Stratégiai megállapodások: mosoly az albumba

A római hadvezérek és uralkodók csaknem mindegyike igyekezett a népet maga mellé állítani. Ennek rövidlátó verziója volt az, amikor egy hadvezér egy győztes háború, új területek elfoglalása után bevonult Rómába. Egyfajta propagandaakcióként végigvezette Róma utcáin az ellenséges hadsereg foglyait, az elfoglalt területek népének tagjait, vezetőit, vezérét. Mindeközben megszerzett vagyonának egy részét – piciny részét – az utcán ünneplő tömegek közé szórta, szóratta. Vagy éppen akár hetekig is eltartó gladiátor küzdelmeket finanszírozott.

A kiszámítható diktátor

Octavianus is szórt bőven cukorkát a nép közé. De sok más, hatalomra éhes uralkodó és Octavianus között volt egy nagy különbség: ő nem csak a látszatra figyelt, hanem a gazdaságra is. Ugyan republikánusnak vallotta magát, nem verte szét teljesen a szenátust, mégis egyeduralkodóként állt Róma élén. Reformokat vezetett be az élet számos területén, így újragombolta, saját ízlésének megfelelően alakította a birodalom jogrendszerét, kultúráját, de még vallását is. Óriási nyomot hagyott Róma építészetében, egyfajta szobrot emelve magának a város architektúrájának átalakításával is.

Mindez azonban nem működött volna, nem lehetett volna fenntartható, ha gazdaságilag nem ért volna el sikereket. És mivel ő is tudta, hogy Róma gazdasági fejlődése a birodalom „gyarmatain” múlik, jól kezelte az elfoglalt területeket és annak vezetőit. Uralkodása alatt folyamatosan növelte a birodalom méretét, ezzel is finanszírozva a hatalmához szükséges eszközrendszer fenntartását. Octavianus sikere, de általában Róma sikeres időszakai is azon álltak vagy buktak, hogy mennyire sikerült stabilizálni a birodalmat, mennyire volt kiszámítható hosszú távon is a hatalom és annak eszközei.

A modern kori cukorkaszórás

Cukorkaszórásra az újkori történelem általunk közvetlenül is érzékelhető területein is bőven van példa. Talán azzal a kicsinek nem mondható különbséggel, hogy az „uralkodók” egy idő után rájöttek, hogy ennek finanszírozására nem saját vagyonukat, hanem mások pénzét (például az államkasszát – minden adózó pénzét) praktikusabb felhasználni.

Nem vitatható, hogy egy szociális alapon nyugvó társadalmi berendezkedésben elkerülhetetlen az újraelosztás. A nagy kérdés ugyanakkor az, hogy mire is használom fel ezt a lehetőséget? Stratégiai feladatokat oldok meg vele, vagy cukorkát szórok a nép közé?

Magyaros osztogatás

Utóbbi kérdések kapcsán különösen tanulságos az utóbbi évek magyarországi gazdaságpolitikája. Milyen stratégiai hatása volt például a devizahitelesek „megmentésének”? Aki forintban volt és van eladósodva, irigyen szemléli, hogy a devizahitelesek elöszőr alacsonyabb kamatot fizettek, mint ő, majd amikor a kamatterhek megemelkedtek, megmentették őket. A forinthitelesek, akiket nem mentettek meg, arra gondolhatnak, és joggal: Miért nem vettem fel én is devizahitelt? Nem lehetett volna mindezt egy szociális stratégiába integráltan megoldani?

Ilyen stratégia a közüzemi költségek csökkentése kapcsán sem érzékelhető, pedig az energiapolitika jellegénél fogva csakis stratégiai döntéseket tenne lehetővé., hiszen egy-egy beruházás értéke és hatásának futamideje évtizedekben mérhető. Szociális alapú támogatás az egységes csökkentés helyett egy teljesen ésszerű megközelítés lehetne, lehetett volna. És még komolyabb – stratégiai – hatás lenne elérhető az épületek szigetelésének erőltetett (támogatott) modernizálásával, mégsem ez történik. Nem stratégiai gondolkodást, hanem cukorkaosztogatást látunk.

Kérdés, hogy a fenti felsorolásba beleillik-e a nemzeti bank legújabb programja, a 2,5 százalékos – tehát támogatott – hitelkamattal igényelhető vállalkozói hitelprogram. A válasz attól függ, hogy a dolog miként illeszkedik egy gazdaságpolitikába. A kérdés itt is az, hogy amit látunk, az mennyire ad hoc intézkedés? Egyszeri lépés, vagy egy olyan intézkedés, amivel hosszú távon kalkulálhatnak a vállalkozások?

Az MSZP-érában, amikor a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara elnöke voltam, vezető politikusok megkérdezték tőlem, hogy melyik jobb: a 20, vagy a 25 százalékos áfa? „Bármelyik! – válaszoltam. – A lényeg, hogy a következő években kiszámítható legyen az állam adópolitikája. Beálljon egy olyan szint minden területen, amivel a vállalatok kalkulálni tudnak, amire alapozva hosszú távú üzleti tervet tudnak készíteni.”

Kiszámíthatóság, stratégia kell!

A nagy német multik véleményét, érdekeit fogalmaztam meg? Igen! Vagyis dehogy! Hiszen akár magánemberként, akár kis-, közepes, vagy nagyvállalatként, multiként akkor és ott fejlesztünk, ruházunk be, erősítjük jelenlétünket, merünk vállalkozni, lakást vásárolni, gyermekeket szülni, ahol kiszámítható környezetet találunk.

Hogy a világ nem kiszámítható – igaz. De gondol-e ma egy német cég arra Németországban, hogy „Úristen, mire számíthatok vajon, ha az őszi választásokon az SPD leváltja a CDU-t”? Szektorális különadó, bankadó, átmeneti intézkedések? Stratégiába ágyazva, hosszú távra meghirdetve nem is lenne ezekkel nagy baj. Csak lássuk a célt, az értelmet, az eszközrendszert.

A gazdaságpolitikában az „ideiglenes intézkedések”, az egyszeri „cukorkák” vagy megszorítások csak zavart keltenek és a beruházási hajlandóságot a minimálisra csökkentik. Hangsúlyozottan nem azért gondolja ma meg sok multi, hogy Magyarországra jöjjön, mert kedvezőtlen viszonyokat talál itt.

Magyarország versenyképessége továbbra is magas szinten van, még ha fontosak lennének stratégiai döntések ennek a szintnek a fenntarthatósága érdekében is – kezdve az oktatási rendszer, az infrastrukturális fejlesztésen át (mert a multi nem megy „zöld mezőre”), a szociális ellátó rendszerek és az államapparátus állandóan halogatott reformjáig (hiszen ezek költségei végül minden vállalkozást, magánembert – ezáltal vállalkozást – terhelnek).

Magyarország imázsa jelentősen csorbult. A világot átszövő internet és a klasszikus médiák idejében a marketing ereje nemzetközi szinten nem eléggé túlértékelhető – a negatív marketingé sem. Persze, országon belül is ez a helyzet, csak házon belül a „cukorka” versus „országstratégia” sokszor két, egymásnak ellentmondó irány. És bár igyekszem egy politikus szemüvegén át nézni jelenségeket, még úgy is az a meggyőződésem, hogy csak az utóbbi lehet az üdvözítő.

Recept a csőd ellen?

Az elmúlt évek válsága révén sok kis- és középvállalat áll a csőd szélén. A csődértesítőkből láthatjuk, hogy egyre több cég bukik el. Ez nem magyar jelenség, de a kivezető út nem lehet a cukorkaszórás.

Számítsunk arra, hogy a 2008 óta tartó válság, amely a világ legtöbb országában jelentős gazdasági visszaesést eredményezett, már csak a ciklikusság hétéves törvénye miatt is eltart még vagy 2-3 évig. És hogy akkor majd mitől válik minden jobbá? Nos, csak attól, hogy a vállalatok, a nemzetek gazdaságai időközben alkalmazkodnak az új helyzethez és ennek megfelelő stratégiákkal felvértezve tevékenykednek, építik a jövőjüket.

Kanyarodjunk most picit vissza: mit is ér tehát a 2,5 százalékos hitelkamat? Sok esetben csak laufot ad azoknak a cégeknek, akik enélkül bedőlnének. De amelyik cég az elmúlt évek gazdasági környezetében nem tudott megfelelően fejlődni, a bedőlés szélére került, azt ez a hitelkönnyítés nem fogja megmenteni. Egy válság mindig rámutat egy-egy terület hiányosságaira. Országos szinten épp úgy, mint a mikrovállalatok életében.

Mindez persze nem igaz, ha garantálható, hogy ez a kamatszint hosszú távon fenntartható. Hiszen akkor ennek megfelelően lehet áttervezni a következő évek üzleti terveit. Tehát azok a cégek, akik nem állnak a bedőlés szélén és csak nagyobb hitelterheik kiváltására használják fel ezt a lehetőséget, ettől új stratégiát alkotnak? Igen – amennyiben azt feltételezik, hogy ez a kamatszint a jövőben is fenntartható. És megint az alapkérdésnél vagyunk: ez egy új, hosszú távú stratégia része, vagy egy újabb cukorka? Vagy másképpen fogalmazva: az alacsony kamat vajon sokáig fenntartható? Sajnos nem biztos.

A politika-közeli cégek országa

Magyarországon nem élhetünk burokban. Nem vagyunk a Római Birodalom. Ici-pici belső piacunk van. A magyar történelem csaknem minden korszakában - így a rendszerváltás óta eltelt években is - megvolt az az uralkodó réteg és a hozzájuk csatolt politika-közelinek nevezett cégek, akik úgy gondolták, hogy ha jól felosztják a belső piacot, akkor minden rendben lesz. Nos, igen. Egyéni szinten, egy szűk kör számára nyilván. De ahogy a múltban is látható volt, ez nem viszi előre az ország egészét. Egyéni fejlődés csak a teljes gazdaság fejlődése mellett érhető el.

Megkérdőjelezi például valaki Vanderbilt, Carnegie, vagy Rockefeller vagyonát? Igen, abból a szempontból, ahogy Marx is tette, hiszen az őskapitalizmus kizsákmányolójaiként is nyilvántarthatjuk őket. Az is biztos, hogy az üzleti etikában is lehetett volna több leckét venniük. De ők, amikor az USA a XIX. század végén hatalmas léptekkel tört előre a világ gazdasági nagyhatalmai közé, egy óriási fejlődési hullámra ültek fel. Sőt, azzal, hogy ezen fejlődés meghatározó infrastruktúrális hátterét teremtették meg, nagyban generálták is azt.

Mit érdemes az amerikai nagyoktól megtanulni? Ha értéket teremtek, abból részesedhessek – ez természetes. Ha azonban a hozzáadott értékem csak valaminek az újraelosztása, akkor az nekem jó, de az ország fejlődéséhez semmit nem tesz hozzá. Ilyen lépések, ezeket támogató, azoknak megágyazó törvények, rendeletek, intézkedések nem az ország hosszú távú jövőjét hivatottak megalapozni.

Csatlakozni kell, nem bezárkózni

Dehát akkor hogyan is lehet fejlődni, egyénileg, az országgal együtt? Nemzetközileg nem elszigetelődnünk, hanem integrálódnunk kell ország, nagy- és kisvállalat szinten egyaránt. Az integráció nem azért jó, mert piacot és munkát ad egy-egy vállalatnak. Sokkal inkább azért, mert az a követelményrendszer, amihez magunknak, cégünknek, tevékenységünknek és kultúránknak idomulnia kell, a miénk marad. A megszerzett tudás felhasználható máskor, máshol, más piacokon is. Nem vész el egy ügyfél elvesztésével. Hány példát láttunk már arra, hogy egy-egy baráti megrendelés hátországának megszűntével, a csak erre az egy ügyfélre rácuppanó vállalkozó, vállalkozás azonnal be is dőlt. Mint ahogy a KGST-ben egymásnak eladott termékek zöme a kutyának sem kellett kemény devizáért (sem Keleten sem Nyugaton). Egy védett piacon elért siker csak ott és addig siker, amíg a piac védett. Ez a baj a politika-közeli cégek országával.

A nemzetközi integráció érdekében nem kell messzire mennünk, hiszen a világ számos meghatározó vállalata jelen van Magyarországon, és ha nem rontjuk el nagyon, akkor a jövőben is jelen lesznek. Csak az utca végéig kell elmennünk, és máris lehetőségünk van a világ vezető vállalatainak rendszerébe integrálódni, amivel részévé válunk a világgazdaság vérkeringésének is..

Stratégiai megállapodások: mosoly az albumba

Ez erőszakkal nem megy. Aki azt gondolja, hogy a manapság felkapott stratégiai megállapodások erre alkalmasak – tehát kényszert jelentenek bármely fél számára – az téved. A stratégiai megállapodások a mosolyalbum számára készülnek. A valós tartalmat azok az együttműködések jelentik, amelyek csak úgy jönnek létre, hogy a kis- és középvállalatok alkalmazkodnak a multikhoz és általuk kikerülnek a világpiacra.

Magyarországnak szüksége van egy széles középvállalati rétegre, amelyek betöltik azt az űrt, ami ma a multik és a magyar mikrovállalatok között tátong. Néhány fecskénk már van, de a nyár még a messzi távolban van. És mindez sokkal kevésbé szól pénzről, mint szaktudásról, tapasztalatról, tanulni akarásról, hosszú távú látásmódról.

Választási ciklusokon messze túlmutató stratégiát, beruházásokat, intézkedéseket kíván ez a hozzáállás mind a kisvállalatok vezetőitől, mind azoktól, akik egy ország vállalkozói szférája számára a megfelelő – nem győzöm hangsúlyozni – hosszú távú kereteket ehhez megteremtik.

Kereteket, amelyek a teljes gazdaságra, annak minden szereplőjére egyformán érvényesek. Mert aki ma biciklivel megy a hegytetőre, az legközelebb elbukik, ha mégis futni kell majd és (ismét) segítségért kiáltozik.

Remélem, hogy mielőbb eljut mindenki – a kisvállalkozó és az ország vezetői is – odáig, hogy ezt felismerve építsék saját területükön Magyarország jövőjét, és ne a holtakat akarják egy-két napra visszarántani az életbe.

(A szerző A zsiráf nyaka – Mit hoztak a multik Magyarországra című könyv írója.)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!