Infláció: ellenség és jó barát

A világ nagy nagy jegybankjainak a következő recesszióra való felkészülését körbejáró sorozatunk második részében az inflációt igyekszünk elhelyezni a monetáris politika evolúciójának összefüggésében. A téma első ránézésre nem túl izgalmas, hiszen azt mindenki tudja, hogy a jegybank elsődleges feladata az infláció féken tartása, és meg is vannak az eszközei arra, hogy ennek a küldetésének megfeleljen.

A jegybanki függetlenség intézménye mögött is elsősorban az a gondolat áll, hogy a politikai főhatalom mindenkori birtokosai általában túlságosan könnyű kézzel bánnak az inflációval, az árstabilitás melletti elkötelezettség sosem lehet olyan erős, mint bármely ország bármely kormánynak a saját hatalmon maradásához fűződő érdekei.

Az inflációt a közvetlenül érintett szakmákon kívüli közönség, tehát a társadalom túlnyomó többsége, amelynek tehát a bőrére megy a játék, általában valamiféle eredendő rossznak tekinti, aminek az ideális értéke nulla, és ha már ez nem lehetséges, akkor legalább legyen hozzá a lehető legközelebb. Ez azonban nem így van, és éppen ez az a pont, ahol az infláció és a monetáris politikai eszköztár fejlődésének összefüggése nagyon is izgalmas kérdéssé válik.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a jegybankok régi, hagyományos eszköztára, döntően a rövid kamatok modulálása is olyan, mint egy hokiütő: hol innen, hol onnan kell vele terelgetni a korongot, nem úgy működik, mint egy hólapát, amit irányba állítunk, és toljuk, amíg bírjuk. A jegybank minden mozdulatában benne van a kockázat, hogy túllő a célon – azaz nem kívánt inflációt gerjeszt, miközben csak a szükséges stimulust szeretné volna megadni a gyengülő gazdasági aktivitásnak, vagy éppen túlzottan lefojtja a növekedést, amikor meg akarja fékezni az elszabadulni készülő inflációt. Ebből önmagában is következik, hogy adott helyzetben egy adott mértékű infláció tud túlságosan, károsan alacsony lenni.

A tapasztalat azonban az, hogy a nulla körüli infláció „békeidőben”, sokkoktól nem tépázott idegzetű gazdasági szereplők döntéseiben is ártalmas a gazdaság növekedési potenciáljára nézve. Egy mérsékelt, a kiszámíthatóság imázsával rendelkező, a várakozásokba mélyen beépült inflációs környezet sokkal könnyebben juttatja el a gazdaságot a fenntartható maximális kibocsátás, és így a lehetséges legnagyobb foglalkoztatás állapotához, mint a szó szerint vett, „valóságos” árstabilitás. Ez utóbbi helyzet ráadásul egy növekedési sokk hatására értelemszerűen sokkal könnyebben csúszik át egy pusztító deflációs spirálba, amikor is az árszínvonal csökkenésére vonatkozó várakozások a fogyasztás és a beruházások elhalasztására ösztönzik a háztartásokat illetve a vállalatokat.

Egészen egyszerűen így működik a rendszer, egy többé-kevésbé működőképes gazdaságnak ugyanúgy képesnek kell lennie a nullánál nagyobb, de mérsékelt infláció biztosítására, mint más közszolgáltatások előállítására, és ahogy más közszolgáltatások esetében is természetes, erre is van egy szakosított állami intézmény.

A nagy jegybankok hosszú ideje a 2% körüli infláció elérésére és fenntartására törekszenek, ez immár nem egyszerűen egy szakmai sztenderd, hanem egy szinte szakrális, megkérdőjelezhetetlenként tisztelt szám, aki ennél nagyobbat mond, nagyobbat javasol, az forradalmárnak minősül. Legalábbis eddig annak minősült, ez azonban változóban van, paradox módon éppen azért, mert a 2008-2009 utáni világban a nagy fejlett gazdaságokban ezért a 2%-ért is vért kell izzadni, ami a folyamatos, agresszív stimulust illeti, és van, ahol nem is sikerül elérni ezt a szintet. A jegybank tehát, mint az árstabilitás őre, szakmai berkekben egyre inkább mint a defláció elkerülését biztosítani hivatott intézményként jelenik meg, az infláció elszabadulásának megelőzése érdekében való fellépés kiváltsággá vált, amely a fontosabb jegybankok közül csak nagyon kevésnek adatik meg.

A nullánál érdemben nagyobb infláció még egy okból szükségszerű, ez azonban már korhatáros téma, nem gyerekeknek és nem idealista széplelkeknek való. Az államadósságok és bizonyos állami jövedelemtranszferek elinflálásáról van szó ugyanis.

Az államok adósságának többsége fix kamatozású, ezek reálértékét tehát idővel éppúgy „megeszi” az infláció, ahogy ez a nem inflációhoz indexált mechanizmusok alapján működő, nagy redisztribúciós rendszereken átfolyatott jövedelmek esetében is történik. Ebből a szempontból mindegy is, hogy az államok adóssága egyszerűen felelőtlenségből épült fel, vagy történelmi kényszerek, a nemzetközi munkamegosztási rendszer aszimmetriái a kiváltó okok, esetleg éppen súlyos recessziós időszakokban a helyesen alkalmazott anti-ciklikus költségvetési politika finanszírozását szolgálta az eladósodás. A lényeg az, hogy az államadósságok a fejlett világ nagyobb részében réges-régen olyan szinteken vannak, hogy elinflálódásuk nélkül remény sem lehetne a visszafizetésükre. Az infláció azt a lehetőséget biztosítja az államoknak, hogy formálisan szépen teljesítsék az adósságaikból származó kötelezettségeiket, miközben azok reálértékének egy jelentős részét mégsem fizetik vissza.

Infláció tehát kell, anélkül nem megy a verkli. A nagy feladvány az, hogy ha a jelenlegi, mindenképpen érett fázisában lévő konjunktúra idején is alig-alig sikerül összehozni a legnagyobb fejlett gazdaságokban, akkor mi lesz a következő recesszió idején? Hiszen önmagában a jegybankok mérlegfőösszegének növeléséből finanszírozott eszközvásárlási programok, és az eltökéltség hangsúlyozása, a kardcsörtetés, a melldöngetés ehhez bizonyítottan nem elegendő, utóbbiak túlzásban vitele hitelességi problémákhoz is vezethet. A szervezett pénzügyi piacokon kialakuló vagy kialakított árazások egy ponton túl nem működnek az élénkítő célú monetáris politika transzmissziós mechanizmusaként. Ez nem meglepő, de az, hogy a jegybankok a túlköltekező költségvetésekkel párhuzamosan dolgozva sem feltétlenül tudnak mérsékelt, pozitív inflációs környezetet kialakítani, (elszabaduló, vágtató inflációt persze tudna, de azzal nem jutnánk messzire), az olyan tapasztalat, ami egy az egyben megcáfolja a monetarista iskola tanítását, mely szerint az inflációt az állam, a gazdaságpolitika állítja elő.

Az a helyzet, hogy nem tudjuk pontosan, hogy az infláció hogyan működik, mi minden okozza, és mi minden befolyásolja. Sokkal bonyolultabb jelenség annál, hogy leírható legyen néhány mindig vitatható ökonometriai módszertanon alapuló árindexben megfigyelt változással, azok trendjeivel vagy ezeknek a különböző makroökonómiai modellekhez való kapcsolódásával. Az uralkodó felfogás szerint mindenesetre az infláció mechanizmusának legfontosabb sajátossága az öngerjesztő képessége, eszerint tehát az infláció legfőbb oka az inflációs várakozásokban gyökerezik.

Ha pedig így van, akkor a monetáris politika, vagy legalábbis annak az inflációs pálya alakítására vonatkozó része sokkal inkább egyfajta tömegpszichózis menedzselése, az emberi viselkedés szisztematikus, hiedelmeken keresztül történő befolyásolására való törekvés, mintsem a pénzügyi rendszer matematikájának, mechanikájának mérnöki természetű optimalizálása.

A következő komoly globális gazdasági válság jó eséllyel átemeli a leginnovatívabb jegybankokat ezen a fejlődési lépcsőn, megfordulhat a fontossági sorrend – eddig úgy működtek, mint egy atomerőmű, ahol ugyan döntő fontossággal bír a közbizalom és a kommunikáció, de a legfontosabb dolgok azért mégiscsak a reaktorokban és a vezérlőteremben történnek. Az inflációs várakozások várhatóan aktívabb, eddig ki nem próbált eszközökre is építő alakítása szükségszerűen a kommunikációt teszi meg főszereplővé. A hatékony jegybanki kommunikáció alapja pedig egy nagyon sajátos hitelesség.

A sorozat következő részében ezt, a monetáris politika hitelességét, annak szükségszerű ellentmondásait, a teljes hitelesség eredendő lehetetlenségét boncolgatjuk, aztán rátérünk a boszorkánykonyhákban előkészítés alatt álló technikai fogások taglalására.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!