Brexit: megreccsent a német-francia tengely

Az EU 27-ek egységének legnagyobb próbája lehet a brexit halasztásának kérdése – írtuk egy hónappal ezelőtt.

 Az Európai Tanács szerda éjszakai ülésén pedig nyilvánvalóvá vált, hogy

Az európai projekt szíve és lelke a német-francia együttműködés. Ha ez megvan, a projekt működik, ha ebben zavar keletkezik, akkor minden működésképtelen. A britek kiválása ezerféle módon okoz borzalmas károkat az európai integrációs folyamatban, de semmivel nem árthat annyit, mint a német-francia együttműködés megzavarásával. Egyelőre csak horzsolások és zúzódások látszanak, de nincs rá garancia, hogy megússzuk ennyivel.

Európa két kulcsállamának együttműködése olyan mély, olyan átfogó, olyan magától értetődő stratégiai szükségszerűség, hogy abban a brexit elhalasztásának technikai kérdései önmagukban jelentéktelenek. Viszont az intézményes együttműködés sikerének vannak lélektani peremfeltételei, és egyáltalán nem mindegy, hogy a mindenkori német kancellár és a mindenkori francia köztársasági elnök között milyen a személyes viszony, mennyire bíznak egymásban, mennyire vannak egy hullámhosszon.

Angela Merkel és Emmanuel Macron mindeddig egymás természetes szövetségesének számított szinte minden lényeges kérdésben. Egyértelmű volt, hogy teljes bizalommal vannak egymás iránt, messzemenőkig respektálják a másik elkötelezettségét a mindkettejük szerint veszélybe került európai projekt megerősítése, megmentése tekintetében. Nyilvánvaló a közöttük működő kölcsönös személyes szimpátia is. Az EU további építését illetően vannak köztük véleménykülönbségek, de azok jó része technikai, a főbb irányokat illetően egyetértenek: mélyíteni, erősíteni akarják az integrációt, és mindketten komoly és visszafordíthatatlan eredményeket akarnak elérni ebben a következő néhány évben. Merkel pályafutása megkoronázására, az öröksége átadására készül ezzel, Macron pedig éppen azért sietne nagyon, mert neki talán csak egyetlen ciklus adatik az európai politika csúcsán. Komolyan veszik a felelősségüket, és őszinték az integrációs folyamat esetleges visszafordulásával kapcsolatos aggodalmaik.

A brexit elhalasztásának kérdésében is „csupán” egy véleménykülönbség választja el őket. Merkel nem tett le arról, hogy bent tartsa Nagy-Britanniát az EU-ban, és ha ez sikerül, az döntően az ő történelmi léptékű diadala lesz, amiért egyszer majd okkal neveznek el róla egy épületszárnyat az EU brüsszeli központjában. A német kancellár nem mondhatja ki hangosan, különösen nem olyan nyersen és világosan, mind Donald Tusk, hogy a halasztás számára a brexit, mint brit belpolitikai termék kivéreztetésével egyenlő. Nem mondhatja ki, hogy a brexit ellen az erőforrásokban meglévő nyomasztó túlerőre épülő anyagháborút kíván folytatni, az ellenfél teljes kimerüléséig, de valójában erről van szó.

Korából és óriási tapasztalatából, politikai pályafutásának jelenlegi – végső - fázisából adódóan másképp, sokkal inkább történelmi léptékekben fogja fel az időt, néhány év már fontos, de néhány hónap számára érdektelen.

Macron fiatal és okkal türelmetlen: fogy az ideje, újraválasztásának esélyei nem jók, számára a hónapok is nagyon drágák. Az integráció mélyítésének következő körét illetően neki minden elmulasztott nap fáj, ráadásul messze nem alaptalanul fél attól, hogy az esetleg mégis bent maradó britek aztán éppen úgy keresztbe fekszenek a terveinek, ahogy tették azt évtizedeken keresztül szinte mindig, amikor az európai projekt további építése volt napirenden. Ahonnan ő nézi, alighanem úgy tűnik, hogy Charles de Gaulle-nak volt igaza a britek beemelését illetően – kár volt, többet ártanak, mint használnak.

Néhány hónapos távon gondolkodva a brexit elhalasztása „mindössze” annyi kárt okoz az integrációs folyamat lendületbe hozásában, hogy paralizálja az európai politikai akaratképzés folyamatát. Emellett az EU kiteszi magát a fertőzés lehetőségének is, amennyiben lassan minden játékos belevonódik a brit belpolitika szánalmas válságába, állam- és kormányfők beszédtémája lesz egyes brit képviselők és tízfős frakciócskák aznapi marhaságainak elemzése.

A nagyobb baj viszont abból lehet, ha a brexit bekövetkezésének vagy elhalásának idejére bezárul a lehetőség ablaka az integráció mélyítése tekintetében, mert esetleg addigra olyan német és francia vezetők kerülnek elő, akik ezt nem akarják, vagy olyan mértékben sérül köztük a bizalom, ami lehetetlenné teszi az érdemi előrelépést.

Amikor szerda este a láthatóan frusztrált Macron az Európai Tanács ülésére érkezvén Merkeltől talán nyolc méterre állva alaptalan „pletykáknak” minősítette azokat a halasztásra vonatkozó elképzeléseket, amelyeket a német kancellár órákkal korábban maga részletezett a Bundestagban tartott beszédében, már

A Tanács ülésének hat órája lényegében azzal telt, hogy a Tusk által előterjesztett, Merkel által teljes erővel támogatott, mindenki más által többé-kevésbé elfogadhatónak minősített, legalább 9, de inkább 12 hónapos halasztási tervet megpróbálták kulturáltan lenyomni Macron torkán.

Macron azonban nem engedett, hiába morzsolódott le róla az előző hetekben megdolgozott pár szövetségese, a spanyol, a belga, a luxemburgi, a holland, a román, és a szlovén kormány, hiába maradt teljesen egyedül. Név nélkül nyilatkozó diplomaták szerint távol került a szimpatikus, kulturált kommunikáció ismérveitől, és olyat tett, amire nagyon ritkán van példa az európai döntéshozatali folyamatban.

A féléves halasztás és a britek megszégyenítésére kiválóan alkalmas időközi elmeorvosi vizsgálat olyan kompromisszum lett, amivel igazán senki nem volt elégedett. Mind Merkel, mind Macron rossz szájízzel, csalódottan és kimerülten álltak fel az asztaltól, Macron példátlan módon a Tanács ülése utánra tervezett sajtótájékoztatóját is lemondta, pedig az újságírók virrasztottak becsülettel.

Macron érzelmileg túlfűtött, nem kellően kontrollált szereplése sebet ejtett a tekintélyén, Merkel pedig hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy teljes súlyával felelősséget vállalt a Macron által felvázolt kockázatok kezelhetőségét illetően. Ha fél év múlva pontosan ugyanott tart a brexit, mint tegnapelőtt tartott, ha a britek válsága megfertőzi az EP választásokat és az új Bizottság felállításának előkészületeit, ha kiderül, hogy Macronnak igaza volt, akkor Merkel nagyon nehezen tudja majd tartani az álláspontját.

Szerencsétlen esetben megtörténhet, hogy mindketten bel- és külpolitikailag meggyengülve, valamint az egymásba vetett bizalmuk tetemes részét elveszítve lesznek kénytelenek kezelni a brexit következő akut válsághullámát, és hozzáfogni a szükségképpen közös Európa-politikai végrendeletük megírásához. Európai polgárokként nagyon erős érdekeink fűződnek ahhoz, hogy ne így legyen. Merkelnek tudnia kell, egészen biztosan tudja is, hogy sürgősen ki kell engesztelnie Macront, utóbbi pedig nem felejtheti el, hogy Merkel nélkül mozdulni sem tud.

Az mindenesetre már most biztos, hogy a brexitnél drágább politikai önsorsrontásra a második világháború óta nem volt példa Nyugat-Európában. Köszönjük szépen itt a keleti végeken is.