélyegzése, elitélése, különböző címkékkel ellátása, mint ahogy az sem, hogy aki megteheti, lehetőségeivel arányosan ne járuljon hozzá a közös terhek viseléséhez.

Mindent összevetve úgy tűnik, nem attól boldogok a bhutániak, hogy fejlettségük mérőszáma az egyéni és közösségi boldogság összetevőinek alakulása, hanem sokkal inkább azért, mert mindannyian tudatában vannak, hogy boldogságuk elérése csak magukon múlik és ezt a preferenciát felismerve a hatalom birtokosai is a bruttó nemzeti boldogság és nem a nettó saját boldogulás növelésén dolgoznak.