Az EU erősebb is lehet a brexittel

Biztosan mindenki ismeri az ősrégi faviccet, amelyben az elefánt és a kisegér együtt mennek át egy hídon, amikor is a kisegér elégedetten nyugtázza: „A mindenit, hogy dübörög alattunk a híd!”. Hasonlóan groteszk helyzet alakult ki a brexit kapcsán is, hiszen bár nem tudatosan, de Nagy-Britannia mindent megtett azért, hogy ellopja a show-t.

A népszavazás előkészületei, a népszavazás drámája, az azóta tartó, egyre súlyosbodó, permanens, üzemszerű kormányválság, az ország területi integritását is fenyegető alkotmányos válság fantasztikus bőséggel szolgáltat anyagot mindenféle megfigyelőnek. Az infotainment-re és a tévésorozatokra kondicionált közönség számára a brexit fordulatai, hősei és antihősei közel hozhatók és átélhetők. Mindez pedig azt eredményezi, hogy a brexit folyamat látszólagos főszereplője Nagy-Britannia. Hát persze, mint a büszke kisegér azon a bizonyos hídon.

A sorozat befejező részeihez közeledve talán mégis érdemes egy pillantást vetni a hídon csendesen bandukoló másik, nagy, szürke állatra.

Az Európai Unió, illetve az egész európai integrációs folyamat bő félévszázados történetének legnagyobb kihívásával került szembe a brexit lehetőségének felmerülésekor, a válság kezelésére való képességét illetően pedig az előjelek korántsem voltak biztatóak.

Az utolsó évtized pénzügyi és gazdasági krízisei során az EU lassúnak és nehézkesnek bizonyult, az intézményrendszer fogyatékosságai, az integráció mélységének aktuális, instabil állapota, a tagállami szuverenitás és a szupranacionális integrációs formák közötti feszültség, a tagállamoknak a bővítésekkel megnövekedett száma, és kulturális gyökereit tekintve heterogénebb összetétele döntésképtelenséget és esetlenséget sugárzott – és sugároz sok esetben ma is.

Cameron blöffje visszaütött

Amikor David Cameron – amint azt utólag, Donald Tusk indiszkréciójának köszönhetően már biztosan tudjuk – blöffnek szánva feltette a kilépésről szóló népszavazást a politikai napirendre, kiszabadítva azt az okkult politikai ostobaságoknak fenntartott, rácsos ablakos kórteremből, az Európai Unió nem tudott érdemben reagálni a helyzetre. Nem voltak bejáratott válaszok, a korábban soha nem tapasztalt helyzet leginkább értetlenséget szült.

Cameron inkonzisztens „reformkövetelései” lényegében az integrációs folyamat visszafordításával értek fel bizonyos területeken, így a kontinentális Európa legerősebb országaiban, mindenekelőtt az uniós kérdésekben hagyományosan rendkívül szorosan együttműködő német-francia tandemben nem találhattak megértésre.

Cameron-nak tudnia kellett volna, hogy ebben a játékban nincs tere a blöffnek: az alapítók, és mindenekelőtt a németek és a franciák számára az integrációs folyamat szűkülő cső, amiben csak előre lehet kúszni, megfordulni lehetetlen. Cameron zsarolását szelíden, megértően fogadták, de fel sem merülhetett, hogy engednek neki. Nagy-Britanniára vonatkozó kivételeket kapott (volna) bőven, de ez már kevés volt a felelőtlenül elszabadított őrület megállításához.

Kint vagy bent: az EU bekeményít

Ettől a ponttól maradt a remény, a népszavazás tragikus eredménye után pedig néhány hétig legalább akkora zavar látszott az európai döntési központokban, mint amekkorát az előzmények után várni lehetett. Nem volt forgatókönyv, nem volt cselekvési terv, volt ellenben tanácstalanság és csalódottság. Angela Merkel első reakciójában türelmet kért a briteknek, ami óvatos és felelősségteljes üzenet, de a bizonytalanság imázsába továbbra is remekül illeszkedett.

A következő napok, hetek, hónapok viszont azt bizonyították, hogy a brexit-válság olyan pontján sebesítette meg az EU-t, ami képes beindítani a legerősebb önvédelmi reflexeket. Először Wolfgang Schauble akkori német pénzügyminiszter szájából hangzott el a később sokszor idézett, utánozhatatlanul tömör megfogalmazás: „In is in, out is out”. Világos beszéd, bár diplomatikusnak éppen nem nevezhető, mint ahogy a „no cherry picking” elv sem, ezt már a német kancellár hirdette meg, még azelőtt, hogy elkezdődött volna a népszavazás utáni, 2016 őszi politikai szezon.

Tulajdonképpen 2016 őszén egyértelművé vált, hogy az EU érdemben nem fog tárgyalni Nagy-Britanniával a kilépésről. Elfogadta a népszavazás eredményét, és az egyedül lehetséges megoldást választva felkészült arra, hogy irgalmat nem ismerve példát statuáljon a szerencsétlen briteken, megmutatva országnak-világnak, hogy a tagság előnyeit csak a kötelezettségek vállalásával lehet élvezni.

Theresa May kormányfőként az első fél évét azzal töltötte, hogy nyomáspróba alá helyezte a britek számára is váratlan európai egységet. A brit diplomácia mindent megtett azért, hogy éket verjen a 27-ek közé, az egyes tagállamok különféle partikuláris érdekeire alapozva igyekeztek bilaterális alkuk sorozatára építeni a pozíciójukat – amely nem volt más, mint maga a cherry picking, a finom falatok kimazsolázása.

A katonai, titkosszolgálati, terrorelhárítási együttműködésből való kivonulásra utalgató primitív brit fenyegetőzést az EU lerázta magáról, könnyen tette, hiszen brit titkosszolgálati vezetők ritka nyilvános megszólalásaik némelyikében is figyelmeztettek arra, hogy minderre ők legalább annyira rá vannak utalva, mint a kontinensen működő partnereik.

Theresa May azon felajánlkozását pedig, mely szerint Nagy-Britannia a brexit utáni időkben is kész lesz közvetíteni az akkor frissen hivatalba lépett Donald Trump és az EU között, egyszerűen kinevették. A briteket az Egyesült Államokkal működtetett „special relationship” miatt sokszor eleve trójai falóként kezelték a kontinentális Európában, Trump-ról ráadásul joggal volt feltételezhető, hogy otromba szájalással igyekszik majd kialakítani valamiféle erőpolitika Twitter-en is érvényesülő imázsát. (Ennek keretében azóta számtalanszor bele is törölte a lábát mások mellett Nagy-Britanniába, és személyesen a brit kormányfőbe is.)

Európa összezárt

A kontinentális Európa országainak a brit diplomáciában évszázadok óta művészi szinten alkalmazott megosztása ezúttal teljes kudarcot vallott, a nagykövetségek kétségbeesetten táviratozták haza, hogy csak alacsony, szakértői szinteken fogadják őket a brexittel kapcsolatban. Az EU felállította a tárgyalódelegációját, melynek vezetője, mit tesz isten, egy veterán francia politikus lett, egyebek között korábbi Európa-ügyi és külügyminiszter. A delegáció számára meghatározott „tárgyalási mandátum” pedig éppen arról szólt, hogy nem lesznek tárgyalások, az EU ismerteti a feltételeit, a „vörös vonalakat”, amelyek mögé egy tapodtad sem vonul vissza, semmilyen körülmények között.

May minden módon megpróbálta megkerülni Michel Barnier-t, de minden ezt célzó mozdulata kudarchoz vezetett. A tárgyalásokat bilaterális irányba fordítani próbáló nagyszabású kísérletek a 2017 februári máltai EU csúcs után értek véget, amikor is a Római Szerződés 60. évfordulójára készülődő Európai Tanács ülésén Angela Merkel nem pusztán nem volt hajlandó kétoldalú megbeszélést folytatni Theresa May-jel, de a német diplomáciának arra is gondja volt, hogy a visszautasítás megfelelő nyilvánosságot kapjon. Az EU az állam- és kormányfők szintjén összezárt.

Ennél is érdekesebb, bár nagyon is érthető fejlemény, hogy az Európai Parlament ritka egységgel nem csak a „tárgyalási” pozíciót támogatta, hanem a folyamatot operatív szinten menedzselő Bizottságot is, és nem csak pillanatszerűen, indulatból vagy lelkesedésből, hanem azóta is, éveken keresztül kitartott ez a fajta fegyelmezettség. Barnier-nak a tárgyalások aktuális állásáról szóló, leginkább az EU pozícióinak hajlíthatatlanságát részletező beszámolóit rendre viharos tapssal, esetenként álló ovációval fogadta az Európai Parlament. Az pedig, hogy a tökéletes összezárás a kormányok szintjén is ilyen hosszú időn keresztül érvényes volt a 27-ek mindegyikére, tekintet nélkül bármiféle valós érdekkülönbségre vagy belpolitikailag meghatározott, akár súlyos konfliktusokra, már kifejezetten atipikus jelenség az EU-ban.

Az EU vezető politikusai valószínűleg még emésztik ezt a friss tapasztalatot, még ismerkednek az élménnyel, hogy mit jelent közösen fellépve, felemelt fejjel, félelem nélkül visszabeszélni Trump-nak, és mit jelent mozdíthatatlan álláspontokat higgadtan védve, huszonhatodszor is kimért udvariassággal visszautasítani a nem olyan régen még arrogánsan fenyegetőző, mára kétségbeesetten nyüzsgő briteket.

Nagy kérdés, hogy ez a tapasztalat, ez az élmény elegendő lesz-e az egység megőrzéséhez a végjátékban, ami ráadásul időben egybeesik az EP választási kampánnyal. Amennyiben igen, úgy – természetesen a választások eredményétől függően – esély kínálkozik arra is, hogy az európai integrációs folyamat a régi, „jól bevált” mintázatot követve ismét egy súlyos válságból építkezve lépjen tovább, és induljon el a mélyebb integráció, benne az erőteljesebb gazdaságpolitikai koordináció felé. Ha ellenben az egység az utolsó pillanatban szétesik, akkor erre aligha van esély.

Akárhogy is, az elefánt egyelőre hozta a formáját, érvényesítette a méretéből adódó előnyeit, nem csoda, hogy rémülten szaladgál a lábai között, aki oktalanságában lemászott a hátáról. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy az elefánt ne sajnálná őszintén ezt a kisegeret, de minden jel szerint rá fog lépni, ha csak arra van számára út.

(Borítókép: Banksy graffiti Doverben. Fotó: Carl Court / Getty Images Hungary)