2070-re minden magyar dolgozóra kétszer annyi nyugdíjas jut, mint ma

2019. január 31-én nyilvánosan is bemutatták az OECD 2019-es jelentését Magyarországról. Mivel 2018. májusában OECD szakértők megkerestek engem is, hogy eszmét cseréljünk a magyar nyugdíjrendszer problémáiról, én is kaptam meghívót a mostani bemutatóra, és hosszú évek után ismét egy levegőt szívhattam a jelenlegi magyar hivatalnokokkal. Jellemző a kormányzati és tudományos szféra közti szakadékra, hogy a jelentésben idézett többi szakértőből senkivel sem találkoztam, és két nyugdíjhivatalnokon kívül a megjelentekből senkit sem ismertem. Kaptam ajándékba egy nagyon mutatós és tartalmas kötetet, amely elektronikusan ingyen olvasható (OECD Economic Surveys, HUNGARY stb.), de nem tölthető le ingyen. Erről a tanulmánykötetről számolok be az Index olvasóinak.

Az talán ismert, hogy ellentétben az IMF-fel és a Világbankkal, az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development) a fejlett piacgazdaságok klubja, tehát pénz helyett csak tanácsokat ad, emellett statisztikákat állít össze, és értékes elemzéseket készít, köztük rendszeresen jelentéseket közöl országokról, régiókról is. Most hazánk került terítékre, és a 180 oldalas jelentés az általános gazdasági áttekintésen kívül két terület szerkezeti reformjait taglalta: a magyar nyugdíj- és egészségügyi rendszer kihívásait és a bennfoglaló (inkluzív) regionális fejlesztést.

A jelentés megítéléséhez tudni kell, hogy a magyar kormánynak vétójoga van a jelentés elfogadásában és publikálásában, tehát az OECD-nek diplomatikusan kell eljárnia. Hely- és tudás hiányában főleg a nyugdíjrendszer problémáiról szóló részeket taglalom, és a regionális kérdéseket teljesen mellőzöm.

Külön felhívom a figyelmet a jelentés szerzőinek csak helyeselhető iskolás módszerére, hogy a fejezetek végén közli saját javaslatait, és helyenként kétoszlopos táblázatban összehasonlítja az előző, 2016. májusi áttekintésben tett javaslatokat és azok megvalósítását.

Stratégiai kérdések

A jelentés elismerően szól a legutóbbi évek magyar gazdasági sikereiről: a GDP gyors növekedéséről, a teljes foglalkoztatáshoz való közelítésről, és a fogyasztás látványos növekedéséről. Ugyanakkor jelzi a visegrádi és más EU vagy OECD-tagországokhoz képesti lemaradásunkat, és a világgazdaság előtt álló veszélyek várható hazai hatásait. A jelentés helyteleníti a prociklikus költségvetési politikát (a bibliai álomfejtő József fáraónak adott tanácsaival ellentétben, a magyar kormány a kövér években nem képez tartalékokat a sovány évekre).

A népesedési és korrupciós problémák mellett hangsúlyozza a főleg a szegényebb körzetekre jellemző, rossz hatékonyságú fűtési módok környezetromboló hatását. A figyelmen kívül hagyott korábbi OECD stratégiai javaslatok közül kiemelem az anticiklikus politikát, a szabályozási politika átláthatóbbá tételét és a szakképzés javítását.

Nyugdíjrendszer

A jelentés jól összefoglalja az elmúlt évtized reformjait (és ellenreformjait): az általános korhatár fokozatos emelését (2009–2022), a kötelező magánnyugdíj-rendszer gyakorlati államosítását (2010/2011 fordulója), és a Nők40 bevezetését (2011), és emellett az előrehozott nyugdíjak megszüntetését (2012).

A jelentés próbálja az Olvasónak elmagyarázni a feleslegesen bonyolult magyar induló nyugdíjképlet szabályait, és javasolja azok egyszerűsítését.

Én is megpróbálom: a korhatáron nyugdíjba vonuló dolgozó induló nyugdíja két tényező szorzata:

1. a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló átlagos jövedelemé, röviden a nyugdíjalapé
2. az évenként számolt szolgálati idő cikkcakkos függvényéé.

Ad 1) A jelentés ügyes ábrán mutatja be, hogy ha a dolgozó nyugdíjalapját nem az országos nettó bérek éves növekedése, hanem a 3- vagy még inkább a 10-éves mozgóátlagával valorizálnák, akkor jelentősen csökkenne a jogosultak induló nyugdíjainak megdöbbentő ingadozása. Ad 2) Elég nehéz megindokolni, hogy hosszú évek óta 11–25 szolgálati év, illetve 40 és 50 szolgálati év között miért éri minden év a nyugdíjalap 2%-át, de 25 és 36 között csak 1%-át, nem szólva a 11 év alatti 3,3 és a 36–40 közti 1%-ról. Ha a járadékszorzót 2%-on egységesítenék, akkor mindenki egyszerűen megérthetné, hogy például 20 év szolgálati idő után a nyugdíjalap 40%-át kapná kezdőnyugdíjként.

(de a 2009 előttinél szigorúbb, akár évi 6%-os málusszal), és kitér a részleges nyugdíjak bevezetésére is. (Például egy fáradt dolgozó már 62 éves korában félig nyugdíjba megy, és 66 éves korában teljesen. 62 és 66 éves kora között fél nyugdíjat kapná, utána teljeset.) A rugalmas korhatár és a részleges nyugdíjba vonulás kettőséből egyszerűen következne a Fidesz-kormány kedvencének, a Nők40-nek a megszüntetése.

A jelentés figyelmeztet a rövid szolgálati idejű dolgozókat fenyegető időskori nyomorra, különösen, ha az illetők egész szolgálati idejükben minimálbéren voltak bejelentve. Javasolja a jelenlegi minimumnyugdíj megduplázását (57 eFt-ra), amelyet mindenki feltétel nélkül kapna. (Szerintem célravezetőbb lenne a korábbi szja-adójóváíráshoz hasonló nyugdíjjóváírás, amely a munkanyugdíj emelkedésével fokozatosan csökkentené a kiegészítést vagy a jelenleg csak nyomokban létező degresszió kiterjesztése.)

A jelentés szerint a férfiak és nők közti nyugdíjhasadék nálunk alig létezik: 10% körüli, míg a listavezető Németországban kb. 45%. A rokkantnyugdíjasok elmúlt években lezajlott kiseprűzése” után a nyugdíjak GDP aránya viszonylag alacsony: 10%, míg a listavezető Ausztriában 14%.

Ennek ellenére meglepő módon a (nettó) átlagnyugdíj és a (bruttó) átlagkereset hányadosa 40-ről csak 33%-ra csökken. (Lengyelország esetében ugyanez 52-ről 22%-ra esik vissza.) És ha rosszabbul alakulnak a dolgok, mint az előrejelzések, akkor akár a GDP 4%-ával is nőhetnek a nyugdíjkiadások.

A szerzők nagy reményeket fűznek az általános korhatár további emeléséhez, amelynek legegyszerűbb alakja, ha a korhatárt a születéskor várható élettartam emelkedéséhez kötik. (Például 2022 után minden évnyi emelkedés 8 hónappal emelné a korhatárt.) További takarékossági eszköz, ha csökkentik a járadékszorzót (például 2-ről 1,9-re majd 1,8%-ra). Emellett lándzsát törnek a tőkésítés újbóli bevezetése, vagy ha ez nem megy, akkor az önkéntes nyugdíjpénztárak élénkítése mellett.

A viselkedési gazdaságtan eredményeire támaszkodva javasolják a dolgozók automatikus besorolását a magántakarékoskodók közé. Az önkéntesség úgy érvényesülne, hogy akik akarnak, évente kiléphetnének. A szerzők diplomatikusan alig érintik, hogy az 1998 és 2010 között működő kötelező magánnyugdíj-rendszer megszűnte miatt mára az államadósság GDP-hez viszonyított explicit értéke (70%) kb. 20%-ponttal lett alacsonyabb, és ezt a „megtakarítást” a jövőben még ki kell préselni az akkori járulék- és adófizetőkből!

Egészségügy

A kiindulópont: a magyar GDP-arányos egészségügyi kiadások viszonylag alacsonyak, de azon belül viszonylag magas a magánforrások aránya: 6%-ból 2% (a cseh megfelelő: 7-ből 2%, az OECD átlag pedig 9-ből 2%). Ez azért rossz, mert a magánkiadások zöme (különösen a hálapénz) nem biztosításon alapul, tehát nagy az egyéni kockázat. Részben ez okozza, hogy még 2016-ban is alacsony volt a születéskor és a 65 éves korban várható élettartam: 76 és 17 év, bár jelentős javulás következett be 1970-hez (sőt 1990-hez) képest, amikor a nevezett adatok értéke 69 és 13 év volt. Az egészségtelen életmód (dohányzás, kövérség, kevés testmozgás) és az erőforrások rossz felhasználása még inkább felelős a lemaradásért.

Még mindig nagyon magas az ezer főre jutó kórházi ágyak száma, az OECD-átlag 4, a magyar 7 ágy (igaz, a cseh és az osztrák szám még magasabb). Piaci mechanizmusok, az elsődleges (család-orvosi és rendelőintézeti) ellátás és a megelőzés erősítése elkerülhetetlen. Míg a lengyel orvosok fizetése elmaradt a magyarokétól, a kórházi nővérek bére még ott is magasabb volt, nem szólva a cseh és szlovák fizetésekről. Az ellátás területi egyenlőtlenségei és a hálapénz komolyan gátolják a szegényebb vidékek egészségügyi ellátását.

Az ápolásra szoruló idősek ellátásából közvetlenül és közvetve túl nagy rész hárul a magyar családokra. Sokkal több ápolót kellene az otthon ápoltakhoz irányítani, és további jelentős pénzügyi támogatást kellene nyújtani a családi ápoláshoz. Ekkor tovább lehetne csökkenteni a rossz hatékonyságú és embertelen „elfekvő” ágyak számát.

A recenzeált jelentés őszintén mérlegeli a magyar sikereket és a kudarcokat, valamint a várható veszélyeket. Jó alap lehet az értelmes vitához; annak ellenére, hogy a bevezetésben jelzett politikai korlátok nem tették lehetővé, hogy a jelentés szerzői bírálják a demokratikus keretek hazai kiüresedését.