Közszolgák és startup-sztárok: biztos azoknak tapsolunk, akik megérdemlik?

A piac jó és hatékony, az állam a szükséges rossz – a válság előtti évtizedekben ez volt az első számú közgazdasági törvény, aminek ellentmondani szinte egyet jelentett az elitből való kiiratkozással. Nem sokan merték megkérdőjelezni, hogy a gazdasági pörgés terepe a magánszektor, itt zajlik a valódi értékteremtés, az állam pedig azzal teszi a legjobbat, ha a lehető legkisebb mértékben zavarja a modern világ hőseinek tekinthető „vállalkozókat”. A tudományos folyóiratokat és a médiát is uraló „vezető közgazdászok és pénzügyi szakértők” megmosolyogták azt, aki szerint a közszektortól értékteremtő tevékenységet is el lehet várni. Legalábbis mostanáig, az utóbbi években ugyanis valami nagyon megváltozott.

A változás oka természetesen a 2008-ban kirobbant válság, ami olyan egyértelmű cáfolatát adta a fenti tézisnek, amit nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Megjelent az ellentézis, ami szerint a piacon realizált nyereség sok esetben nem megérdemelt, az óriási profitokat termelő innovációk zöme ugyanis az államhoz kötődik. A „jó piac versus rossz állam” leegyszerűsítő dogmája megdőlt, hiszen a válságot alapvetően a piac okozta, a gazdaságot pedig az állami szektor mentette meg a további összeomlástól – azaz mintha a szerepek felcserélődtek volna.

Ezt látva nem is meglepő, hogy az utóbbi években egyre jobban hallható azon közgazdászok hangja, akik szerint itt az ideje szakítani a múlt tévesnek bizonyult narratíváival. A válság előtti dogmák döntögetésében élenjáró közgazdászok egyik legismertebbje az olasz-amerikai Mariana Mazzucato, aki egy üdítően újszerű megközelítést javasol az állam szerepével kapcsolatban.

Mazzucato alapállítása, hogy a gazdasági és társadalmi problémák és az egyre növekvő egyenlőtlenség nagy része visszavezethető a közgazdasági főáram egyik alapvető tévedésére, azaz arra, hogy azt és csak azt tekinti értékesnek, amit a piac értékesnek ismer el. Ma gazdasági értelemben azt tekintjük értéknek, amit a piacon el lehet adni, miközben számos társadalmi érték meg sem jelenik a piacon – különösen igaz ez például a családon belül végzett munkára és ...az államra! A kizárólag piaci értékteremtés mítosza nem csak téves, hanem kifejezetten káros is, így ideje vele leszámolni. A piacban való misztikus hit miatt egyes szektorok értékteremtő képességét jelentősen felülbecsüljük. Ilyen túlértékelt szektor például a gazdaság legnagyobb járadékvadászának tartott bankszektor és - talán sokak meglepetésére - a mai sztárcégek és startupok nagy többségét adó technológiai-innovációs szektor.

És van az állami szféra, amit viszont sokan indokolatlanul „lenéznek”. Miből adódik ez? Alapvetően abból, hogy téves az a beállítás, miszerint a nagy felfedezések amerikai kisvárosi garázsokban születnek. A menő tech-vállalatokban az egekbe törő magánprofit jelentős mértékben az államban „gyökerezik”, hiszen a siker alapja sok esetben egyrészt az infrastruktúra, amit az állam hozott létre (lásd: internet, GPS), másrészt a humán tőke, ahol az államnak továbbra is kiemelkedő szerepe van (oktatás), harmadrészt pedig maguk az alapinnovációk, amelyek ugyancsak az államhoz kötődnek.

A gyógyszeripar, az internetipar, a bio- és a nanotechnológia innovációinak nagy többségére ez a struktúra jellemző – állítja Mazzucato, aki szerint az ezekben az iparágakban keletkező profit ezért aránytalanul magas. Az állam rehabilitálásáért kiálló közgazdászok gyakran utalnak arra, hogy a mobiltelefonokat és kütyüket szétszedve, a legelterjedtebb internetes programok mögé nézve sokszor olyan technológiai megoldásokat láthatunk, amelyeket valamilyen állami program keretében fejlesztettek ki, ideértve magát az internetet is.

Az új irányzat szerint mindenekelőtt a fejekben kell rendet tenni. Súlyos károkat okozott a közgondolkodásban a piac mindenhatóságának és az állam tehetetlenségének hirdetése, mivel jelentősen csökkentette az állam méretét és erodálta a közszféra ethoszát. Ez utóbbi azzal járt, hogy az állam önértékelése jelentősen romlott és a kormányzati szektor szinte elkezdett leszokni arról, hogy „nagyban gondolkodjon” – pedig az államnak épp az a feladata, hogy nagy projekteket indítson, illetve olyan feladatokat oldjon meg, amit a magánszektor nem képes, nem akar, vagy a túl rövid időtáv miatt nem érdeke megoldani. Gondoljunk csak az űrkutatásra, a Holdra-szállásra, az internetre, a gyógyszeriparban felhasznált alapkutatásokra.

A kapacitásait leépítő, önmagával szemben bizonytalan állam valóban kevéssé tud társadalmi hozzáadott értéket teremteni, ezért arra kell törekedni, hogy az állam újra magára találjon - ehhez pedig fontos, hogy az állam által elért eredményeket az államhoz kössük, ne pedig valamelyik önmagát ügyesen marketingelő magánpiaci szereplőhöz. Ismerjük fel, hogy az állam nem csak költ, hanem befektet és kockázatot is vállal, miközben a befektetéseinek hozamából legfeljebb csak áttételesen, a magánszektor gazdagodása miatt megemelkedő adóbevételeken keresztül részesül.

Természetesen az állam is hibázhat, létezhet korrupció és magánérdekek is foglyul ejthetnek döntéshozókat - de látni kell, hogy ebben nincs semmi előre elrendelt, ez a kimenet a leegyszerűsített mainstream vélekedéssel ellentétben nem tekinthető „tudományosan eldöntöttnek”. A jövőnk szempontjából is kiemelten fontos, hogy látjuk-e az állam szerepét az értékteremtésben, a gazdasági életben, felismerjük-e a vállalkozó állam lehetőségeit és felelősségét.

Amennyiben egy innovációra épülő, fenntartható és inkluzív módon növekvő, a társadalmi és a környezeti korlátokat is figyelembe vevő gazdasági környezetre törekszünk, akkor az állam státuszát helyre kell állítani mind a fejekben, mind pedig a tényleges jövedelmi elszámolásokban. Eljött a kezdeményező és bátor államok ideje, amit a közgazdászoknak is ideje elismerni. Azoknak tapsoljunk az innovációkért és a fejlődésért, akik valóban megérdemlik. Adjuk meg a piacnak, ami a piacé, de adjuk meg az államnak is, ami az állami szereplőket illeti.

A cikk a BCE MNB Tanszék blogjának vendégposztja.