Európai bankrendszer: a műtét sikerült, a beteg meghalt

A 2008-2009-es gazdasági világválság kialakulásában jelentős szerepet játszott a bankszektor. Lehet ezért a bankokat, a szabályozókat, az államot, a jegybankokat és a felelőtlen hitelfelvevőket is hibáztatni, de az okok és okozatok helyett most inkább a reakciókra és a következményekre koncentrálnánk.

A bankrendszer válságára adott reakciók az USA-ban és az EU-ban eltérően alakultak. A Lehmann Brothers 2008 szeptemberi csődje után néhány héttel az USA elfogadta a TARP nevű programot (Troubled Asset Relief Program), amelynek keretében villámgyorsan és kötelező módon újratőkésítették az amerikai nagybankokat. Nem kevés volt a tét, hiszen egy csőd szélén lévő bankrendszerrel nehéz bármilyen válságból kikecmeregni. Ráadásul a Lehman csődje után kialakult bizalmi válságot is csak így lehetett gyorsan kezelni.

Az EU előbb lemaradt, majd túllőtt a célon

Az EU döntéshozatali mechanizmusának lassúsága miatt az európai bankrendszer újratőkésítése majdnem egy évtizedig tartott. (Például az olasz bankrendszer szanálása és az újabb tőkeemelések csak 2017-ben történtek meg.) Bár amerikai mintára az európai felügyelet is futtatott stresszteszteket, de ezek teljesen haszontalanok voltak a beléjük épített nevetséges feltételek és számítások miatt.

Az EU-s stresszteszteken szinte mindig minden bank átment az elmúlt tíz évben. És mégis, ugyanezen bankok többsége többször is tőkét emelt, illetve írt le drasztikus összegeket a rosszhitel-állományaiból. Miközben a tesztek pont ennek a felfedésére lettek kitalálva.

A bankok újratőkésítésére, a betétesek közös védelmére kialakított mechanizmusok/alapok is csak 2013-2016 között jöttek létre, azaz 5-8 év késéssel. Viszont ami késik, nem múlik: az EU döntéshozói beindultak, és a szabályozás tekintetében elkezdtek átesni a ló túlsó oldalára.

Visszautalva az első bekezdésre, a bankrendszer szerepét nem lehet megkerülni az előző válság kapcsán. Ugyanakkor, ha tetszik, ha nem, versenyképes és nyereséges bankrendszer nélkül nem működik a gazdaság. Különösen Európában nem: szemben a tengerentúli helyzettel, ahol fejlett a vállalati kötvénypiac, itt a gazdaság finanszírozását elsősorban a bankrendszer biztosítja.

Elvették a bankszektor nyereségtermelő képességet

Az EU bankrendszere, amelynek jelentős része tőzsdén jegyzett vállalatokat jelent, manapság a könyv szerinti értékének a 60 százalékán forog. Magyarul a beléjük fektetett tőke értékéhez képest egy jó 40 százalékos diszkont látható. Tekintve, hogy jelenleg gazdasági növekedés van, ilyen, válságot idéző árazás két esetben indokolt. Az egyik, hogy még mindig tele vannak rossz hitellel, amelyeket nem írtak le. E tekintetben azt gondoljuk, hogy 10 évvel a válság kezdete után már valószínűtlen, hogy túl sok csontváz maradt volna a szekrényben.

A másik ok az alacsony árazottságra a nyereségesség nyomottsága lehet.

Nem meglepő módon tényleg ez a helyzet. A számok szintjén ez azt jelenti, hogy a bankrendszer sajáttőke-arányos nyeresége alig éri el a hat százalékot, ennél pedig nyilvánvalóan többet várnak el a részvényesek. A nyomott nyereségességnek részben oka az EKB negatív kamatokat erőltető monetáris politikája. Ugyanakkor meglátásunk szerint a szektort sújtó túlzó szabályozási terhek is nagyban felelősek ezért.

Ha nincs nyereség, nincs kockázat

A bankok normál nyereségessége azért fontos, mert ez nagyban befolyásolja a kockázatvállaló hajlandóságukat. Egy gyenge nyereségességű bank nem mer olyan projektekre sem hitelt adni, amelyet normál nyereségesség mellett meg merne finanszírozni. A túlzott kockázatvállalás sem jó, de e tekintetben az EU bankrendszere most egy olyan válságra is fel lett készítve, ami a mostani feltételek mellett sose lesz.

Annyira fel lettek tőkésítve a bankok, hogy a legutóbbi válságot is kibírnák könnyedén. De időközben a termékek valamint az ügyfelek terhelhetősége olyannyira le lett szabályozva, hogy a bankok, ha akarnának, sem tudnának annyi kockázatot vállalni, hogy a tőkeerejük megkérdőjeleződjön. Ráadásul a nemzeti szabályozó hatóságok egymásra licitálva írnak elő a tőkére vonatkozó többletfeltételeket. Így együtt ez már sok. Prudens és támogatandó dolog például a magyar eljárás a törlesztő-részletek jövedelemarányos korlátozása vagy a devizahitelek betiltása, de ez együtt az EU által előírt, a korábbi szintekhez képest kétszer-háromszor nagyobb tőkeigénnyel már eléggé megterhelő.

A bankrendszer amúgy is megnövekedett költségekkel szembesül az információtechnológiai forradalom miatt. Ezt a szabályozó újabb és újabb előírásai csak tovább rontják. Egy a befektetési banki világot sújtó új szabályozás, a MIFID 2 az iskolapéldája a túlzott szabályozásnak. Azon túl, hogy évszázados, a piac által kialakított szokványokat változtat meg, mindezt úgy teszi, hogy senki a világon nem követi ebben az EU-t. Így mind az USA-val, mind az ázsiai régióval szemben egyértelmű versenyhátrányt okoz.

A MIFID 2 szabályozás számos ponton olyan mintha, a pékeknek előírnánk, hogy alakítsanak ki olyan számlázási és mérési rendszereket, hogy minden egyes kiflire, zsömlére és pékárúra mérjék le és mondják meg mennyi lisztet, vizet, tejet és egyéb alapanyagot tartalmaz, ez mennyibe került nekik, és hogy ebből mennyi az ő hasznuk. Mintha a pékeknek milliszekundumonként kellene jelenteniük nemzetközi adatközpontokba, hogy éppen hány fok van a kemencében, és eközben alá kell íratniuk minden vevőjükkel, hogy tudomásul veszik: „a kifli búzalisztet tartalmaz”.

Egy ilyen rendszer kiépítése drasztikusan megemelné a kiflik árát. Vélhetően az emberek továbbra is azt a kiflit vennék, amelyik ízlik nekik, és nem az alapján döntenének egyik vagy másik pék mellett, hogy egy vagy két grammal több lisztet használ, vagy, hogy egy-két forinttal kevesebbet keres. Egy ilyen rendszer kiépítése a nagyobb pékségeknek arányosabb olcsóbb lenne, a kisebbek nem is bírnák kifizetni, így a verseny tovább csökkenne, a kifli pedig még drágább lenne.

A bankrendszer kényes szerkezet. Kétségtelenül voltak hiányosságok a válság előtt, de a szektor túlszabályozása végső soron a hitelezés gyengeségén keresztül a gazdasági növekedésre üt vissza. Az USA-ban jóval kisebb szabályozási teher mellett a bankok jobb nyereségességgel működnek, így az USA gazdasága hamarabb és erőteljesebben épült fel a válságot követően. Az eltérő stratégiák sikerességét mindig lehet vitatni, de a részvényárfolyamokat hosszú távon nehezebb manipulálni, ahogy a befektetőket is. Ha az elmúlt 10 évre vonatkozóan az EU-bankindexet összehasonlítom az USA-bankindexszel, akkor a következő látszik:

// ]]>

Az indexek teljesítménye látványosan a válságot követő években vált el, nem véletlenül. Az EU-s szabályozók 10 év kemény munkával olyan válságállóvá tették a bankrendszert, hogy most már tényleg mindent kibír, csak közben nem funkcionál úgy, ahogy kellene.Avagy a műtét sikerült, de a beteg meghalt.