Az IMF új versenytársát úgy hívják Kína

További Pénz beszél cikkek

A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

A globális hatalomért vívott küzdelem régi eszközökkel, de új fronton folytatódik a legnagyobb piaci szereplők között. A II. világháború után Amerika a Marshall-tervvel segítette a romokban álló európai országokat, így jelentős befolyásra tett szert a kontinensen. Kína, az „Egy Övezet Egy Út” kezdeményezésével igyekszik hasonló stratégiával növelni a politikai hatalmát a fejlődő piacokon, erős versenyhelyzetet teremtve a nemzetközi szervezetekkel (IMF, Világbank) szemben. A fejlődő országok az elérhető kedvezőbb finanszírozást sok esetben olyan infrastrukturális beruházásokra fordítják, melyek jövedelmezősége erősen megkérdőjelezhető. Mivel Kína nem követel makroszintű gazdasági reformokat a hitelfelvevőktől, a morális kockázat és az adósságcsapdába kerülés esélye megnövekszik, veszélybe sodorva a fejlődő piacok pénzügyi stabilitását.

De pontosan miért előnyösebb a kínai hitel az IMF által nyújtott konstrukcióknál? Ehhez meg kell értenünk, hogy az IMF milyen szempontok alapján kínál hitelt fejletlen, magasabb csődkockázatú államoknak. A Nemzetközi Valutaalap fő célja a globális pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése. 189 tagállama a gazdaságuk súlya szerint fizet be egy meghatározott kvótát a közös alapba, amiből a szervezet súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő államoknak nyújt hitelt.

Egy gyengélkedő, magasabb csődkockázatú ország csak drágán kapna hitelt a piacról, ami gátolja a növekedését, ezért ilyenkor az IMF olcsóbb forrása felé fordulnak. A piacinál kedvezőbb kamatozású hitelért cserébe a nehézségekkel küzdő államnak stabilizálnia kell a költségvetését és szerkezeti reformokat kell végrehajtania mind fiskális, mind pedig monetáris politikai szinten. Magyarországot például 2009-ben segítette ki a szervezet 20 milliárd euróval, amit többek között a költségvetési hiány csökkentésére, a forint védelmére, és a bankrendszer támogatására használt az ország. Az országtól követelt fiskális reform értelmében befagyasztották a közszolgálati alkalmazottak bérét, korlátozták a 13. havi nyugdíj kifizetését és felfüggesztették a 13. havi bért a közszférában.

Ezekre a fiskális megszorításokra az IMF nemcsak azért kötelez egy államot, hogy bebiztosítsa a hitel visszafizetését, hanem a morális kockázat kivédése is elsődleges szempont. Morális kockázat alatt ebben az esetben azt értjük, hogy ha egy állam hibás gazdaságpolitikája miatt bajba kerül, de megmentik a csődtől, ő tovább folytatja a fenntarthatatlan működését mert úgyis újra ki fogják segíteni. Sokáig a gyengébb gazdaságok végső menedéke az IMF volt, azonban az utóbbi években más tőkeerős országok kezdtek utolsó mentsvárként hitelezni veszélyeztetett államokat.

Mára Kína a legfőbb hitelező szerepében tetszeleg sok fejletlenebb, nyersanyag-kitermelő országban, jelentősen kiterjesztve befolyását ezekben az országokban és bebiztosítva ezúton a számára nélkülözhetetlen nyersanyag/erőforrás importot. A stratégiája, hogy „testre szabott” hitelt nyújt az adott országnak olyan projektekre, amelyeket kínai vállalatok kiviteleznek. Ez nem újkeletű dolog, Oroszország is így próbálta befolyását fenntartani a Szovjetunió utódállamaiban, például Fehéroroszországnak és Ukrajnának nyújtott sokáig hiteleket infrastrukturális beruházásokra.

Azonban a 2013-as kínai Egy Övezet, Egy Út (Belt and Road Initiative, BRI) program hatására annyira felgyorsult a távol-keleti ország külföldi hitelezése, hogy méretben már erősen vetekszik az IMF-fel. Magyarország is érdekelt a kínai programban a Budapest-Belgrád vasútvonal építése miatt, mellyel Kína az európai exportpiacát szeretné bebiztosítani, termékei szállítását gyorsítani. A PIMCO vállalat elemzése szerint nemcsak Kína, hanem több, jelentős devizatartalékkal rendelkező ország nyújt hasonló pénzügyi segítséget az elmaradottabb régiók országainak, élen Szaúd-Arábiával és más gazdag közel-keleti országgal. Az Egyesült Államok észrevette a lemaradását és az Overseas Private Investment Corporation (OPIC) keretében elkezdte növelni a forráskihelyezését a fejlődő piacokra.

A jegybankok mennyiségi lazítási programja által elérhető forrástöbblet a fejlődő piacokon is lenyomta a kamatokat és elkezdtek gazdaságilag hosszútávon fenntarthatatlan projektek is megvalósulni. Ez rövidtávon pozitívan hat a szegényebb országok gazdaságára, azonban fontos különbségek vannak a hitelező országok által szabott feltételek között, amelyek hosszútávon elmélyíthetik a problémákat az adósoknál. A fő különbség, hogy az IMF-fel ellentétben a kínai hitelezők nem követelnek semmilyen fiskális vagy monetáris reformot a kölcsönfelvevőtől.

Ez természetesen komoly versenyhátrányt jelent az IMF-nek, és jelentősen növeli a morális kockázatot a fejlődő országokban. A távol-keleti nagyhatalom hitelezési modellje nyersanyag fedezetre épül, eltérően az IMF piacliberalizációs és adósságkezelési követelményeitől. A fejlődő országok politikai elitjének sokkal kényelmesebb a kínai tőkét használni a beruházásaihoz, mert így ki tudják kerülni az IMF feltételeket semmilyen szabadságjogi vagy demokrácia erősítő intézkedést nem kell hozniuk.

Mivel a kínai ipar számára stratégiai fontosságú az energia- és nyersanyagimport, ezért elsősorban nyersanyagban gazdag fejletlenebb országokban igyekszik a befolyását kiterjeszteni Afrikában és Ázsiában. Angola az elsők között választotta Kínát az IMF helyett, 2004 és 2010 között 10 milliárd dollár olajfedezetű hitelt kapott a kínai EXIM banktól. Azóta Kongó, Nigéria, Zambia, Kenya, Etiópia és számos más afrikai és ázsiai állam fordult Kína felé, hogy elkerüljék az IMF által megkövetelt neoliberális gazdasági reformokat. Pakisztán jóformán hosszú évek óta IMF finanszírozásból tartja fenn magát, mégis az utóbbi időben Kínával fűzte szorosabbra a szálakat, valamint tavaly inkább Szaúd-Arábiától vett fel hitelt.

Kína átláthatatlan, ragadozó hitelezése sok fejlődő országban fenntarthatatlan szintre emelte az adósságot, és a problémát fokozza a transzparencia teljes hiánya. Ez aztán egyre több, a venezuelai krízishez hasonló helyzetet eredményezhet, ahol zavaros a sok különböző helyről felvett hitel, átláthatatlan a kötvényesek szenioritása, azaz a hitelezők követeléseinek kielégítési sorrendje. Egy potenciális csőd esetén már kérdéses lehet a nemzetközi segítség: 16 amerikai szenátor levélben fejezte ki aggodalmát afelől, hogy a Kína által adósságcsapdába került országokat majd IMF hitellel kell kimenteni. Szerintük csődkockázat esetén blokkolni kellene az olyan országok IMF forrás hozzáférését, amelyek kínai hitelekből ruháztak be.

Itt nem a jó és rossz hitelező harcáról van szó, a történelem során többször is megbukott már az IMF modellje. Számos tekintélyes közgazdász erősen kritizálja az IMF hitelezési módszerét is, szerintük a kölcsönhöz szabott feltételek súlyos károkat tudnak okozni, mert sok esetben sematikusan, helyismeret hiányában hoznak végül hibás határozatot a szervezet döntéshozói. Az IMF által nyújtott kölcsönök feltételei jelentősen elmélyítették a latin-amerikai és távol-keleti országok válságait. Kína és más tőkeerős államok a szegényebb országok igényeinek megfelelőbb, testreszabottabb kikötések mellett hajlandók nagyösszegű kölcsönt biztosítani, mely a helyi politikusok számára sokkal vállalhatóbb. A rövidtávon kedvezőbb feltételekért cserébe azonban egy kőkemény behajtót kapnak az adósok. Nemfizetés esetén az egyezkedés Kínával közel sem lesz olyan problémamentes, mint egy olyan nemzetközi szervezettel, akikkel évekig lehet tárgyalni az előnyösebb feltételekért. Nehéz megmondani, hogy az új helyről jövő forrás hosszútávon a hitelfelvevő országok javára válik-e, de az tisztán látható, hogy az IMF már nincs egyedül a végső hitelezői piacon.

A szerző saját néven ír az Alapblogon.

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

Bibók Bea
Ellopott felnőttkor

5400 Ft

Szlavicsek Judit
Doszpot nyomoz

4932 Ft