Diktátorok kézikönyve

Azok az országok sikeresek, amelyek a lehető legszélesebb képviseletet biztosító demokrácia és választási rendszer talaján állva, szabadversenyes, minél kevesebb állami beavatkozással terhelt, de ugyanakkor jól szabályozott, kiszámítható, a magántulajdont, a szerződéseket betartó és betartató inkluzív intézményrendszert működtetnek – a történelem, a mai kutatások és a gyakorlat is ezt igazolják. Az ENSZ egy új kutatása pedig azt, hogy a gazdasági fejlődés egy ország polgárai boldogságának legmeghatározóbb eleme. Magyarország, amely évek óta súlyos gazdasági és társadalmi válságban tengődik, a világ országainak boldogtalanabb feléhez tartozik és az elmúlt néhány évben felgyorsult a társadalmi tőkéjének (bizalom, szabadságjogok és politikai képviselet) összeomlása, tehát van mit hasznosítani ezen kutatás eredményeiből.

A boldogság olyan, mint egy pillangó, elszáll, amíg kergetjük, de ha csendben ülünk, lehet, hogy egyszer csak a kezünkre száll (Nathaniel Hawthorne)

Ha egy kormány, elég nagy ahhoz, hogy megadjon mindent, amire vágysz, ahhoz is elég erős, hogy elvegyen mindent, amid van (Thomas Jefferson)

A gazdagság, a gazdasági jólét és annak különböző aspektusai a legfontosabb paraméterek a boldogság tekintetében – a sokakban élő ezzel ellentétes közhiedelmeket cáfolva ez a legfontosabb megállapítása az ENSZ és az Earth Institute közös, a világ országait felmérő boldogság jelentésének. Sajnos nem igaz, hogy a napfényben és a „boldog” tudatlanságban tengődő, az anyagi javaktól meg nem fertőzött törzsi lét a boldogság letéteményese. A világ magukat legboldogabbnak valló országai kivétel nélkül gazdag észak-európaiak (Dánia, Finnország, Norvégia, Hollandia, Svédország) és a legboldogtalanabbak pedig a szubszaharai afrikai térség legszegényebbjei (Benin, Sierra Leone, Togo, Közép-Afrikai Köztársaság)..

Bruttó nemzeti boldogság

„... az állam feladata a bruttó nemzeti boldogság növekedésének elősegítése ...” (A 2008-as bhutáni alkotmány 9. cikkelye)

Természetesen a gazdasági jólét és annak abszolút szintje nem az egyetlen lényeges tényező, hiszen mind társadalmi, mind egyéni szinten vannak - ha nem is ennyire, de fontos egyéb szempontok is. (Társadalmi szinten ilyenek a társadalmi tőke elemei (bizalom, szabadság és szabadságjogok, politikai képviselet, a társadalom különböző csoportjai közötti kapcsolatok általában), egyéni szinten pedig az egészség (különösen a mentális), az értékek, a család és a szoros emberi kapcsolatok (partneri és barátság), a munkahely biztonsága és az aktivitás általában véve). Sőt arra is vannak példák, hogy a jólét növekedése nem vezet a boldogságszint ezzel párhuzamos emelkedéséhez (az elmúlt évtizedekben az USA és Németország esete is ezt mutatja). Az ENSZ tanulmány egyik függeléke pedig a bhutáni kísérletről szól, ahol mint arról tavaszi cikkemben megemlékeztem, 1972-ben IV. Wangchuk király a bruttó hazai termék helyett a bruttó nemzeti boldogságot mint mérőszámot helyezte előtérbe és a 2008-as alkotmány kimondottan az állam feladatai közé sorolja a bhutáni nép boldogságának növelését.

A gazdasági fejlődés és jólét elősegítése azonban alapvetően az állam feladata. Ezért a következőkben azt vizsgálom, hogy mit tehet az állam a nemzet felemelkedése és boldogságának növelése érdekében, és miért történik ennek mégis gyakran az ellenkezője.

A jó politikus szükségszerűen rossz

11612989

Ehhez különösen jó üzemanyagot és aktualitást ad az idei év két sikerkönyve. Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith a Diktátorok kézikönyve című művükben (The Dictators' Handbook. Why Bad Behaviour is Almost Always Good Politics.) sokkoló egyszerűséggel, számtalan történelmi és jelenbeli példával megkérdőjelezhetetlenül éles logikával vezetik le, hogy a jó politikushoz – ahogyan azt a könyv alcíme is kifejezi – miért a rossz magaviselet illik leggyakrabban. A múlt és jelen diktatórikusan vagy éppen demokratikusabban vezetett országai és vállalatai példáján mutatják be, hogy amennyiben erre lehetőségük van, vezetőik miként törekszenek és jutnak egyre több hatalomhoz, és ehhez milyen intézkedésekre van szükségük. Azt már Daren Acemoglu és James Robinson mutatja be a Miért buknak el a nemzetek című művükben (Why Nations Fail. The Origins of Power, Prosperity and Poverty), hogy a nem megfelelő intézményrendszernek köszönhető hatalomkoncentráció miként áll a fejlődés útjába és hogyan vezet a nagy birodalmak, a modern társadalmak és vállalatok bukásához. Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni a két könyvet, akkor azt mondhatnánk, hogy két – akár nagyon eltérő pályát bejáró és szinte teljesen ellentétes ideológiát valló – politikus, például Barack Obama és Fidel Castro között nincs semmi különbség. A különbség alapvetően az intézményrendszerben van.

Az egyik hatalmát Acemoglu és Robinson szerint egy, a könyv terminológiájával élve, inkluzív (a társadalom minél több tagját bevonó, érdekeiket megjelenítő) politikai intézményrendszer korlátozza és működését ezen társadalom, a nemzet érdekeinek rendeli alá, míg a másikat ellenkezőleg egy, a szerzők által extraktívként definiált intézményrendszer szolgál ki, melynek egyetlen célja az adott társadalom erőforrásainak minél nagyobb mértékű kizsigerelése a vezető és szűk klikkje hatalmának és vagyonának növelése érdekében.

De ne szaladjunk előre, a két könyv igazságainak és korunk társadalmának jobb megértése végett érdemes egy pillantást vetni néhány olyan megközelítésre, amelyek a történelem során feltűnt, prosperált, majd letűnt civilizációk, társadalmak és népek sorsát próbálták megmagyarázni.

Az elitek őrült elképzeléseit kiszolgáló megaprojektek

A történelem során letűnt civilizációk elszegényedésének és bukásának talán legnépszerűbb magyarázatát Jared Diamond szolgáltatja Összeomlás című könyvében (Jared M. Diamond: Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed). Az Észak-Európából induló, Amerika és Afrika partjait is meghódító vikingek, a Húsvét szigeteket egykoron benépesítő és közel 900 hatalmas kőszoborral önmaguk pusztulása utánra is emléket állító rapanuik, az észak-amerikai indiánok közül azok, amelyek már azt sem érhették meg, hogy a gyarmatosítók gyilkolják le őket, Dél-Amerikában a mayák, Délkelet-Ázsiában a khmerek, napjainkban pedig Haiti és egyes afrikai országok történetének analógiái jelennek meg Jared Diamond könyvében. Szinte minden esetben hasonló képlettel találkozunk: egy jó természeti adottságokkal rendelkező környezetben letelepedő nép gyors fejlődésen megy keresztül, amivel párhuzamosan egyre jobban kizsákmányolja természeti környezetét és a fennmaradáshoz, fejlődéséhez szükségtelen megaprojektekbe vág bele, általában elitjének őrült elképzeléseit kiszolgálandó.

Legjellemzőbben az erdők kiirtásával járó folyamat eredményeként megváltozik a természeti környezet, talajerózió teszi egyre nehezebbé a földművelést, ennek következtében a háziállatok takarmányozását is, a vadon élő fajok pusztulása, elköltözése pedig a vadászat lehetőségeit csökkenti le. A melegedéshez, főzéshez, szerszámok előállításához szükséges tűzhöz, az épületekhez és az egyéb szerkezetekhez (pl. vízi járművek) nincs elegendő fa. Élelmiszerhiány, alultápláltság, az egészségi állapot rohamos romlása és kannibalizmus alakul ki, amit a területre betörő más népek kihasználnak, és kiirtják vagy rabszolga sorba hajtják a meghódított terület népét. A folyamat párosulhat a klimatikus változásokra való reagálás alkalmatlanságával (például a grönlandi vikingek esetében a kisjégkor miatt ellehetetlenülő földművelés mellett nem alakult ki időben a halászó-vadászó életmód, ami miatt ők eltűntek, az eszkimók pedig sikeresen túlélték őket). Diamond evolúciós, antropológiai és kulturális megközelítését már korábban mások például Thor Heyerdahl norvég kutató is alkalmazta és részben az ő kutatásaira és kísérleteire épültek azok a földrajzi elméletek, amelyek a civilizációk fejlődését földrajzi és klimatikus tényezőkre vezették vissza.

Malcolm Gladwell bestselleríró is kultúrantropológiai gyökerű magyarázatot ad arra, hogy miért versenyképesebbek az ázsiai népek, ami tetten érhető már fiatal korban is, például a jobb tanulmányi eredményeikben. Az ilyen elméletek szerencsére háttérbe szorították a tudományos életben a korábban divatos fajelméleti megközelítéseket. Gladwell ezt az ázsiai földművelési kultúrával magyarázza, amely a klimatikus adottságoknak köszönhetően évi több vetést és betakarítást eredményez. Vagyis például az európai és észak-amerikai gazda viszonylag tétlenül telő téli hónapjaival szemben (hogy ne említsük az afrikai vadászó, gyűjtögető törzsi életmódot) az ázsiai (főleg keleti, dél- kelet-ázsiai) egész éves, ünnepnapokkal sem nagyon rendelkező művelési kultúra miatt az ázsiai emberek szorgalma, munkabírása és önfeláldozása valamilyen magasabb hosszú távú célért sokkal erősebb, mint akár a legfegyelmezettebb európai népeké.

Még hosszan folytathatnánk az ilyen és hasonló példákat, nem elfelejtve Max Weber protestáns etikáját, amely vallási alapon vezeti le az eltérő gazdasági fejlődési utakat, vagy a korunk értékalapú kutatásaiból (World Value Survey) kiinduló szociokulturális magyarázatokat. Van azonban egy probléma. Több olyan példát is tudunk hozni, amely sajnos ezen elméletek egyikével sem magyarázható meg, vagy amelyek esetében nyilvánvaló, hogy a magyarázó tényező nem az okok, hanem az okozatok közé sorolandó (például a jelenlegi értékválság egyes kelet-európai, egykoron szocialista országok körében).

Diktátorok kézikönyve

Az amerikai köztársaság addig fog fennmaradni, amíg a Kongresszus rá nem jön, hogy a polgárokat a saját pénzükkel korrumpálhatja. (Alexis de Tocqueville)

A koreai nép évezredekig földrajzilag, kulturálisan, gazdaságilag és nyelvileg egységesen fejlődött mára mégis óriási különbség alakult ki Észak- és Dél-Korea között. Amíg az északi szomszédok egy főre jutó bruttó hazai terméke 1800 USD, addig a szerencsésebb délieké több mint tízszerese, 22 400 USD. És miközben az észak-koreai népet az éhínségtől csak a kínai élelmiszersegélyek kímélik meg, addig Dél-Korea gazdasága méreteit tekintve Ázsiában a harmadik, a világon pedig a tizenötödik.

Egy lényegi különbség van közöttük: a pár évtizede eltérő pályán fejlődő intézményrendszer. Míg a nevében demokratikus Észak-Korea alapvetően kommunista diktatúraként működik extraktív intézményrendszerrel, addig déli szomszédja a valóságban is demokrácia, a világ egyik legfejlettebb piacgazdasági és politikai intézményrendszerével, amely nagymértékben elősegíti a gazdasági fejlődés motorjaként szolgáló innovációt és technológiai fejlődést. (Erről nem kell meggyőzni mindazokat, akik ezt a cikket is éppen Samsung gyártmányú (mobil)eszközön, vagy a Samsung főalkatrészeit tartalmazó Apple terméken olvassák.)

Persze diktatúra és diktatúra között is vannak különbségek. A délkelet-ázsiai országok fejlődésének fontos állomásai voltak az ötvenes-hatvanas években kialakuló diktatórikus, gyakran katonai erővel megszerzett és fenntartott hatalmi rendszerek, ám ezek közül azok, amelyek nem elég gyorsan alakították ki a demokratikus és szabadkereskedelmen alapuló inkluzív politikai-gazdasági intézményrendszert (Indonézia, Malajzia, Dél-Korea, Thaiföld) az 1997-es válságban szembesültek hibáikkal és kényszerültek nagy sebességgel mulasztásaikat kijavítani. Ugyanakkor Szingapúr Lee Kuan Yew miniszterelnök korábban szintén diktatórikus irányítása mellett vált a világ egyik leggazdagabb országává, miközben a Kelet-Indiai Társaság képviseletében eljáró Thomas Raffles 1819 évi érkezésekor Szingapúr még csak egy nagyjából ezerfős halászfalu volt. Nincs fél évszázada, hogy 1965-ben kivált Malajziából, ma pedig az egy főre jutó GDP tekintetében (49 300 USD) közel ötször olyan gazdag, mint a maláj nagy testvér, annak ellenére, hogy az is a világ leggyorsabban fejlődő országai közé tartozik.

Anglia, amely az európai társainál hamarabb lépett az alkotmányos monarchia formájában megvalósuló parlamentáris demokratizálódás útjára, és a szabadkereskedelem fejlődését szolgáló intézményrendszert vezetett be, sikeresen állt ellen a központi hatalmi rendszer restaurálását célzó törekvéseknek, és ennek eredményeként vált világhatalommá a 17-20. század között. Legalább ennyire beszédes, hogy az angol gyarmatként, angol jogi és politikai intézményrendszerrel működő országok többsége mennyivel sikeresebb volt az önállósulás után is, mint az egykori francia, spanyol vagy portugál gyarmatok, amelyek esetében az anyaország évszázadokkal Anglia mögött lemaradva fejlődött maga is, és gyarmataira jobb híján az extraktív intézményrendszert „exportálta” , amelyek az egykori gyarmat függetlenné válása után is fennmaradtak, és nagy mértékben magyarázták az adott ország további sikertelenségét, illetve szegénységét.

Mitől sikeres egy ország?

Miről ismerszik meg manapság egy dinamikus fejlődésre képes és az elitje által kizsigerelt vesztes ország? Mi magyarázza, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás útján együtt induló kelet-európai országok közül vannak éllovasok, és tőlük egyre inkább leszakadó, elszegényedő vesztesek, mint például Magyarország is? Nos, az előzőekből már könnyen összeállítható a siker és a bukás receptje is, amihez még segítségül hívjuk a már említett két könyv konklúzióit. Röviden: azok az országok sikeresek, amelyek a lehető legszélesebb képviseletet biztosító demokrácia és választási rendszer talaján állva, szabadversenyes, minél kevesebb állami beavatkozással terhelt, de ugyanakkor jól szabályozott, kiszámítható, a magántulajdont, a szerződéseket betartó és betartató inkluzív intézményrendszert működtetnek.

A bukásra, a lassú és sehova sem tartó sodródásra ítélt országokban a hatalom erősen központosított, lényegében egy diktatórikus vezető kezében van, aki kis koalícióval működik, vagyis a befolyásos és a hatalmának fenntartását illetve növelését szolgáló személyek kis klikkjét kell jól tartania, miközben a választási rendszert olyan formán alakíthatja, hogy a választópolgárok minél kisebb és minél könnyebben „megvehető” része már biztosítsa számára a hatalom megtartását. Ehhez átszabja a választási körzetek határait (gerrymandering) és a választáson való részvételt valamilyen a választásra jogosultak számát csökkentő regisztrációhoz köti, hogy ezzel is minimalizálja a (számára veszélyes) választói részvételt. Az erőszakos vagy éppen demokratikus módon hatalomra kerülő diktatórikus vezetés viszonylag gyorsan átírja az alkotmányt, hogy növelje újraválasztásának esélyeit, illetve csökkentse ellenzékének a részvételét a törvényalkotásban, valamint a következő a választásokon. Ennek egy speciális esete, amikor már nem újraválasztható egy elnök és az alkotmány átírásával, esetleg a miniszterelnöki és elnöki pozíció cserélgetésével kiegészítve megpróbálják biztosítani a hatalom örökkévalóságát (hosszútávon sikertelenül). Ez történt többek között Zimbabwéban, Oroszországban, Argentinában és több más afrikai és latin-amerikai országban is.A hatalmi ágak nem válnak szét, és a vezető és klikkje befolyása alatt alapvetően a hatalom megtartásához szükséges intézkedések meghozatalára, valamint az ellenzék megfélemlítésére, ellehetetlenítésére szolgálnak. A különböző hatóságok vezetőinek és a kormány tagjainak szolgálatait anyagilag ellentételezik, és ha szükséges, hatalmi eszközökkel kényszerítik ki  – ezek a személyek gyakran zsarolhatóak is. A magántulajdon, a szerződések tiszteletben tartása és a jogállamiság erősen sérül, a gazdaságban egy szűk, a politikai elithez rokoni, baráti szálakkal kapcsolódó vállalkozói kör monopolizálja az állami megrendeléseket, és ahol tudja, a magánszféra erőforrásait is. Mindehhez aktívan használja a politikai háttérből fakadó hatósági, jogalkalmazói jóindulatot és „együttműködést”. Magyarul a rendszer mélyen korrupt.

Szerződések felrúgása, visszamenőleges jogszabályok, korrupció

Az adózáson, állami beavatkozáson, szerződések semmibevételén és jogviszonyok visszamenőleges hatályú átalakításán keresztül az erőforrások és jövedelmek az újraválasztáshoz szükséges lehetőleg minél szűkebb választói kör korrumpálását, illetve a hatalmat gyakorlók személyes vagyonának növelését szolgálják. A kettő között működik az ún. nevezett „trade-off hatás”, vagyis az egyik klikk javára átcsoportosított jövedelmek a másikét csökkentik, így a választók kegyeinek megvásárlása a hatalmat gyakorlók forrásait szűkítik, ezért fontos a választói részvétel minél inkább történő szűkítése. Ezzel az erőforrások nem a gazdasági növekedést leginkább szolgáló területekre és azok finanszírozását biztosító pénzügyi rendszerbe áramlanak, a kultúra és társadalmi szolidaritás forrásai pedig elapadnak. Folytatódik a barbarizálódás, a kiszolgáltatott rétegek leszakadása, az általános elszegényedés, melynek a látszólag favorizált társadalmi rétegek („mi erős középosztályt akarunk”) is áldozatul esnek.

Miközben a magunkfajta moralizáló értelmiségi készpénznek veszi, hogy választott vezetői a nemzet felemelkedésén és a (gazdasági) jólét növelésén dolgoznak, addig Acemoglu és Robinson legfontosabb megállapítása, hogy az ilyen rendszerekben éppen az ellenkezője igaz, hiszen a gazdagság és a jólét növekedése és ezzel párhuzamos szétterülése a társadalomban pont a diktatúra, a szűk uralkodó elit hatalmának fennmaradási esélyeit csökkenti. Gondoljunk csak Mobutura, a nevében demokratikus Kongó 1965-1997 közötti elnökére, aki szülőhelyén, Gbadoliteben a Napkirályt megszégyenítő palotát és hozzá akkora repülőteret épített, melyen az Air France-tól bérelt Concorde szuperszonikus repülőgéppel le tudott szállni, miközben az országban nem volt járható úthálózat, amely a gazdasági fejlődés alapeleme lehetett volna (na és persze egy forradalom során a népfelkelők fővárosba jutásának és a diktátor megdöntésének fontos eszköze) .

Sérülékeny szabadságjogok

A sajtó-, vélemény-, szólás- és gyülekezési szabadság évszázados vívmányai a diktatórikus rezsimekben egyre jobban sérülnek, még akkor is, ha látszatra nincsenek ezt célzó korlátozások. A közszolgálati média lényegében a kormány(zó párt) szócsöveként működik, az ellenzéki médiát pedig gazdaságilag és a részrehajló jogalkalmazás eszközeivel lehetetlenítik el. Az országból elvándorolnak a gazdasági mobilitás szempontjából legfontosabb társadalmi csoportok (piacképes tudással rendelkező fiatalok, sikeres, szakmájukban nemzetközileg elismert üzletemberek, vállalkozók, tudósok, sportolók  művészek) és velük együtt a gazdasági növekedéshez és fejlődéshez legfontosabb humán- és pénzügyi tőkeelemek. Az ország nemzetközileg elszigetelődik, hiszen nemcsak nem tartja be nemzetközi kötelezettségeit, de szalonképtelenné is válik a nemzetközi gazdasági és politikai közösség szemében, páriaként szegényedik el a hatalmát egyre kétségbeesettebben megtartani akaró, és ezért a bukást egyre jobban gyorsító vezetés alatt.

Ez a vezetés nem szomorkodik a fenti társadalmi csoportok elvándorlása miatt, hiszen ezzel megszabadul ellenzékének legfontosabb támogatóitól. Ugyanígy nem zavarja a nemzetközi elszigetelődés sem, hiszen szíve szerint még az országhatárokat és a társadalmat a külvilággal összekapcsoló kommunikációs csatornákat is lezárná, de minimum korlátozná, különös tekintettel az internetre. Érdemes megnézni, hogy az internet és annak legnépszerűbb felületei milyen viszolygást váltanak ki a diktatórikus hatalmakból, amelyek a sajtó- és szólásszabadság, illetve választói és politikai szabadság korlátozásával próbálják szűkíteni annak használatát, különösen a politikai cselekvés céljaira.

A fejlődés, valamint a technológiai forradalom ellenszenvet kelt a hatalom birtokosaiban, hiszen tudják, hogy az a történelem során sokszor vezetett a hatalmi rendszerek megváltozásához és új elit kialakulásához. Emögött a Joseph Schumpeter által megfogalmazott teremtő pusztítás (creative destruction) logikája áll, egyszerűen fogalmazva a régit lebontja a helyére épülő új. Az ipari forradalom végérvényesen meghaladottá tette a feudális viszonyokat. Európában a korábbi elit, a király és a nemesek helyett az alkotmányos monarchiák intézményrendszerét és a polgárságot emelte fel. Nem véletlen, hogy ez ellen tűzzel-vassal harcoltak az uralkodók és a nemesség is . Jó példa erre a magyar elit, a nemesség kétségbeesett próbálkozásai a jobbágyság fenntartására, az adófizetés elkerülésére, de hasonlóan az osztrák császárok ellenkezése a technológiai és társadalmi fejlődéssel szemben. A Bécs-České Budějovice vonalon például már a gőzmozdonyok korában azért építettek kanyargós, lovakkal vontatott vonatokhoz alkalmas sínpályát, hogy lassítsák a gőzmozdony által vontatott vonatok elterjedését.

A huszadik századtól a fejlődést a vállalatok által végzett beruházásokon túl leginkább előmozdító erő az értelmiség lett, amely nem véletlenül a célpontja a mai napig a totalitárius rendszereknek, noha azok vezetői is értelmiségiek. Ennek legbrutálisabb példája Pol Pot rezsimje Kambodzsában. Pol Pot és társai többnyire a Sorbonne-on végzett értelmiségiek voltak, akik szabályszerű irtó hadjáratot rendeztek először az értelmiségiek, illetve a városi polgárság ellen, majd végül minden és mindenki elle, a modern történelem lakosságra vetítve legtöbb áldozattal járó népirtásának keretében. 1975 és 1978 között gyilkosság, éhínség és betegség miatt a kambodzsai lakosság mintegy ötöde (1-3 millió között becsült ember) pusztult el.

Kell egy ellenség!

Minden totalitárius jegyeket felmutató rendszer ideológiájának alapköve a támogatóként szóba jövő társadalmi rétegekkel közös ellenség képének megrajzolása (nyilván a valóság szegény a fantáziához képest), és az ellenük meghirdetett harc. Az ellenség lehet etnikai kisebbség, más társadalmi csoport (pl. az értelmiség és a tőkések), vagy egyes szakmák képviselői (a történelem nagy részében a bankárok mindig ide tartoztak), illetve fejlődő országok esetében leggyakrabban külföldi hatalmak és multilaterális szervezetek (az USA, az EU, az IMF). Az éppen aktuális latin-amerikai – argentin, brazil, venezuelai – diktátorok és diktátorasszonyok, valamint kilencvenes évek végén megroggyant délkelet-ázsiai diktatúrák vezetőinek beszédeiben, vagy éppen óriásplakát-kampányaiban ezek az országok és szervezetek a szitokszavak helyett fordulnak elő. De ahogy mondani szokták, a fák nem nőnek az égig. Egyetlen a fejlődést, az emberi  szabadságjogokat korlátozó hatalmi rendszer sem tudott a saját történelmi léptékével mérve tartósan fennmaradni. Ugyanakkor az extraktív politikai intézményrendszer extraktív gazdasági intézményrendszert tart fenn, amely viszont erősíti az extraktív politikai intézményeket, és ennek az ördögi körnek köszönhetően nagy a veszély, hogy a diktatúra megdöntése helyett csak a diktátor megdöntése történik meg, hogy a korábbi politikai-gazdasági hatalmi elit helyét újabbak vegyék át, és minden menjen tovább az eredeti keretek között, amíg az ország teljesen össze nem omlik. Gondoljunk például a köztársaságból császársággá „avanzsált” Római Birodalom egymást váltó császárai alatti lassú szétesésére, majd összeomlására, vagy az egykori gyarmatok szabadságharcai és függetlenségük kikiáltása után fellépő új vezetőire – kommunistákra, katonákra, vagy éppen a polgárság jelszavait puffogtató önjelölt diktátorokra. Nem megszüntették a gyarmatosítók korábbi extraktív intézményeit, csak a saját szolgálatukba állították azokat. De mivel annyira sem értettek az irányításhoz, mint a gyarmatosítók, ezért szép lassan nyomorba döntötték országukat. Ez történt, történik Latin-Amerika és Afrika számos országában, hol kevésbé, hol jobban demokratikus mezbe csomagolva.

A Dél-Koreát erős kézzel eleinte a gazdasági fejlődés útján, majd egyre inkább egy öncélú diktatúra formájában irányító Park tábornok 1979-ben merénylet áldozata lett, másokat az 1997-es válság sodort el Délkelet-Ázsiában. Hasonló példákat találunk a dél-amerikai és afrikai diktatúrák történetét vizsgálva, ahol egymást váltják katonai junták, jobb- és baloldali ideológiai köntösbe bújtatott diktatúrák, vagy rövid ideig működő demokratikus viszonyok. Mobutut Laurent Kabila váltotta Kongó elnökeként, aki folytatta elődje munkáját, amíg 2001-ben saját testőre meg nem ölte. Nyolc nappal később pedig Kabila fia, Joseph vette át a hatalmat. Etiópiában 1974-ben döntötték meg Hailé Selassié császár hatalmát, ekkor került az ország élére Mangisztu Hailé Mariam a katonai Derg támogatásával. A katonák azonban rájöttek, hogy nincs szükségük civil politikusokra, és nagy részüket a következő egy évben elfogták és megölték, majd 1978-ban az etiópiai királyi palotába bevonult a Derg vezetője, Mengistu, és a négy évvel korábban kezdődött egyenlők forradalmából véres diktatúra bontakozott ki.

2011-ben az Arab Tavasz söpört el néhány megingathatatlannak hitt önkényuralmi rendszert. Az olajár jelentős csökkenése és tartósan alacsony szintje ezt a folyamatot befejezné, egyben kiterjesztve Oroszországra és Venezuelára is. Az persze kérdés, hogy hány helyen hoz ez változást a politikai és gazdasági intézményrendszerben és segíti elő az adott országok tartós fejlődését. Ugyanakkor a legfelvilágosultabbak közé tartozó Lee Kuan Yew az angol gyarmatosítók által megörökölt intézményrendszer talaján állva folyamatosan saját döntése alapján és nem külső kényszer hatására, a saját hatalmát csökkentő és Szingapúrt a demokratikus fejlődés felé kormányzó működésével a világ leggazdagabb országát teremtette meg pár évtized alatt. A mai napig a nemzetközi politikai élet szupersztárjának számít, noha politikai ellenfeleinek eltűnése az első években nem volt ritka. A recept tehát, akár az első európai és észak-amerikai demokráciák történetét, akár az őket követő sajnos kis számú sikeres fejlődő ország példáját nézzük, egyszerű és viszonylag gyorsan tud fordítani egy kilátástalanságtól szenvedő értékválságos társadalmon is. A kérdés, hogy létrejön-e konszenzus a társadalom és elitje között a változás irányát és az arra való igényt illetően. Ha ez nem történik meg időben, akkor a történelmi példák is azt bizonyítják, hogy már csak súlyos társadalmi és gazdasági konfliktus és válság kényszerítheti ki a változást.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!