Brexit: csatazaj és fenyegető csend

Alig négy héttel a brexit alapértelmezett időpontja előtt úgy állunk, hogy a piaci elemzők és a kommentátorok többsége továbbra sem hiszi el, hogy megtörténhet. A két korábbi halasztás elég volt ahhoz, hogy a megfigyelők zöme a halasztás halasztásának a halasztását tartsa a legvalószínűbb forgatókönyvnek. Az újabb halasztás két nélkülözhetetlen feltételét, azaz a brit kormány ilyen irányú kérelmét, és az EU 27-ek egyhangú jóváhagyását a legtöbben magáról értetődőnek tartják – pedig egyik sem az.

A brit oldalon minden korábbinál magasabbra csaptak a permanenssé vált belpolitikai válság hullámai, az EU 27-ek oldalán viszont olyan csend honol, ami sokkal inkább a fatális kimenetelek előállapota, mintsem egy automatikus halasztás előjele.

Johnson minden ellenkező híreszteléssel ellentétben köszöni, jól van

A brexit harmadik elhalasztásában bízók hajlamosak úgy láttatni Boris Johnson-t, mint aki hivatalba lépése pillanatától kezdve vergődik, tehetetlen, és szinte kívülállóként kiáltozza, hogy október 31-én így vagy úgy, megállapodással vagy anélkül az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót. Való igaz, Johnson kivétel nélkül minden csatáját elveszítette a parlamentben, elolvadt a kormánytöbbség, a parlament szokatlan hosszúságú és nyilvánvaló szándékoktól motivált felfüggesztése pedig végül elbukott a legfelsőbb bíróságon. Nem sikerült az előrehozott választások időbeni, az október 31-i határidő előtti kikényszerítése sem, ez utóbbi viszont már Johnson pozíciójának erejét világítja meg.

A konzervatív párt szavazóinak túlnyomó többsége várja és elvárja a brexit végigvitelét, a párttagság körében toronymagasan a legnépszerűbb vezető évek óta a frissen pajzsra emelt miniszterelnök, sőt, Johnson a teljes népesség körében is a legnépszerűbb brit politikus, ráadásul ez a legfiatalabb választók kivételével minden nagyobb demográfiai csoportban igaz. A legalkalmasabb miniszterelnöknek a választók több mint 40%-a tartja, ami közel a duplája a legfiatalabbak – de csak a legfiatalabbak – körében továbbra is szupersztár Jeremy Corbyn ilyen módon mért támogatottságának.

Ami a pártok támogatottságát illeti, Johnson nem ok nélkül követeli a mielőbbi választásokat. A miniszterelnök-csere csodát tett a konzervatív párt támogatottságával, a nyár eleji mélypontokról hatalmasat növekedett, mostanra újra stabilan 30% felett jár, ráadásul közben szárnyalt a Liberális Demokrata Párt, amely így fej-fej mellett versenyez a Munkáspárttal, mindkettő valamivel 20% feletti szavazatarányra számíthatna, ha most lennének a választások. A brit választási rendszer egyfordulós, és kizárólag egyéni körzetekből áll, ami a relatív többséget jutalmazza, azaz egy ilyen helyzetben, amikor három komolyan vehető játékos van, amelyek közül a legerősebb másfélszer nagyobb, mint a másik kettő, akkor a legnagyobb jó eséllyel kényelmes többséget szerez a parlamentben.

A közvélemény a Johnson mozgásterét meghatározó többi lényeges kérdésben is a miniszterelnök pozícióit erősítve alakul. A brexitet támogató szavazók elkötelezettségére jellemző, hogy többségükben nem csak az Egyesült Királyság felbomlását tartják elfogadható árnak a kilépés megvalósításáért cserébe, hanem az alkotmányosság elvének sérülését is. A brexit támogatóinak több mint fele támogatná, ha Johnson nem tartaná be (!) a parlamenti ellenzék összefogásával, és néhány átálló tory képviselő szavazatával megalkotott törvényt, amely megállapodás hiányában kötelezi a kormányt a halasztási kérelem benyújtására. Ez azért nem vicc, világos, hogy itt nagyon súlyos erők feszülnek egymásnak a mélyben.

Hasonló a helyzet a parlament mint intézmény megítélése tekintetében. Johnson-nak a tudatosan vállalt, előre tudhatóan vereséghez vezető parlamenti csatákkal, illetve a parlament felfüggesztése körüli cirkusszal sikerült az a mutatvány, hogy a közvélemény nem kormány és ellenzék, hanem a Johnson vezette kormány és a jelenlegi parlament küzdelmének látja a brexit-csatát, ez önmagában komoly politikai teljesítmény, de a szimpátiák alakulása még inkább kiemeli ennek jelentőségét. A teljes népesség körében másfélszer annyian vannak, akik Johnson-t és a kormányt támogatják a brexit ügyében, mint akik a parlamentet és a képviselői aktivizmust, a brexit-et támogató szavazók körében ez az arány több mint 14-szeres(!). Ha Johnson készen áll a törvénysértésre, vagy a törvény valamilyen, egyelőre nem ismert módon történő megkerülésére, akkor tudhatja, hogy a politikai feltételek ehhez adottak.

Magának a brexit-nek a megítélése kevésbé kedvező, de nem kritikus mértékben ártalmas a miniszterelnök számára. A kilépést támogatók és ellenzők kiegyenlített küzdelme tavaly nyár eleje óta átbillenni látszik az EU-ban maradni vágyók javára, a különbség azonban kicsi és erősen volatilis. Az utolsó mérések szerint ugyan 49-40-re  vezettek a kilépést ellenzők, tavaly év vége óta többször is mértek már ekkora különbséget, de például az alig másfél hónapja, augusztus közepén készült felmérésekben 46-42-re csökkent az előnyük. Ez nagyon kevés egy megismételt népszavazáshoz.

Johnson tehát erős, „csak” a parlamentben gyenge, ez utóbbi körülmény viszont néhány hónapon belül választásokhoz fog vezetni. Jelenleg nem látszik, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy egy a közeljövőben megrendezett választást ne nyerjen meg az eheti tory pártkongresszuson kiválóan szereplő, és látványosan ünnepelt miniszterelnök.

Az ellenzéki együttműködés lehetőségei erősen behatároltak

A tory renegátokkal kiegészült parlamenti ellenzék abban sem ért egyet, hogy támogatja-e a brexit-et vagy sem, ha igen, milyen feltételekkel, ha nem, mire hajlandó a kisiklatása érdekében. Egyetlen közös pont van: halasztást szeretnének október végén. A törvényen kívül, ami ezt célozza, legalább Johnson bizalmi szavazás útján történő elmozdításában, és egy „ideiglenes” miniszterelnök megválasztásában meg kellene tudniuk egyezni ahhoz, hogy biztosítsák a halasztási kérelem postára adását. Ez a feltétel azonban nem akaródzik teljesülni.

Jeremy Corbyn, akiről e sorok írója – újabban a Liberális Demokrata Párt által jólesően megerősítve – régóta állítja, hogy kifejezetten törekszik a megállapodás nélküli brexit-re, azzal igyekszik elgáncsolni ezt a forgatókönyvet, hogy ragaszkodik a saját személyéhez, ami az ügyvezető miniszterelnök személyét illeti. Pontosan tudja, hogy ebbe a többi párt nem fog belemenni, de az kérdéses, hogy ki tud-e tartani az utolsó pillanatig, vagy elsöpri a maradáspártiak halasztási mozgalma, és mégis lesz egy minden ellenzéki párt, továbbá gyakorlatilag minden átállt tory képviselő által elfogadható ideiglenes miniszterelnök. Ennek kicsi az esélye, de azért nem teljesen lehetetlen.

A saját pártjában mindenesetre Corbyn fényes győzelmet aratott a múlt héten megrendezett éves kongresszuson. A munkáspárti kongresszus bővelkedett intrikában, nyílt lázadásban, puccskísérletekben, ehhez képest Corbyn fölényesen megerősödve hagyta el a harcmezőt, és megszerezte a párt támogatottságát a saját forgatókönyvéhez, amely először a kormányzati felhatalmazás megszerzését tűzi ki célul, ezután tárgyalna az EU-val egy természetesen nagyon kiváló kilépési megállapodásról, és csak ezt követően írna ki egy népszavazást, amiben szerepelne a maradás lehetősége is. Történetesen azt, hogy ő maga hogyan szavazna ezen a népszavazáson, nem árulja el a ravasz vén róka, mint mondja, az ő dolga az ország egységbe forrasztása, nem a megosztása… Ez a menetrend a halasztás és megállapodás nélküli kilépés irányában mutat, Corbyn pontosan ezt szeretné, ő akkor akar választásokat, amikor a kilépés miatti recesszió már súlyosan erodálta a tory kormány támogatottságát.

A „Johnson-terv”, és ami mögötte van

„Dear Jean-Claude” és „Yours ever, Boris” – ezt a néhány szót írta rá kézzel, tollal a brit miniszterelnök arra a levélre, amelyben szerdán felajánlotta az Európai Bizottságnak, hogy fegyvereit és zászlóit megtartva szabadon elvonulhat a csatatérről. A megszólítás és az aláírás egyértelműen a levél két legerősebb pontja, minden, ami közöttük van, sokkal kevésbé vonzó. Az ajánlat hangsúlyozottan egyszeri és megismételhetetlen, vagy ez lesz, vagy no-deal október végén, úgy tessék vigyázni. A javaslat pontosan olyan, amilyennek Johnson stratégiájának megfelelően lennie kell: komoly kompromisszumkészségnek tűnik, nehéz részletes és a közönség számára érthetetlen indoklás nélkül félresöpörni, viszi az időt, segít megőrizni a tárgyalási szándék látszatát, de szinte biztos, hogy nem lesz belőle semmi. Tökéletes, tényleg, megemelhetjük a kalapunkat Johnson stábjának kreativitása előtt.

A lényeg: Észak-Írország egyelőre(!) nem lépne ki az egységes piacból, „csak” a vámunióból, ez kizárólag az árukra(!) vonatkozna, a vámellenőrzés nem a határon lenne, hanem onnan egy kissé odébb, az észak-írországi helyi parlament pedig négyévente szavazhatna arról(!), hogy ez jó-e neki, vagy inkább hagyjuk a fenébe az egészet, és lépjünk már ki végre rendesen.

Na mármost. Az egységes piac egyebek között attól egységes, hogy nem csak az áruk szabad áramlására vonatkozik, hanem a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlását is lehetővé teszi, a szabályozási kérdéseiben az EU ún. közösségi joga a mérvadó, a jogviták eldöntésére pedig végső soron az Európai Bíróság jogosult, amelynek ítéletei közvetlenül alkalmazandók és közvetlenül hatályosak. Nincs olyan, hogy „csak az árukra vonatkozó” tagság az egységes piacban. A vámunió egy sokkal lazább együttműködés, mint az egységes piac, ami a vámok rendszerét illeti, Észak-Irország az Egyesült Királyság része lenne, amúgy pedig, „az áruk esetében” az egységes piac része. A laza együttműködésben nem lenne benne Észak-Írország, a sokkal szorosabban pedig igen, persze csak addig, amíg nem szól valaki a brit kormánynak, hogy ez mivel jár például az Európai Bíróság joghatóságát illetően. Ráadásul az északír-ír határ átjárhatóságának problémájára egy olyan megoldást, a határtól fizikailag eltávolított vámügyintézést és mélységi ellenőrzést tartalmaz a javaslat, amely semmivel nem jobb annál, mint amit egy no-deal forgatókönyv esetén is meg lehet, és meg is kell alkotni az Ír-szigeten. A hab a tortán pedig az északír parlament által gyakorolható „kiszállási opció”, ez tehát az EU és benne Írország akaratától függetlenül lehetővé tenné még ennek a fából vaskarika modellnek a megszüntetését is.

Nem csoda, hogy Brüsszelben hűvösen fogadták a levelet, elküldésének másnapján pedig már olyan nyilatkozatok láttak napvilágot Uniós diplomaták részéről, mely szerint a tervezet „nem tud repülni”, „beszélgetés alapjának megteszi, megegyezés alapjának azonban alkalmatlan”. Ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy Johnson tartja-e magát ahhoz, hogy ez a maximum, amit ajánlani tud. Ha igen, akkor ez a fentieknek megfelelően egy kreatív szabotázs.

Ennek a kérdésnek azonban aligha van gyakorlati jelentősége. Jeremy Corbyn nem kezdett mélyelemzésbe, parttalan egyeztetésekbe, rögtön tudta, mi a teendő, és órákkal később mind az EU, mind a saját nevében visszautasította a javaslatot, erősen igyekezvén biztosítani az Uniós tárgyalódelegációt arról, hogy amit a kezükben tartanak, az a brit parlamenten nagy valószínűséggel éppúgy nem fog átmenni, ahogy az aláírt, egyébiránt kizárólag a lényeges kérdések elhalasztásáról szóló egyezmény sem ment át – harmadszorra sem.

A Johnson-terv tehát további súlyos brit engedmények nélkül aligha hozza el az áttörést, de arra kiválóan alkalmas, hogy néhány napig, esetleg egy-két hétig beszéljenek róla, és megalapozzák a legendát, mely szerint a brit kormány igenis megpróbált megállapodni. Csak az a gonosz EU…

Európa csendes, újra csendes

Minden fentebb részletezett, érdekes és zajos fejleménynél sokkal fontosabbnak tűnik, hogy vajon az EU 27-ek készen állnak-e egy esetleg tényleg beadott harmadik brit halasztási kérelem pozitív elbírálására. Korábban írtam már arról, hogy a halasztás engedélyezése messze nem volt magától értetődő tavasszal sem, különösen a második alkalommal, azóta pedig a helyzet nem javult ilyen téren, mégis, a legerősebb jelzés ezzel kapcsolatban a döntéshozók nyilatkozatainak szinte teljes hiánya, hónapok óta.

Az előző körökben az állam- és kormányfők, külügyminiszterek a határidők közeledtével elárasztották a nyilvánosságot a halasztással kapcsolatos álláspontjuk részleteivel, a feltételeikkel, vagy éppen feltétel nélküli halasztásra való nyitottságukkal. Egyelőre úgy tűnik, hogy ebben gyökeres változás állt be.

A tárgyalódelegáció vezetője természetesen elmondja, amit mondania kell, Michel Barnier mondatai egyre sötétebbek ugyan, de nem téveszti el a szerepét, nem tesz úgy, mintha fel lenne hatalmazva a kérdés kommentálására. A no-deal esélye egyre nő, ma már ez az alapforgatókönyv, ugyan még van remény, de egyre csekélyebb, fogy az idő, effélék.

Az Unió soros elnökségét ellátó finn kormány azonban beszélhet ennél világosabban: a finn miniszterelnök azt mondja, hogy nem látja értelmét egy újabb halasztásnak, ez szerinte nem vezetne sehova, nem érzékeli, hogy széleskörű támogatottsága lenne a 27-ek között a halasztásnak, nem gondolja, hogy akárcsak a többség támogatná – miközben teljes konszenzusra lenne szükség a jóváhagyásához. Ha elfogadjuk, hogy az EU soros elnökségét ellátó tagállam kormányának feje viszonylag jól értesült a kérdésben, akkor a halasztás ügye nem áll jól.

Angela Merkel, aki Emmanuel Macron-nal megküzdve lényegében kiharcolta a második halasztást, néhány héttel ezelőtt még megismételte a régebben használt panelmondatát, mely szerint az EU az utolsó pillanatig készen áll a rendezett brexit megoldására. Ez alatt persze korábban azt kellett érteni, hogy a német kormány az utolsó utáni pillanatig kész a brexit kisklatásában, visszafordításában való közreműködésre. Legújabban azonban már azt hangsúlyozza, hogy az Unió szükség esetén készen áll a megállapodás nélküli brexit-re. Lényeges különbség.

Az ír kormány, amely helyzeténél fogva kifejezetten befolyásos a brexit kérdéseiben, láthatóan kétségbe van esve. Johnson javaslatát elutasították, „ha tényleg ez az utolsó változat, akkor no-deal lesz”, szó szerint ezt mondta a miniszterelnök-helyettes, majd másnap, pénteken, a Koppenhágába látogató miniszterelnök újságírói kérdésre válaszolva, láthatóan beijedt arccal közölte, hogy ha Nagy-Britannia halasztást kérne, az ír kormány támogatná.

Európai parlamenti képviselők értesülései szerint néhány nagyobb tagállam támogatókat gyűjt egy az évégéig tartó halasztás „tervéhez”, de erről hivatalos kommunikáció egyelőre nincs.

Néhány szórványos, esetleges nyilatkozattól eltekintve tehát az EU térfelén csend van. Ha az volna a céljuk, hogy nyomást gyakoroljanak Johnson-ra, megtehetnék, hogy zajosan kinyilvánítsák a halasztásra való hajlandóságukat, két tűz közé szorítva a brit miniszterelnököt, akár megpróbálva átnyúlni a feje felett, közvetlenül tárgyalva a brit parlamentben többséget létrehozni képes vezetőkkel – ahogy ezt korábban meg is tették Theresa May esetében. De mintha nem erről lenne szó. A csend inkább arra utal, hogy a legfontosabb európai döntési központokban már megbékéltek a brexit tényével, formájával, és időzítésével. Ha így van, már csak egy dolog számít: a történelmi felelősség kérdése. Az EU 27-ek körében – talán Macron kivételével – senki nem vállalná szívesen a párkányon kiabáló ápolt utolsó megtaszításának felelősségét, jobban örülnének, ha beteg látványosan és egyértelműen a saját akaratából ugrana ki a kórház ablakán.

Johnson-ra komoly bűvészmutatvány vár – de ennek nehézsége minden remény alapja

A brit miniszterelnök újra és újra, ezerszer is a szavát adta, hogy nem fog halasztást kérni. Már kizárta azt a korábban felmerülő lehetőséget is, hogy lemond a határidő előtt, így hajolva el az általa következetesen „megadási” törvénynek nevezett jogszabályban rögzített kötelezettsége elől. Ígéretet tett arra is, hogy kormánya tiszteletben fogja tartani a jogot – a jogot úgy általában, és nem a konkrét törvényt.

Az ezzel kapcsolatos kettős beszédre rá is ugrottak a Johnson bírósági kontroll alá vonásával foglalkozó, egyébként saját elmondásuk szerint komolyan vehető halálos fenyegetések tömkelegét kapó ügyvédek, újra a jól bevált skót bíróságon. A kereset nem pusztán azt szeretné kimondatni a bírósággal, hogy Johnson-nak muszáj elküldenie a halasztást kérő levelet, hanem azt is, hogy ezt szükség esetén megtehetné helyette a bíróság is(!), illetve ha a miniszterelnök nem teszi meg, akkor súlyos pénzbüntetés vagy börtön várhat rá. A kormány jogi képviselőinek a keresettel kapcsolatos, a bírósághoz pénteken eljuttatott írásos beadványában az szerepel, hogy a miniszterelnök be fogja tartani a törvényt.

Lehet, hogy készül valamilyen minden képzeletet felülmúló politikai vagy jogtechnikai megoldással. Lehet, hogy egészen egyszerűen el van rá szánva, hogy megtagadja a törvényből adódó kötelezettségét, vállalva, hogy bíróság elé állítják. Lehet, hogy ha elég jó esélyt lát a halasztás EU 27-ek általi elkaszálására, akkor vesz egy mély levegőt, és mégis aláírja azt a papírt. Lehet, hogy megpróbálja elmagyarázni, hogy nem tehetett mást.

Mindez megtörténhet. De önmagában a törvényre, és az EU csendjére, valamint az előző két halasztás megismétlődésére bankolni súlyosan aszimmetrikus kockázatok vállalásával egyértelmű, a piaci szereplők masszív többsége azonban éppen ezt teszi. A brit választók valamiért másképp gondolják, kétharmaduk az október végi, megegyezés nélküli kilépést tartja a legvalószínűbb forgatókönyvnek a szeptember közepén készült felmérések szerint. Valakinek muszáj tévednie.