Elérhető, hogy ne legyen műanyaghulladék?

A lineáris gazdaságból, ahol a legyártott, felhasznált termékek életciklusuk végén a szemétben kötnek ki, a környezet védelmében, illetve a fenntartható(bb)ság érdekében egyre nagyobb mértékű elmozdulás történik a jobb hulladékmenedzsment segítségével a hosszabb életciklus és a több újrahasznosítás irányába.

Ha innen sikerül még tovább lépni,

Ez pedig különösen fontos a műanyagok esetében, hogy a földek, vizek szennyezése ne fokozódjon.

Ugyanakkor látni kell, hogy nagyon nagyok az elvárások a műanyag újrahasznosításával szemben és a várakozások valóra váltásához nemcsak további technológiai újításokra és nagyberuházásokra van szükség, hanem tudatosabb fogyasztói magatartásra és megfelelő szabályozói ösztönzők kialakítására.

A közhangulatban egyre erősödik az általános műanyag-ellenesség, amely időnként már „műanyag-böjtbe” torkollik. Mindeközben egyrészt mindenki, aki posztokat olvas, vagy ír – így ezt a posztot is –, az nagy valószínűséggel használ műanyagot (pl. a mobiltelefonok, laptopok, sőt az asztali gépeknek egyebek mellett a borítása, képernyője, szigetelése mind-mind műanyag).

Másrészt még a környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek sem tartják a műanyagokat általában és alapvetően rossznak. Széles körben elismert, hogy nemcsak a technológiai fejlődés, az információtechnológia és a kényelem növeli a műanyagok használatát, ami a környezetet nettó értelemben is terheli; hanem más anyagok kiváltása. Kevesebb természetes alapanyagot illetve természetben fellelhető vagy csak lassan megújuló anyagot (fát, követ vagy fémet) használunk emiatt, amik nem állnak rendelkezésre korlátlanul.

Ráadásul a műanyagok használata segítheti is a környezetvédelmi célok elérését, például hozzájárulhatnak a járművek súlycsökkentéséhez, ami az alacsonyabb fogyasztáson keresztül mérsékelheti a CO2-kibocsátást. Ezért pl. a korszerű műanyagok használata egyre népszerűbb a közúti, a vasúti és a légi (vagy akár a csővezetékes) szállításban is.

A hulladékkezeléssel foglalkoztunk már egy korábbi, a 4R-t (reduce, reuse, recycle, recover) bemutató posztunkban, ezúttal kimondottan a körforgásos gazdaságban rejlő lehetőségeket tekintjük át.

Először is meg kell határoznunk, mi is értendő körforgásos gazdaság alatt. Elsődleges meghatározója, hogy a ma gyakoribb lineáris gazdaságtól eltérően, ami a termelés-fogyasztás-hulladékképzés rendszerén alapul, egy olyan rendszert kíván működtetni, amelyben a fogyasztást ismételt használat, vagy a termékek alapanyagaira szétbontása utáni újrahasznosítás követ – lehetőleg – minőségvesztés és hulladék képzése nélkül (részletesebb leírás megtalálható például itt és itt). Ebben legalább két dolog jelent nehézséget: egyrészt a minőségveszteség, másrészt a hulladékképzés elkerülése. A harmadikról, vagyis a körforgásos gazdaság profitabilitásáról, később még esik szó.

Más megközelítésben az anyagciklusok alapján elemzett folyamatok közt beszélhetünk nyílt, zárt és körforgásos rendszerekről aszerint, hogy az újrahasznosítás az eredetivel egyező célú-e, illetve, hogy keletkezik-e veszteség a folyamatban (nyílt rendszerben keletkezik). A körforgásos a zárt, veszteség nélküli folyamat.

Mindenesetre egy valóban körforgásos gazdaságban nemcsak az anyagok megfelelő újrafelhasználása és a hulladékmentesség szerepel, hanem egyebek mellett az is, hogy rendszerekben kell gondolkodni, valamint, hogy az energiát a körforgás biztosítására megújuló forrásból kell(ene) nyerni. Míg az előző kritérium inkább támogatja a műanyaghasználatot – a korábban is említett súlycsökkentés a gépjárművekben a legismertebb példa a „rendszerben gondolkodás” szükségének alátámasztására –, addig utóbbi viszont nehézségeket okozhat, mert egyrészt a műanyag gyártása meglehetősen energiaigényes (mindenekelőtt a petrolkémiában alapvető eljárás, a gőzkrakkolás miatt), másrészt az energiamixnek csupán kis része megújuló (az elsődleges energiahasználat mindössze 4,2 százaléka globálisan, de még az Európai Unióban is épp csak 10% feletti). Ezzel együtt, a műanyagok életciklusának növelése, és még inkább sokszorozása elsődlegesen úgy érhető el, ha az újrahasznosítással az eredetihez hasonló értékű anyag/termék készíthető.

A műanyagok újrahasznosításában a ma aktívan használt mechanikus módszerek (Európában az újrahasznosított mennyiség több mint 99 százaléka így készül) a termékeket mechanikus bontással (szétválasztás, tisztítás, darálás és pelletálás folyamatában) az alkotó polimerekre bontják, amikből aztán újabb termékek állíthatók elő. Ismert példák erre a sokak által lelkesen gyűjtött kupakok átalakítása gyerekjátékokká (mindkettő fröccsöntéssel készül, jellemzően polipropilénből – PP –, vagy nagy sűrűségű polietilénből – HDPE), vagy a PET-palackok újrafelhasználása. Ez ugyanakkor csak az elhasznált műanyag kis részénél jelentkezik lehetőségként.

Általában a mechanikus újrahasznosítás is keletkezik valamennyi hulladék, másrészt az eredetivel egyező minőség sem mindig biztosítható. A hulladékképzésre legismertebb példa a többrétegű csomagolás (multilayer packaging) újra-(nem)hasznosítása, ahol az anyagok szétválasztása nagyon költséges, épp ezért hiába kerül ez a csomagolás a szelektív hulladékgyűjtésbe, rendszerint mégis a kommunális hulladékok közt végzi. A minőségi eltérésre (tehát amikor a polimer eredeti formája helyett egy másik, rendszerint alacsonyabb rendű formájában tudják újrahasznosítani) pedig a legismertebb példa a PET-palackokból készített, textiliparban felhasznált PET-szálak.

Ezzel szemben a kémiai újrahasznosítás, amely a használt termékekből vegyi úton azok alkotóelemeit állítja elő, sokkal inkább illeszkedhet a körforgásos gazdaságba: az így kapott monomorek (például az egyszerhasználatos zacskó alapanyagából, a polietilént alkotó gáz, az etilén), vagy akár gőzkrakkolási alapanyagok (olajak, így nafta, vagy gázolaj, illetve alkotóelemeik) a műanyaggyártásban már valóban teljes értékűen újra használhatóak. A kémiai újrahasznosítás lehetőségeit egyre több vállalat szeretné kiaknázni. Az utóbbi néhány évben a területen már korábban is jelentős potenciált látó SABIC mellett, amely 2019. februárjában kezdte meg a minősítetten körforgásos műanyagok ( certified circular polymers) előállítását, a petrolkémiai piac számos globális (pl. BASF, Shell, LyondellBasell, INEOS, vagy Chevron Phillips), vagy európai (így az OMV és a MOL is) szereplője is ilyen típusú projektekbe kezdett.

Az még bizonytalan, hogy a jelenleg körvonalazódó négy módszer: a – mechanikus módszerrel szemben nemcsak egy anyag hatékony újrahasznosítását célzó – depolimerizáció (pl. az INEOS folytat ilyen irányú fejlesztést), az oldatos alapú bontás (solvolysis – ilyen projektbe kezdett stratégiai együttműködésében a MOL Csoport), a vegyes műanyag hulladék pirolízise (ide sorolható az OMV tervezett projektje), vagy a hulladékgázosítás (a Shell társult be egy ilyen konzorciumba) közül melyik nyer leginkább teret, de érzékelhetően nőtt a nyitottság az iparág szereplői között a vegyi újrahasznosítás irányába. A vegyi újrahasznosításban igyekeznek megfelelő katalizátorokat alkalmazni, amivel a folyamatok eredményessége (minél nagyobb mértékű újrahasznosítás) és/vagy a jelentős energiaigényét csökkenteni.

Utóbbi egyben a vegyi újrahasznosítás alkalmazásának egy lehetséges gátja, mivel egyértelmű környezeti előny akkor várható ezektől a módszerektől, ha a megújuló energiaforrások aránya az energiamixben jelentősen nő. Ugyanakkor egyelőre még keresik, hogy ne csak agresszív reagensek legyenek képesek a polimerek szétválasztását katalizálni, kezelésük miatt felmerülő kockázatokkal és költségterhekkel.

Az újrahasznosítási módszerek fejlődését segítheti a 28 nagyvállalat által létrehozott Szövetség a Műanyaghulladék Megszűntetéséért ( Alliance to End Plastic Waste – AEPW) is, amelyben a legnagyobb vegyipari vállalatok mellett a műanyagipar egyéb jelentős szereplői, sőt, fogyasztói (Henkel és P&G) is szerepelnek. Bár az AEPW elsődlegesen Dél- és Dél-Kelet-Ázsia műanyag-hulladékának csökkentésére fókuszál, és elsődlegesen az óceánok szennyezésének csökkentését jelöli ki céljának, az ottani hulladékkezelésben (is) beváló módszerek szélesebb körben alkalmazhatók lehetnek. Így a kezdeti, társadalmi felelősségvállalást tükröző 1,5 milliárd dollárnyi befektetés a szövetségben részt vevő vállalatok számára a későbbiekben hasznos tudást, ismeretet jelenthet, és a közös fejlesztések akár az egyes vállalatok számára hosszabb távon költséget takaríthatnak meg.

Az újrahasznosított műanyag pedig felértékelődhet: míg még a közelmúltban sem mutattak a legjelentősebb műanyagfogyasztók jelentős hajlandóságot arra, hogy a „szűz” (vagy újonnan gyártott) műanyagnál gyakran nagyobb bekerülési költséggel előállított újrahasznosított megfelelőikért többet fizessenek, ez a fogyasztói igények módosulásával, illetve a körforgásos gazdaság iránti elkötelezettség szavakon túlmenő megjelenítésével változhat.

A változások tehát egy fenntarthatóbb gazdaság irányába vihetnek, de ehhez tényleg kell a gyártók és a fogyasztók szemléletváltása. A műanyag-termelők jelentős – és a mai rendszerekhez képest nagyobb kockázatú – beruházásokra kényszerülnek, amit a végén valakinek meg kell fizetnie, legyenek azok akár a műanyagok, akár a műanyagokba csomagolt termékek fogyasztói. Ehhez pedig az sem árt, hogy a szabályozás is megfelelő, lehetőleg pozitív elemeket is tartalmazó ösztönzőket teremtsen. Mert mindezek nélkül a műanyagok körforgásos gazdasága csak szép utópia marad.