Brexit: Macron kezében a britek sorsa

A francia elit megbarátkozott, sőt, tulajdonképpen már szereti a britek nélküli EU gondolatát, Franciaország vezetésével így akár kialakulhat az EU-27-ek között egy a további halasztást elutasító, a német és a többségi szándékkal szembe menő blokkoló kisebbség. Csak az biztos, hogy a britek túlfeszítették a húrt – Johnsonnak abban igaza lehet, hogy az elmúlt napok szinte követhetetlen, elvileg a megállapodás nélküli kilépést kizárni hivatott parlamenti cirkusza is vezethet végül egy már általa sem annyira kívánt no-deal brexithez. Johnson most vissza akarja dobni a labdát az uniónak, az EU-27-eknek kell döntenie a halasztásról, és ha a britek komolyan veszik a francia vétó lehetőségét, a parlament még megszavazhat bármit, amit Johnson eléjük visz.

Napokon, de talán órákon belül kiderül, hogy Nagy-Britannia végre képes-e élni azzal a nagyon szűk mozgástérrel, ami a brexit kapcsán adatott neki, vagy öntudatlan vergődésében átenged minden döntést az EU 27-ek legfontosabb vezetőinek. A sokadik végjáték újra rávilágított arra, hogy a brexit lefolyásának módja tekintetében a valódi döntések nem Londonban, a Westminster-ben vagy a Downing street 10-ben, hanem sokkal inkább Berlinben, a Bundeskanzleramt-ban, és Párizsban, az Élysée-palotában születnek. Az utóbbi jelen körülmények között minden korábbinál nagyobb figyelmet érdemel.

Mielőtt azonban ezt kifejtenénk, talán nem haszontalan egy rövid áttekintés az elmúlt két hét eseményeiből, azok kedvéért, akik nem a brexit híreivel fekszenek és kelnek.

Johnson megadta magát

A múlt héten az Európai Tanács azok után bólintott rá a módosított kilépési szerződésre, hogy Boris Johnson brit miniszterelnök minden ellenkező híreszteléssel ellentétben egészen egyszerűen megadta magát az éppen általa legfontosabbnak mondott kérdés, az ír-északír határ rendezése kapcsán. A Theresa May által kitárgyalt megállapodás úgy rendezte ezt a kérdést, hogy arra az esetre, ha Nagy-Britannia és az EU nem tudna a határ átjárhatóságát lehetővé tevő módon megállapodni a gazdasági kapcsolatokról a szinte mindent változatlanul hagyó átmeneti időszak végéig, akkor Nagy-Britannia, ha tetszik, ha nem, bent marad a vámunióban, Észak-Írország pedig az ennél sokkal szorosabb együttműködést jelentő egységes piacban is. Ez volt Johnson legfontosabbnak mondott kifogása a May-deal ellen.

Ehhez képest Johnson két héttel ezelőtt, csütörtökön a Leo Varadkar ír miniszterelnökkel folytatott négyszemközti megbeszélésén feladta a fenti megoldás kiiktatásával kapcsolatos követeléseit, a rá következő egy hét pedig arról szólt, hogy a brit és az uniós tárgyaló csapatok ezt úgy öntsék formába, hogy azt Johnson-nak legyen esélye otthon eladni, a parlamenti többséget megszerezni hozzá. Lényegében nyelvi leleményekkel próbálták eltakarni a lényeget, mely szerint Észak-Írország de facto bent marad a vámunióban, ahonnan névleg az Egyesült Királyság többi részével együtt távozik, de az EU vámszabályozását kellene alkalmazni az Ír-tengeren. A nyelvi lelemények elsősorban az észak-írországi Demokratikus Unionista Párt (DUP) 10 parlamenti képviselőjének szóltak, a tárgyalások utolsó napjaiban a brit kormány tulajdonképpen csak közvetítő volt a DUP és az EU tárgyaló delegációja között. A mutatvány nem sikerült, hiába ígértek Észak-Írországnak fejlesztési forrásokat, pénzhegyeket az éjszakába nyúló egyeztetéseken, a DUP kitartott az álláspontja mellett, mely szerint számukra minden elfogadhatatlan, ami szabályozási értelemben különbséget tesz Észak-Írország és a Brit-sziget között.

Káosz a parlament 1. – nem volt elég, hogy Johnhson engedett

A győzelemként kommunikált feltétel nélküli fegyverletételt Johnson először múlt szombaton próbálta elfogadtatni a parlamenttel, de nem járt sikerrel. A szombati nap azért volt kritikus, mert ezt a napot jelölte meg határidőként az a szeptember elején a kormány szándékai ellenében elfogadott törvény, amely megállapodás hiányában kötelezte a miniszterelnököt a halasztási kérelem elküldésére. Az előzetes becslések szerint a szombati szavazás ugyan nagyon szorosnak ígérkezett volna, de néhány szavazattal átmehetett volna a kiválási szerződés ratifikálása. Johnson azonban olyan akadályba ütközött, amire igazán nem számíthatott. A parlament először egy olyan kiegészítésről szavazott, amely lényegében automatikusan kötelezte a miniszterelnököt a halasztási kérelem elküldésére, a szerződésről való szavazás eredményétől függetlenül.

Ezt úgy érte el, hogy megfordította a szokásos sorrendet, mely szerint a törvényhozás először ratifikál egy nemzetközi szerződést, és ezt követően hozza meg azokat a törvényeket, amelyek a nemzetközi szerződést beemelik a belső jogba. A határozati javaslathoz fűzött kiegészítés értelmében a parlamentnek először a kapcsolódó törvényt, törvényeket kell megalkotnia, és csak ezek elfogadása után kerül sor a ratifikációra, addig a szerződésről való szavazás csak afféle előzetes indikációnak számít. A kiegészítés ötletgazdája ezt azért tartotta fontosnak, hogy kivédje a megegyezés nélküli kilépést (is) támogató képviselők, köztük esetleg a miniszterelnök kreatív obstrukcióját. Megtörténhetett volna ugyanis, hogy a ratifikáció sikerül, a halasztásra kötelező törvény érvényét veszti, a megállapodást a belső jogba átültető törvények viszont hogy, hogy nem, nem tudnak megszületni, és így esetleg mégis előáll a no-deal forgatókönyv.

A parlament többsége támogatta a fenti javaslatot, azaz praktikusan kötelezte a miniszterelnököt a halasztási kérelem elküldésére, aminek Johnson formailag eleget is tett. A kormány, ahogy azt már előző nap indikálta is erre az esetre készülve, visszavonta a határozati javaslatot, és szombat helyett hétfőn szerette volna megszavaztatni róla az alsóházat.

Káosz a parlamentben 2.

A hétfői szavazásra azonban a kormányoldal nagy felháborodására nem kerülhetett sor, John Bercow házelnök ugyanis továbbra is remekül emlékezett arra az 1604-ből eredő „same question convention-ra”, amelyre hivatkozva egyszer már tavasszal is megakadályozott egy brexit-deal-ről szóló megismételt szavazást. Álláspontja szerint a megállapodásról a parlament szombaton már szavazott, függetlenül attól, hogy a kiegészítés megszavazása után a kormány visszavonta a határozati javaslatot, márpedig az említett szabály lényege az, hogy egyazon ülésszak alatt tartalmilag pontosan ugyanarról kétszer nem szavazhat a parlament, éppen a tekintélye védelmében, a kormányzati obstrukciót elkerülendő.

Apróságnak hangzik, de ennek a történésnek döntő jelentősége lehet a következő napokban. A kormány ugyanis innentől kezdve csak a kilépésről szóló nemzetközi szerződést a belső jogba átültető törvényről tud szavaztatni, ez történt tegnap is – amelyhez viszont boldog-boldogtalan beadhat kiegészítéseket, módosító indítványokat. Ilyenből pedig lesz bőven, amennyiben a törvény egyáltalán visszakerül a parlament elé, azok után, hogy Johnson tegnap éjszaka megszakította a törvény tárgyalását.

A no-deal esélye nőtt meg a parlament döntéseivel

A szándékairól alighanem sokat elmond az, hogy bár láthatóan csalódott volt, amiért a parlament nem fogadta el a törvény elfogadásához a kormány által javasolt hihetetlenül felgyorsított munkarendet, rögtön a no-deal forgatókönyvre való felkészülés felgyorsításáról kezdett beszélni, és előzetes közlésének megfelelően visszavonta a törvényjavaslatot – nem egészen fél órával azután, hogy egészen komolyan vehető többséggel, nem jelentéktelen ellenzéki átszavazással azt a parlament alkalmasnak minősítette a további tárgyalásra.

A két legfontosabb indítvány, amivel egymást átfedő, valamelyest pártokon is átívelő képviselőcsoportok készültek tegnapig, a megismételt népszavazás és a vámunióban maradás kérdését kapcsolja össze ambiciózusan a kilépési folyamatról szóló törvénnyel. Ha bármelyik is többséget kapna a parlamentben, feltéve, hogy a törvény visszakerül a képviselők elé, Johnson kénytelen lesz újra visszavonni a törvényt, hiszen ezek bármelyikével kiegészítve az számára, és a pártja túlnyomó többsége számára vállalhatatlanná válik.

Ez lenne az a pont, ahol igaza lenne a kormánynak abban, hogy a no-deal mindenáron való elkerülését célzó szombati mestervágás éppenséggel megnöveli a no-deal forgatókönyv valószínűségét. Ha a brit parlament nem fogadja el az Európai Tanács által a múlt héten jóváhagyott kilépési szerződést, az azzal egyértelmű, hogy a büszke Britannia leteszi a sorsát a Francia Köztársaság elnökének kezébe. Johnson-nak ez természetesen nem okoz álmatlan éjszakákat, hiszen ő folyamatosan azt kéri, sőt, az EU működésének megbénítására vonatkozó fenyegetésekkel kombinálva követeli, hogy az EU 27-ek NE hagyják jóvá parlament által kikényszerített halasztási kérelmet.

A francia-német szembenállás

Amit az EU 27-ek állam- és kormányfőinek egyhangúlag kell engedélyeznie, a vélemények megoszlása pedig világosabb, mint eddig valaha. Tavaszhoz képest az álláspontok nem változtak, sőt, megkeményedtek. Angela Merkel bármilyen hosszú halasztást engedélyezne, bármikor, bármilyen körülmények között, feltétel nélkül, ezt lényegében megerősítette a múlt héten is. Emmanuel Macron ellenben le akarja zárni a brexit szenvedéstörténetét, és ezt nyilvánosan elismételte személyesen, és a hivatalán keresztül is. A tagállamok túlnyomó többsége egészen biztosan követi Berlint, „lázadás” csak francia zászló alatt képzelhető el reálisan, az teljesen életszerűtlen, hogy kisebb súlyú tagállamok vezetői Merkel és Macron ellenében, saját szakállukra vétózzák meg a hosszabbítást, gondoljanak is bármit ennek hasznáról vagy káráról.

Macron nemcsak az unió modernizálása miatt érvel a brexit lezárás mellett

A kulcsfigura tehát a francia elnök. Akinek a motivációit már érdemes két csoportba sorolni. Egyfelől ott vannak a nyilvánosan hangoztatott érvei, melyek szerint a brexit folyamatos halasztgatása megbénítja az EU-t, képtelenné teszi arra, hogy megalkossa a saját modernizációs agendáját, új lendületet adjon az integrációs architektúra építésének. Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt egy év nyilvánvalóvá tette, hogy ebben igaza van, de a halasztással kapcsolatos különvéleménye mögött más is van.

Nevezetesen az, hogy a francia politikai elit mostanra megszokta a Nagy-Britannia nélküli EU gondolatát. Egyetlen EU tagállam marad, amely tagja az ENSZ BT-nek, és az mi leszünk? Ezt azért talán csak kibírjuk. Egyetlen atomhatalom marad az EU-ban, és az mi leszünk? Ezzel is együtt lehet élni valahogy. Ezután a németek nem tudnak szövetkezni ellenünk a britekkel a kritikus döntéseknél? Annyi baj legyen. Kiesik a képből az integráció mélyítésének legfontosabb kerékkötője? Áldja meg az ég Charles de Gaulle-t holtában is.

Akárhogy is, bármerre nézünk is, senki nem hiszi el, hogy ez megtörténhet, hogy Macron egyedül vagy a tagállamok egy kis csoportja élén megvétózna egy halasztást. Ahogy a múlt hétig azt sem akarta elhinni senki, hogy tényleg el van szánva Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásainak megvétózására, az utolsó pillanatig mindenki úgy tett, Merkel-től Juncker-en át Tusk-ig, mintha a francia elnök csendesen, de világosan és jó előre kommunikált álláspontja csak egy magától elmúló, jelentéktelen akadály lenne az uniós döntésgyár gépezete előtt. Csak az ezzel kapcsolatos nyilatkozatok baljós, félelemmel teli sötétsége, Tusk esetében a magabiztosság jól látható hiánya, Merkel esetében pedig valami dachoz hasonlítható felindultság az, ami mintha jelezné, hogy éppen ők azok, akik tudják, hogy Macron talán nem viccel és nem blöfföl.

Ez persze sosem derül ki, ha Johnson mégis végig veri a parlamenten az aláírt kilépési megállapodásra épülő, számára elfogadhatatlan kiegészítésektől megvédett törvényt, de az sem elképzelhetetlen, hogy ez a két szál összeér a végén. Ha Johnson végül bárhogy, de kudarcot vall a parlamentben, és Macron esetleg megvétózza a halasztást, megtörténhet, hogy a brit parlament ennek tudatában mégis elfogadná, amit Johnson elé tesz – a tegnapi, a törvényjavaslat tárgyalásának tovább engedéséről szóló szavazás alapján ennek kifejezetten jó esélyei lennének. Igaz, ehhez alapesetben a kormány erre irányuló szándékára is szükség lesz abban a fázisban is, ez pedig minden jel szerint nem magától értetődően előálló feltétel.

Johnson tegnapi mondatai arra utalnak, hogy ő maga is berendezkedett arra, hogy az EU 27-ekre bízza magát. Ha az EU 27-ek megadják a legalább három hónapos halasztást, akkor már következő lépésként minden erejével az előrehozott választások kikényszerítésén fog dolgozni. Ha csak egy nagyon rövid, technikai halasztást kap, akkor esetleg újra nekifut a törvénynek, ha netán nem kap, akkor pedig pezsgőt bont. A választ vélhetőleg hamar megkapja, hiszen Tusk már tegnap éjjel sietett közölni, hogy az események után javasolja a tagállamoknak, hogy járuljanak hozzá a halasztáshoz, méghozzá írásbeli döntési eljárással, ehhez tehát nem szükséges egy újabb EU-csúcs összehívása.

Brit választások jönnek

A néhány hónap múlva nagy valószínűséggel így is, úgy is megtartott előrehozott választások esélyese egyelőre Johnson és a konzervatív párt, de a 2017-es előrehozott választást is ennek tudatában kezdeményezte Theresa May, és a kormánytöbbség elvesztése, valamint a Munkáspárt megerősödése lett az eredmény. Egy nem technikai jellegű, hanem komolyan vehető, akár a brit kérelemben szereplő három hónapos halasztás tehát alapjaiban új helyzetet hozhat a brit parlamentben a brexit tekintetében. Ha Johnson többséget szerez, akár még a mostani deal-ből is kiszédülhet, vagy éppen könnyedén meg is szavaztathatja azt. Ha ellenben munkáspárti, vagy reálisan munkáspárti-liberális kormány alakulhat, akkor úgyszólván biztos, hogy a halasztás elvezetne egy megismételt népszavazásig, valamikor 2020-ban, és legalább addig teljes sebességgel pörögne tovább a brexit-kálvária.

Jelen tudásunk és az eddigi tapasztalatok fényében csak két dolog teljesen biztos. Az egyik az, hogy a brexit az összes elképzelhető forgatókönyv esetén még sokáig itt lesz velünk, további súlyos károkat okoz és mérgezi a gazdasági, politikai klímát – ez igaz lenne egy az érdemi tárgyalások elhalasztásán kívül gazdasági értelemben semmi lényegeset nem tartalmazó megegyezéssel történő október végi kilépésre is. A másik bizonyosság pedig az, hogy látunk még benne olyan fordulatot vagy fejleményt, amire korábban senki nem számított.