A kínai atombomba atyja

Rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy a címben hivatkozott 56 éves kínai úrnak semmi köze valóságos, Kína által 1964 óta birtokolt nukleáris fegyverekhez, hősünk egészen más foglalkozást űz. Az atombomba emlegetése csak amolyan képes beszéd. Elvégre akár egy gazdaságpolitikai intézkedést is be lehet mutatni úgy, hogy az olyan taktikai atomfegyver a XXI. században, ami lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal.

Kuo Su-csing (Guo Shuqing), e villanásnyi szakmai portré alanya tavaly október óta a kínai értékpapír-felügyelet vezetője. Hátterét és célkitűzéseit tekintve egy ortodox bankárral állunk szemben, aki előzőleg a második legnagyobb piaci értékű kínai bank elnöke volt, korábban a jegybank alelnökeként dolgozott, ezt megelőzően pedig a kormányzat külföldi devizában denominált tartalékait menedzselő intézményt vezette. Jelenlegi feladata az, hogy egy szabályozó hatóság eszköztárával, piacbarát és a liberalizáció irányába mutató intézkedésekkel a tőke- és jövedelemtulajdonosok számára vonzó változást idézzen elő a kínai pénzügyi rendszerben.

A kínai vezetés ugyanis arra jutott, hogy a hozzávetőleg négy éve tartó permanens válságkezelés során a mesterséges, az állam kézi vezérlésével működtetett pénzügyi rendszer elérkezett a lehetőségei határához. A kormányzati parancsra felfújt hitelezési aktivitás, amely abszolút volumenét tekintve is a gazdaságtörténet legnagyobb monetáris élénkítő programjai közé tartozik, immár nem elegendő a gazdasági növekedés dinamikájának megtámasztásához. A parancsra kihelyezett, és a tartományok, a helyhatóságok valamint az állami vállalatok által parancsra felvett hitelekből megvalósított beruházások túlnyomó része nem a fenntartható növekedést szolgáló kapacitások kiépüléséhez vezetett. Mivel pedig az így létrehozott, rentábilisan nem – sőt, gyakran egyáltalán nem – használható, zömmel infrastrukturális javak nem képesek kitermelni a megvalósításukhoz szükséges hitelek törlesztését, viszonylagos csendben elindult egy gigantikus csődhullám, az állam pedig ennek feltartóztatása érdekében igyekszik formálisan is magára venni a helyhatóságok és az állami vállalatok kvázi-államadósságát.

Túl azon, hogy az államilag vezényelt hitelkihelyezés a gazdasági aktivitásra gyakorolt hatását tekintve már technikai értelemben is alkalmatlan a gyengülő exportpiacok kieső keresletének kompenzálására, van még valami, amit nem tud tartósan átvenni a jól működő tőkepiacoktól. Ez pedig a pénzügyi piacok indikátorszerepe, amellyel mintegy előre jelzik a reálgazdasági folyamatokat. Valójában persze nem előrejelzésről van szó, hanem arról, hogy a gazdaságnak ez a szegmense képes a leggyorsabban és a leglátványosabban alkalmazkodni a várakozások megváltozásához. Ez a gyors és látványos alkalmazkodás viszont önmagában is olyan tényező, amely a reflexivitás, a gazdaság szereplőinek várakozásaira való visszahatás révén képes felerősíteni a kibontakozó trendeket, akár a gazdasági aktivitás növekedése, akár annak lanyhulása felé mutatnak. A részvényindexek, a kötvényhozamok alakulása olyan szereplők döntéseit is befolyásolja, akik közvetlenül soha nem találkoznak a tőkepiacokkal. Jó hangulatot, pozitív várakozásokat, gazdasági optimizmust, és ezzel beruházási, foglalkoztatási kedvet a hitelkihelyezésekkel ellentétben parancsokkal nem lehet előállítani – legfeljebb okos és hiteles gazdaságpolitikával segíteni lehet ezek kialakulását.

Pontosan ez a dolga Kuo Su-csing úrnak. Az értékpapír-felügyelet vezetőjeként nagy lendülettel megkezdte a kínai tőkepiac modernizációját, liberalizációját. Ízlelgessük egyenként az egyes intézkedéseket, célkitűzéseket, hiszen itthon nem minden nap találkozunk ilyesmivel.

Kuo úr a legfontosabbnak a jogbiztonság megerősítését tartja, azt szeretné, hogy a piaci szereplők biztosak lehessenek abban, hogy a fair play szabályai szerint fognak bánni velük Kínában. Feladatul kapta azt is, hogy a vállalatokat mind jobban eltávolítsa az állami finanszírozási konstrukcióktól. Ugyancsak nem a párt és a kormány éberségét kijátszva, hanem a hivatalos stratégiát szolgálva tűzte ki azt a célt, mely szerint a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb külföldi portfoliótőkét szeretne Kínában látni – a kommunista jelképeket őrző diktatúra szívélyes meghívót küldött a máshol elátkozott, gonosz spekulánsoknak. A külföldiek által megvásárolható kínai értékpapírok összesített mennyiségét első lépésben a háromszorosára kívánja növelni. A kínai tőzsdéktől azt várja, hogy tegyenek meg mindent a tranzakciós aktivitás és a likviditás fokozása érdekében. A vállalatokat – köztük a tőzsdén forgó állami többségi tulajdonú vállalatokat – arra buzdítja, hogy profitjukat nagyobb arányban fizessék ki osztalékban.

Különösen érdekes, és a tőkepiaci reformok irányítójának szellemiségéről sokat elmond az a mód, ahogyan a befektetőket meg szeretné óvni a frissen kibocsátott, gyakran súlyosan túlárazott részvényeken elszenvedhető veszteségtől. Az értékpapír-felügyelet ezt úgy szeretné elérni, hogy amennyiben a kibocsátandó részvények tervezett értékesítési árfolyamával számolva az árfolyam/profit arány 25%-kal meghaladja az adott iparág aktuális átlagát, akkor a részvényt kibocsátó vállalatnak a tájékoztató prospektusban külön részleteznie kell az árazási döntés szempontjait. Azaz nem tiltja a magasabb árazást, nem köti felügyeleti engedélyhez, nem vet ki rá különadót: a piaci szereplők azt tesznek a pénzükkel, amit jónak látnak, a kínai állam ebbe nem szól bele, csak a megfelelő tájékozódás fontosságát hangsúlyozzák.

A részvénypiac vonzóbbá tétele mellett Kuo úr másik nagy projektje a kínai vállalati kötvénypiac megteremtése. Ezzel a vállalati szektort szeretné kiszabadítani a banki finanszírozás keretei közül, egyfelől transzparens, tiszta finanszírozási lehetőséget biztosítva a nem bankképes kis- és középvállalatoknak, másfelől mentesíteni szeretné a bankrendszer mérlegét a nem oda való kockázatos eszközöktől, ezzel magát a bankrendszert is segítve a piaci logikájú hitelezési tevékenység fejlesztésében.

Az intézkedések iránya könnyen átlátható, a céljuk világos, nem bonyolult dolgok ezek, legalábbis semmiféleképpen nem olyan bonyolultak, mint az agysebészet (vagy a vendéglátás, esetleg a turizmus). A piaci koordináció felértékelése a normatív szabályozás rovására, a gazdasági aktorok alkotó energiáinak felszabadítása a döntési autonómia és a cselekvési szabadság növelése, valamint a jogbiztonság erősítése révén, korszerű, a globális pénzügyi piacok rendszereivel kompatibilis, a reálgazdaság igényeit rugalmasan kiszolgálni képes, a megtakarítások tulajdonosait és a forrást bevonni szándékozókat hatékonyabban összehozó pénzügyi rendszer. Nincs ebben semmi új, nincs benne semmi komplikált – csak észszerűség, józanság, egyszerűség.

Kína vezetői láthatóan tudják, hogy az országuk nem elég nagy ahhoz, hogy tartósan figyelmen kívül hagyjanak közgazdasági törvényszerűségeket, tudják, hogy nem elég erősek ahhoz, hogy ők adjanak globálisan érvényes modellt a válságkezeléshez. Tudják, hogy a hiteles és józan gazdaságpolitikához hiteles és józan arcokat kell kapcsolni, és azokat meg kell ismertetni a világgal – alighanem ettől nem függetlenül jelent meg egy cikk Guo Shuqing úrról a Bloomberg Businessweek múlt heti számában. Súlyos, idült gazdaságpolitikai ortodoxiában szenvednek, immár több mint három évtizede. Minden jel szerint gyógyíthatatlanok.