Minden mozog, csak a gazdaság nem

Vegyük ezt a sort: 1,1; 1,6; -1,7; 1,2; 2,1; 2,1. Ha nem a gazdasági rovatban olvassuk, kevés összefüggést találunk a számok között. Ám azzal sem leszünk sokkal okosabbak, ha megtudjuk: ez a magyar gazdaság átfogó teljesítmény-mutatójának (GDP) alakulása 2010 óta, az utolsó két adat pedig az Európai Bizottság idei téli előrejelzése szerinti 2014-es és 2015-ös prognózis.

Fura idősor, annyi biztos. Kevesen hittük volna 2010-ben, hogy a magyar gazdaság és társadalom problémáinak megoldását növekedéssel – és nem megszorítással, azaz makrogazdasági stabilizálással – kúrálni szándékozó kormány ennyire gyenge négyéves tényadatokat fog produkálni.

Hogy mennyi is a mai viszonyok közepette a néven nevezhető gazdasági növekedés, amikor a világátlag 3 százalék körüli-feletti, azt persze nehéz megmondani. A kelet-közép-európai kontextusban a négy százalékra már rámondhatjuk, hogy húz a gazdaság, hat fölött dübörög.

Ezen a vidéken az EU-tagság 2004-es elnyerése valamint a 2009-es szinkronizált európai recessziós év közötti fél évtizedben néhányan tíz százalékos száguldást is felmutattak. A magyar gazdaság ugyan sosem tudott észt vagy szlovák növekedési statisztikát produkálni, de volt ambíció a hét százalékos növekedés elérésére. Igaz, ez még a 2008 előtti szakasz története; azóta a három százalékos bővülést is megsüvegelik.

Ami a magyar gazdaságban benne van, az a nulla és az egy százalék közötti növekedési képesség. Konjunkturális és gazdaságpolitikai tényezők hatására ez lehet plusz kettő és mínusz kettő is, de a modellezők számításai szerint több éves horizonton az egy százalék alatti igen szerény bővülésre állt be a rendszer.

Magyarországon éves átlagban fél százaléknál alig nagyobb az inflációt meghaladó reálnövekedés a 2010-zel kezdődő négy évben – amihez persze kellett a 2012-es betli év, a maga fura visszaesésével.

Az összképen a jövő évre az Európai Bizottság által prognosztizált kettő százalék sem változtat sokat, és azt meg is kell még érni: sokat hallottunk már itt az éppen rákövetkező években bekövetkező gyorsulásról és javulásról.

Aztán mindig csak várunk és várunk

A potenciális növekedést modellezők rendre hozzáteszik a kapott adathoz, hogy az eredmény a gazdaság aktuális erőforrás-ellátottságától és szerkezetétől, a fennálló intézményi feltételektől, meg persze a gazdaságpolitikától függ, és ezért nincs szó eleve elrendelt pályáról: a potenciális növekedési képesség már rövidtávon is javulhat.

Meg romolhat is.

A 2007 előtti időszakban három és négy százalék között volt a potenciál a különféle kalkulációk szerint, onnan esett le a mostani szintre.

A közgazdasági modellekben a tőkeállomány, a munkaerő-állomány, a munkatermelékenység és néhány más hasonló – ma már talán ódonnak tűnő – tényező található. Ezeknek a változásán múlik az, hogy éppen mennyit nő, és a jövőben mennyit nőhet a gazdaság.

Azért érezhette a közgazdász szakma kissé divatja múltnak a növekedési kalkulust az utóbbi évtizedekben, mert a nagyfokú gazdasági és pénzügyi nyitottság viszonyai közepette valóban gyorsan tudtak változni bizonyos modell-tényezők, különösen a tőkével és annak technológiai vonzataival kapcsolatosak.

• A tőkeimport révén hirtelen megnőhettek az állományok (a hirtelen változásokat nehéz megjósolni), miként a balti országok vagy Bulgária meghökkentő mértékű fizetési mérleg-hiányai is jelezték 2009-ig.
• Ugyancsak gyors lehet a hitelállományok leépülése; erre szintén a balti – valamint történetesen a magyar – eset a figyelemreméltó példa az utóbbi évekből.
• Sőt a korábbi trendektől eltérően még a munkaerő-állomány is képes rövidtávon alkalmazkodni, amint azt a térség több országának migrációs adatsorai mutatják; minekünk ez még viszonylag új jelenség.

Ami pedig az intézményi és gazdaságpolitikai változásokat illeti, a modellező készséggel elfogadja, hogy ezek sokfajta módon alakulhatnak akár rövid időtávon belül is. Tehát sok a bizonytalansági tényező. 

Mindezt végiggondolva sem lesz sokkal világosabb a magyar gazdasági teljesítmény fenti idősora. Már azért sem, mert nem egyszerűen gyenge az átlag, de ráadásul szűk a változások sávja, kicsi a szóródása, és még kisebb lenne, ha a hullámzó mezőgazdasági termelés nélküli outputot vennénk tekintetbe, egyfajta mag-növekedést. Pedig gondoljunk csak bele, hogy ezen évek alatt milyen sok intézményi-politikai változás ment végbe.

Minden mozog, csak a gazdaság nem

• Az adórendszer jelentősen és gyorsan átalakult: a beszedett személyi jövedelemadó volumene mérséklődött, a szokásos társasági adó csökkent, míg az atipikus vállalati adóterhek megnőttek, új elvonások és adók jelentek meg. 2011-ben a kormány a kötelező magánnyugdíj-pénztári megtakarítások egy részének elköltésével kísérelt meg élénkítést.
• A banki hitel/betét arány hirtelen és jelentős csökkenése mutatja a hitelezési viszonyok komoly változásait. Egész iparágak működési feltételei változtak meg jelentősen.
• Ingadozott az inflációs ráta.
• Állami intervenciók sora következett be a munkaerőpiacon, a bérgazdálkodásban, belenyúltak a cégek foglalkoztatási ügyeibe.

Sorolhatók a különféle fejlemények, amelyek valamilyen módon bizonyosan kihatottak a tényleges növekedési eredményre.

És mégis, egy sor folyamat makacs monotonitással alakult: ilyen a versenyszektor foglalkoztatottsági szintje, ami európai összevetésben alacsony volt és maradt. 

A beruházási ráta egy évtizede folyamatosan mérséklődött, egészen a legutóbbi időkig; majd meglátjuk, hogy a túl mélyre esett beruházási volumen egyszeri korrekciója történt-e 2013 második felében, vagy annál többről van szó. 

A vállalati hitelállomány évek óta lineárisan zsugorodik mindmáig; a lakásépítések számának történelmi hanyatlása súlyos kérdéseket vet.

Itt van az államadósságnak a GDP-hez mért hányada, amely makacsul magas maradt. Valójában a nyugdíjrendszert érintő intézményi-szervezeti változások miatt a mai explicit adósságmutató nem mérhető össze korrekció nélkül a 2011 előtti adatokkal; a korábbi számítási mód szerint még cudarabb az állam eladósodottságának a mértéke. 

És még mennyi minden más is megváltozott a magyar gazdaságpolitikában, a szabályozási gyakorlatban, az állam és az üzlet viszonyában – eközben a növekedési ütem makacsul maradt ott, ahova a 2009-es recesszió után nagy nehezen visszaállt.

A politika korlátozott hatása

De meg is fordíthatjuk az érvelést. Ha a legfontosabb faktorok (demográfia, foglalkoztatottság, termelékenység, iskolázottsági szint, az amortizációs és állótőke-fejlesztési folyamatok, a technológiai és gazdaság-szerkezeti arányok, regionális fejlettségi szintkülönbségek) minden gazdaságpolitikai kezdeményezés-dömping ellenére ilyen lanyha növekedési eredményekben öltenek testet, akkor talán a sokak által gondoltnál kisebb a hatása annak, amit a politika tesz a gazdasággal.

Mondhatjuk: a plusz kettő-mínusz kettő százalékos sáv a makroökonómia győzelme a politikai gazdaságtan felett. Még egyszerűbben: a tények uralma az akarati tényezők felett.

Ha így van, abból nem azt kellene levonni, hogy nem számít a gazdaságpolitika, amely lám sem javítani, sem rontani nem képes. Számít, mert tud javítani, és rontani is. Számít, amennyiben kihat azokra a fontos tényezőkre, melyek ténylegesen behatárolják egy nemzetgazdaság potenciális növekedési képességét.

Itt van a tőkeképződési folyamat. Már a 2000-es évek legelejétől csökken a magyar beruházási ráta, és lassan egy évtizede mi vagyunk a térségi rangsor legalján e vonatkozásban. Ilyen esetben újra kellene gondolni minden olyan gazdaságpolitikai opciót, amely hatással lehet e rátára.

Már nem várjuk a felzárkózást, inkább elköltözünk

Ezen a teszten átfuttatva a megelőző kormányok és a 2010 óta hatalmon levők intézkedéseit, nem nehéz észrevenni, hogy folyamatosan romlott a beruházási környezet.

Az utóbbi négy évnél maradva: a kötelező magánnyugdíjpénztári incidenstől a bankadón és a "válságadókon" át a rezsicsökkentésekig terjedő intézkedési soron ugyan nyomot hagyott az improvizálás, kitapintható sok hirtelen taktikai fordulat, sőt, gyakran döntéshozói dacreakció is, ám egy vonatkozásban homogén lépések ezek: rontottak a magyar gazdaság beruházási készségén és képességén.

Lehet, hogy a fogyasztás ösztönzésének nemes szándéka, lehet persze, hogy egész egyszerűen a politikai népszerűség megőrzésének akarata diktálta e lépéseket, de a végeredmény egyértelmű és világos.

Rengeteg szó esik a szebben alakuló jövőről, a karnyújtásnyira lévő dinamikáról, a lomha Európát megszégyenítő növekedési sikerről – de a tényleges politikai intézkedések objektíve a növekedési képesség ellen hatottak. Nem csoda hát, hogy 2005-től nem konvergál hazánk a „lomha Európához” az egy főre jutó hazai termék mércéjén mérve. Most már inkább az egyének és családok kezdenek mind nagyobb arányban a migrálás mellett dönteni, ha az európai jólét még távlati trendként sem remélhető.

Az ideológia miatt nem megy?

A növekedési stratégia eddigi erőtlensége azért magyarázatot kíván. Az egyik lehetséges magyarázat szerint a döntéshozók nem jó eszközöket választottak céljaik eléréséhez, túl sokat improvizálnak, ideológia konstrukciók foglyai.

Vegyünk egyébként egy szakmailag is jól képviselhető irányváltást, mint a fogyasztást terhelő adók felé való elmozdulást és a munkavállalás adóterhének további mérséklését: ezek minden áron való bevezetése, a fennálló gazdasági viszonyoktól való deklarált eltekintés mutatja az ideologikus elemeket.

Erős a hit a lakosságnál maradó többlet-jövedelemnek fogyasztást és ezzel növekedést serkentő hatásában, minden józan ellenérvvel szemben.

Ugyanakkor, mintha a piacgazdaság alapvető összefüggései rejtve maradnának a döntéshozók előtt: a szabályozási és jogi biztonság alapvető komponense az egyének és szervezetek beruházási, fejlesztési döntéseinek. Már Keynes világosan kifejtette, hogy a vállalkozók beruházási döntéseire nem az éppen fennálló kamatok, hanem a belátható jövőre irányuló várakozások hatnak ki leginkább.

Az adók számának növelésével és a rapid adóváltoztatással, iparági szintű, sőt, néha vállalati mélységbe lemenő szabályozással csakis a komoly befektetői szándék elbizonytalanodását lehet elérni.

A döntéshozók mintha nem vennének tudomást az adminisztratív szabályozásra való támaszkodásuk mellékhatásairól. Egyébként is érződik a felső politikai körökben a bizalmatlanság a piaci spontaneitással szemben. Látjuk, hogy a hagyományos ipar terén elfogadják a magántulajdont, legyen az külföldi vagy hazai, de a szolgáltató ágazatokat fenntartásokkal tekintik; noha a modern gazdaságban ott képződik a nemzeti jövedelem zöme, még mindig mintha ezek "nem termelő" tevékenységekként élnének a tudatukban.

Vagy az államosítások miatt? 

A deklarált növekedési cél realizálódásának elmaradására adható másik magyarázat nem az ideák világába vezet. A belső politikai kontrolltól mentes négy év alkalmat nyitott a tulajdonviszonyok erőteljes átrendezésére, a megelőző negyedszázad során kialakult trendek legalább egy részének megfordítására.

Ezek között van olyan, amelyek körül viszonylag széles politikai és szakmai konszenzus építhető, mint a hazai tulajdonú kis, közepes és nagy vállalkozások működési feltételeinek tényleges javítása (nem csak a szokásos mantraszerű ráolvasás), a pénzügyi közvetítő rendszerben a hazai (de nem szükségszerűen állami) tulajdoni arány növelése.

Mindez azonban egy sor problémával jár.

Nemcsak arról van szó, hogy a piaci és vagyoni átrendezés jelentős érdekeket sért az adott ágazatban; az államhatalomnak ilyen jellegű aktivizálódása a konkrétan nem érintett területeken is növeli a bizonytalanságot.

Keveredik a közjó érdekében kifejtett intervenció a nyilvánvaló klientúra-építéssel, a jobban szabályozott kapitalizmusra irányuló méltánylandó erőfeszítés a politikai kapitalizmus létrejöttének szándékolatlan elősegítésével; mindezek komoly hatékonysági-romlási és társadalmi torzulási kockázatok forrásai.

Amint a politikai vezetés észleli a tulajdon-átrendező aktivitásának a gazdasági teljesítményt veszélyeztető kihatásait, kissé lassít, egy időre igyekszik konszolidálni a helyzetet, de persze a politikai idő véges, a rendkívüli viszonyokkal csakis gyorsan lehet élni, így a viszonylagos nyugalom időszaka hamar véget ér.

Ennek a magyarázatnak a keretébe viszonylag jól beilleszthetők az elmúlt időszak különös üzleti történései az újraállamosítási lépésektől a kiemelt gazdasági ágak (szerencsejáték, trafik, felszámolói tevékenység) rapid átalakításáig.

A folyamat rengeteg politikai, etikai és hatékonysági kérdést vet fel, amelyekkel itt nem foglalkozhatunk, de egy vonatkozás közvetlenül kapcsolódik a kiinduló témához.

Ha valóban a növekedési modellekben szereplő termelési tényezők és technikai-intézményi-értékrendi komponensek határozzák meg hazánk középtávú növekedési potenciálját, akkor azok gondos számbavétele meglehetősen pesszimista következtetésre vezet el minket: a mögöttünk hagyott egy évtizedben pontosan azok a tényezők maradtak a politikusi látókörön kívül, amelyek determinálják gyermekeink anyagi boldogulását – itthon.

Azt ma már tisztábban látjuk, hogy a politikai szándékok szerint miként formálódnak a tulajdoni viszonyok, de kevésbé világos, hogy mitől lenne képes a magyar gazdaság tartósan növelni jövedelemtermelő, értéktermelő képességét.