Évek óta riogatnak a kínai összeomlással

Az ismert amerikai Kína-szakértő és publicista, Gordon G. Chang 2001-ben megjelent „Kína közelgő összeomlása” (The Coming Collapse of China) jelentős médiafigyelmet kapott annak idején, hiszen a szerző szokatlanul határozott előrejelzése szerint a kínai gazdaságnak és az országot vezető Kínai Kommunista Pártnak (KKP) öt, legfeljebb tíz éve volt hátra.

Az elmúlt hónapokban ismét megszaporodtak a kínai gazdaság esetleges összeomlásával fenyegető hírek és szakértői megnyilatkozások. Nem újdonság ez a keleti óriással foglalkozók számára, hiszen már számtalanszor megjósolták a kínai növekedés, sőt a KKP uralmának végét, ez idáig azonban nem váltak valóra a borúlátó elképzelések. Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni, hogy a megannyi valós probléma mellett milyen érvek szólnak a kínai gazdasági felemelkedés folytatódása mellett.

Szerkezeti átalakulás

A kínai gazdaság jelenlegi helyzetének megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy éppen jelentős átalakulás, modell-váltás zajlik az országban. A reform és nyitás politikájának 1979-ben történt meghirdetését követő harminc évben Kína átlagosan évi közel 10 százalékos GDP-növekedést produkált, amely elsősorban a magas megtakarítási hajlandóságból táplálkozó beruházásoknak, és az alacsony munkaerőköltségre épülő export szektornak volt köszönhető, miközben az állam fokozatosan liberalizálta a gazdaság működését.

Kína nem az első ország, amely végigmegy a kelet-ázsiai fejlesztő államokra jellemző átalakuláson, így mind a kínai kormányzat, mind a gazdasági szereplők tisztában voltak azzal, hogy az extenzív növekedés időszaka nem tarthat örökké, fel kell majd váltania egy új növekedési modellnek.

Csak sebességváltás

A gazdasági sebességváltás kényszere tehát nem okozott meglepetést az ország vezetése számára, így már a 2006-2010 közötti időszakot átfogó (és évekkel 2006 előtt kidolgozott) 11. öt éves tervben is megjelentek a belső fogyasztást, a szolgáltató szektort és a mennyiség helyett a minőséget előtérbe helyező elemek.

Az exportpiacok beszűkülésével járó globális gazdasági és pénzügyi válság még inkább felerősítette a reformok iránti igényt, így a 12. és az idén bevezetett 13. öt éves tervek már egyértelműen a gazdaság szerkezetének átalakítását, az ipari termelés és állótőke beruházások háttérbeszorítását, illetve a tercier szektor, a belső fogyasztás és a minőségi, tudás alapú növekedés erőteljes támogatását célozzák. Az elmúlt évben tapasztalható piaci turbulenciák, a tőzsdei hullámvasút és a GDP növekedés lassulása jórészt a sebességváltás által kiváltott, valószínűleg időleges anomáliák, és már látszanak a reménykeltő jelek.

Élénkül a belső fogyasztás

Eltekintve a hitelállomány növekedésétől az ország makrogazdasági környezete megnyugtató. Kína államadóssága az IMF adatai szerint 46 százalék, a költségvetési hiánya pedig 2,4 százalék volt a GDP-hez viszonyítva 2015-ben. A külső adósság aránya alig 16 százalék , amelynek csupán a felét teszik ki a külföldi devizában denominált eszközök.

Mindeközben folyó fizetési mérleg többlete tavaly 330 milliárd dollárra , a GDP 3 százalékra emelkedett, a külkereskedelmi termékforgalom terén pedig hatalmas, 567 milliárdos szufficitet produkált. Bár az utóbbi az import jelentős, 18 százalékos esésének is köszönhető, ez mégsem interpretálható a belső fogyasztás gyengüléseként, hiszen jórészt a behozatal 26 százalékát kitevő nyersanyagok iránti kínai kereslet és a világpiaci árak csökkenéséből adódik.

Az átalakulás jeleként értelmezhető, hogy míg fogyasztói árindex januárban 1,8 százalékos volt és a szolgáltató szektor forgalma 8,3 százalékkel nőtt , addig a termelői árindex 5,3 százalékos csökkenést mutatott az előző év azonos időszakához viszonyítva. Azaz, a kormányzat szándékainak megfelelően az ipari termelésről a belső fogyasztásra terelődik a hangsúly, ami óriási növekedési potenciált rejt magában, hiszen Kína történetében először tavaly lépte át az 50 százalékos arányt a szolgáltató szektor hozzájárulása a nemzeti össztermékhez, ami még messze elmarad a fejlett országokra jellemző 70-80 százaléktól.

Tényleg nagyon eladósodtak

Tagadhatatlan, hogy a kínai gazdaság kapcsán tapasztalható egyik legaggasztóbb jelenség az ország teljes eladósodottságának mértéke, amely meghaladta a GDP 280 százalékát. Ezen belül külön figyelemreméltó, hogy 2009 és 2013 között a vállalati hitelek aránya 30 százalékponttal 150 százalékra nőtt a GDP-hez viszonyítva.

A trend folytatódik, így mára a kínai vállalati hitelállomány az Egyesült Államokat is megelőzve a legnagyobb a világon. Azonban fontos részlet, hogy e növekedés gyakorlatilag kizárólag az állami nagyvállalatokhoz kötődik, miközben a magáncégek eladósodottságának mértéke 2006 óta folyamatosan csökken, ráadásul nyereségességük nőtt.

Paradox módon az állami tulajdonú vállalatok éppen a 2008-ban elindított, közel 600 milliárd dolláros állami tőkeinjekció miatt kerületek a jelenlegi helyzetbe, amely a kormányzat globális válságra adott válasza volt. Az állami kereslet élénkülése és a kedvező hitelfelvételi körülmények együtt az eladósodás irányába vonzották az állami cégeket, amelyek vezetése azonban el is lustult egyúttal, így mára rendkívül alacsony profitabilitást tudnak csak felmutatni.

Lökést adhat a privatizációnak

Kínai gazdasági szakértőkkel folytatott személyes beszélgetések alkalmával azonban kiderül, hogy sokuk a kockázatok mellett a potenciális lehetőséget is látja a helyzet megoldása kapcsán. Véleményük szerint várhatóak vállalati csődök, amelyek viszont újabb lökést adhatnak az elmúlt években lelassult privatizációs folyamatnak. Az állami tulajdonú cégek magánkézbe adása és konszolidációja hosszabb távon új energiákat szabadíthat fel a kínai gazdaságban és növelheti annak hatékonyságát.

Időről időre felmerül továbbá a kínai árnyékbankok által kezelt pénztömegekben rejlő kockázat kérdése. Elég azonban belepillantani a Financial Stability Board elemzésébe , amelyből kiderül, hogy Kína sem abszolút számok tekintetében, sem arányaiban nem tartozik a legjelentősebb árnyékbank rendszerrel megáldott országok közé. Így a fő kérdés továbbra is az, hogy sikerül-e beindítani a belső fogyasztást, és következésképpen csökkenteni a rendkívül magas, 30 százalékos lakossági megtakarítási rátát, amely elősegítené a vállalati hitelállomány leépítését. Márpedig úgy tűnik, hogy a lakosság valóban egyre többet fogyaszt, egészen pontosan 10,7 százalékkal többet 2015-ben, mint az azt megelőző évben.

Benépesülhetnek a szellemvárosok

A leggyakrabban emlegetett másik probléma a nyugati média által már-már fetisizált „szellemvárosok” képében megjelenő (építő)ipari kapacitástöbblet. Érdemes figyelembe venni, hogy 2010-ig Kína jelentős ingatlan hiányban szenvedett , az évi egy milliárd négyzetmétert elérő kereslet messze meghaladta a kínálatot. Az ezt követő 3-4 évben valóban túlkínálat alakult ki a piacon, azonban 2015-ben az újonnan megkezdett építkezések összterülete már megegyezett a kereslettel.

A hosszabb távú kilátások viszont egyenesen elképesztő további növekedést vetítenek előre. Egyfelől a kínai épületek átlagosan 25-30 éves élettartama jelentősen rövidebb a nyugati világban megszokottnál, így számtalan újjáépítésre, felújításra lesz igény a következő években.

Ennél is sokkal fontosabb azonban, hogy az ország urbanizációs rátája alig 56 százalék, amely a következő időszakban évente egy-egy százalékponttal fog emelkedni, amíg el nem éri a fejlettebb országokra jellemző 70-75 százalékot. Ez azt jelenti, hogy 2030-ig 200-250 millió (!) ember költözik majd a városokba, ezzel elképesztő méretű befektetési és fejlesztési igényt generálva. Két évtizede már épült egy sokak által szellemvárosnak és feleslegesnek titulált terület, amelyet ma Shanghai Pudong kerületének hívunk és 5,5 millió lakója az ország legfontosabb üzleti központjában ébred reggelente.

Sokat költenek oktatásra

  Az ipar egyéb ágazataiban kialakult kapacitás felesleg kapcsán is megkezdődtek a kormányzati intézkedések. A kínálati oldal reformja természetesen jelentős, 1-3 millió főt érintő elbocsátási hullámmal jár majd, de látott már ilyet Kína a kilencvenes években, így az ország vezetése már most félretett   tizenötmilliárd dollárnyi jüant   a hatás enyhítésére, a munkanélkülivé váltak megsegítésére és átképzésére.

Ebből a szempontból ritkán gondolunk rá, de valójában egy kereslet oldali programot is elindított Peking, hiszen az új selyemút ( OBOR ) projekt és az ahhoz kapcsolódó finanszírozási háttér biztosítása ( AIIB ) részben éppen azt a célt szolgálja, hogy a kínai cégek külföldön köthessék le felesleges kapacitásukat.

Ami azonban mindennél jobban erősíti Kína további felemelkedésébe vetett bizalmat, az az ország jövőorientált befektetési stratégiája, amely kiemelten kezeli a tudás és a humánerőforrás fejlesztését. Mivel a kínai kormányzat magyar szemmel felfoghatatlan összegeket invesztál az oktatásba és a kutatásba, a könnyebb összehasonlítás kedvéért talán elég egyetlen egyetemet kiemelni a sok közül.

Miközben hallgatói létszámát tekintve az ország legjobbjai közé tartozó Tsinghua Egyetem körülbelül megegyezik az Eötvös Loránd Tudományegyetem méreteivel, addig 2015. évi költségvetése több mint háromszorosa a magyar állam által a teljes hazai felsőoktatásra fordított összegnek.

A magyar egy főre jutó GDP csupán felét felmutatni képes Kína nem csupán hangoztatja a tudás- és technológia-intenzív, minőségi fejlődés iránti elkötelezettségét, hanem átgondolt stratégiát és világszínvonalú erőforrásokat biztosít céljai elérésére. Nehéz elképzelni, hogy ebből ne az ország további felemelkedése következzen.

Nem jött be a jóslat

Gordon G. Chang természetesen utólag belátta, hogy a KKP uralmát és a kínai növekedést érintő öt-tíz éves jóslata nem vált valóra, így egy évtizeddel az első kiadást követően megjelentette könyve frissített változatát 2011 végén. A „Kína közelgő összeomlása: 2012” című kötetben Chang elismerte, hogy melléfogott, azonban ez alkalommal egy még kockázatosabb jóslatba bocsátkozott: elmondása szerint csupán annyiban tévedett, hogy Kína nem 2011-ben omlott össze, mert valójában 2012-ben fog.

Időközben eltelt újabb négy év, és bár Pekingnek jelentős problémákkal kell szembenéznie, Gordon G. Chang azóta nem merte megjelentetni kötetét egy újabb légből kapott évszámmal a címében.

A szerző a Corvinus Egyetem oktatója és a Közép-európai Ázsia Kutató Központ  alapítója