Brexit: akarat, racionalitás, félreértés

A brexit bekövetkezésének napján a részletkérdések tömege mellett talán nem értelmetlen időtöltés szóba hozni a legfontosabbat, amit az események sodrásában egyre ritkábban emlegetünk:

ez egy iszonyatos hülyeség, egy tőrőlmetszett ostobaság, egy történelmi léptékű kollektív önsorsrontás, úgy, ahogy van.

A globális együttműködési kényszerek és a nemzetközi politikában a nyers erő újabb és újabb felértékelődésének korában önként kivonulni abból az integrációs formulából, amely az európai béke és prosperitás alapja, Európa fényes győzelme saját véres múltja felett, aminek a gazdasági racionalitása magától értetődő és önmagában is egy fantasztikus sikertörténet, ez olyasvalami, ami nem tud megtörténni csak úgy, magától, véletlenül, vagy véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán. Ez egy rendkívüli politikai teljesítmény, amennyiben kivételesen tehetséges és gátlástalan demagógok nélkül nem történhetett volna meg.

A brexit az akarat diadala.

A hatalom akarásáé, amelyben a politikai racionalitást a kreatív és tehetséges politikus könyörtelenül megtisztítja a közjó és a közérdek szempontjaitól, a düh alapanyagával, a frusztráció kiélésének formájára tett ajánlatával hipnotizálva tízmilliókat, és ami a legfontosabb, hipnotizálva önmagát. Cinikus politikával, cinikus politikusi szerepjátékkal ez nem megy, ehhez kevés lenne egy III. Richárd, aki adott pillanatban hidegen elhatározza, hogy gazember lesz. Ide önszuggesztió kell, végtelen mennyiségben, egy adott pillanatban a hatalom csúcsára törő politikusnak eggyé kell válnia magával a taktikai lehetőséggel, át kell engednie magát a saját jelszavainak, örök búcsút kell mondania a döntő ütközetben használt mítoszhoz kapcsolódó kételyeinek.

A brexit a politika diadala.

A politikáé, amely végül mindig győz, mert ez a természeti törvény. Sem a jóakarat, sem a rendkívüli teljesítmény, sem a hosszú béke, sem a folyamatos gazdagodás, sem a legszebben megvalósult értelmiségi és filozófusi álmok nem helyezhetik hatályon kívül a politika súlyos törvényszerűségeit. Aki nem hajlandó elfogadni, hogy a politika mesterségesen (is) kreált barát-ellenség absztrakciók, egymást kizáró identitások manipulálását, a valami ellen való felsorakozás ösztönét mesterien kihasználó, természeténél fogva mélyen és tisztán gyakorlati, örök mintázatokat követő, mégis kreatív emberi tevékenység, ami elől nem lehet elmenekülni, az újra és újra csalódásra van ítélve, ami a politikán kívüli ráció illetve a racionalitás érvényesülését illeti.

Persze nem arról van szó, hogy a politikai győz, a ráció, a racionalitás pedig elbukik. Sokkal inkább arról van szó, hogy párhuzamos racionalitások, párhuzamos logikák léteznek egymás mellett, néha nem is találkoznak, néha erősítik, máskor viszont könyörtelenül kizárják egymást. Erre az utóbbi esetre igaz, hogy ha a politikai természetű energiák ellen nem politikai természetű energiákkal, argumentációkkal, nyelvi világokkal próbál megküzdeni bárki, akkor vereségre van ítélve.

A közjó, a közérdek, a gazdasági racionalitás, az okszerű érvelés tökéletesen esélytelen ebben a játékban, éppen úgy, ahogy egy kocsmai verekedésben egy latin-ógörög szakos egyetemi évfolyam tökéletesen esélytelen egy kimenőn lévő tengerészgyalogos szakasszal szemben.

A brit társadalom és a brit politika mindennek fényében tulajdonképpen egészen jól tartották magukat, legalábbis nem adták olcsón a bőrüket, rengetegen tartottak ki az utolsó pillanatig. Olyan politikai aktor ugyan nem akadt, aki kreatív gátlástalanságban, nyelvi, nyelvhasználati háborúban, az ellenfél megsemmisítésére való elszántságban, azaz a politikai cselekvés lényegében felvette volna a kesztyűt Boris Johnson-nal, a személye ellen irányuló, negatív érzelmeket kelteni hivatott, azaz egyedül hatásosnak remélhető támadások súlyosan elkésve és erőtlenül indultak meg.

Nem volt mögöttük és nem volt bennük akarat. A népszavazás után alapvetően minden játékos elfogadta azt a nyelvi keretet, amelyet a brexit megvalósításának módjáról szóló diskurzus definiált. Nem akadt senki a szóba jöhető bajnokok között, aki úgy akarta volna megszerezni a hatalmat, hogy kitör ebből a nyelvi keretből, és a brexit-lovagok politikai megsemmisítésére tört volna, félelmet és dühöt keltve és kanalizálva ellenük. Annak ellenére nem akadt ilyen versenyző, hogy a potenciális politikai piac egyértelműen létezett, talán még mindig létezik.

A brexit szakértői kommentálásában és médiajelenlétében ugyanez történt, nem is történhetett más. Technikai megoldások, Kanada-modell, Norvégia-modell, szabadkereskedelmi egyezmény, közeli kapcsolat, távoli kapcsolat, Európai Bíróság, északír-ír határ, csúcstalálkozók, személycserék, parlamenti szavazások, permanens brit kormányválság, hosszú halasztás, rövid halasztás, ismételt halasztás, deal, no-deal – felmérhetetlen mennyiségű kognitív nyersanyag, aminek a feldolgozása egy másik racionalitásban történik, mint ahol a hatalomért való harc zajlik. A közbeszéd technikai racionalitásának burjánzása garantálta, hogy a politikai racionalitás, tehát az érzelmek manipulálásának nyelvi és szimbolikus keretei megmaradhassanak a számukra éltető félárnyékban.

Még a célegyenesben, a decemberi előrehozott választásokat megelőző kampányban sem vágta senki Boris Johnson fejéhez, hogy miniszterelnök úr, ez az egész arról szól, hogy Ön miniszterelnök akart lenni, és ameddig csak lehet, az is akar maradni.

Mindennek nem csak azért van jelentősége, hogy jól értsük, mi történt eddig. Ha értjük, hogy Boris Johnson élete legnagyobb politikai stratégiai döntése volt, hogy eggyé vált a brexit ügyével, ha értjük, hogy lehet valami egyszerre rendkívüli politikai teljesítmény, korszakos jelentőségű diadal, kreatív és mesteri mozdulat, és tragikus nemzeti önsorsrontás, akkor kisebb eséllyel értjük félre a brexit hátralévő folyamatainak várható irányait is. Ugyanis a brexit, bár nemzetközi jogi értelemben már megtörtént, lényeges tartalmát tekintve elvileg még mindig ugyanolyan sötét ló, mint az elmúlt években bármikor. A kilépési megállapodás lényegében a fontos kérdések megtárgyalásának elhalasztásáról szól, az úgynevezett átmeneti időszak során, 2020 végéig kellene megállapodni az EU és Nagy-Britannia közötti gazdasági kapcsolatok egész rendszeréről. Ez pedig még akkor is közel lenne a lehetetlenhez, ha a felek tényleg meg akarnának állapodni, ha tényleg ez lenne a legfontosabb számukra ebben a párbajban. De nem így van.

Alapvetően érti félre a helyzetet, aki a Nagy-Britannia és az EU közötti átfogó gazdasági megállapodás előkészületeiben a gazdasági racionalitás primátusát feltételezi.

Az EU számára a puszta túlélés parancsa, az identitás megerősítése az a racionalitás, amely felülírja a legszélesebb értelemben vett közösség jólétére, jól létére optimalizáló gazdaságpolitikai logikát. Egyértelmű volt az első pillanattól fogva, hogy az EU főbb döntési központjai nem fogják feladni a négy szabadság oszthatatlanságának elvét, nem fogják megengedni a briteknek a mazsolázást, nem adnak hozzáférést az egységes piachoz a kapcsolódó joganyag, szabályozás, intézményrendszer tiszteletben tartása nélkül. Akkor sem, ha önmagában a makrogazdasági racionalitásból esetleg levezethető lenne egy ilyen megoldás – Nagy-Britannia nem járhat jól. Az egységes piac és annak derivátumai képezik a legfőbb kötőanyagot az integrációs architektúrában, ezt a jótéteményt nem kaphatja meg, aki az abból származó kötelezettségek alól kivonja magát.

Never, never, never, ahogy néhány napja Michel Barnier, az EU brexit főtárgyalója igyekezett nehezen félreérthetően kifejezni magát.

A csak az árukra – tehát a szolgáltatásokra nem – vonatkozó szabadkereskedelmi egyezmény vámok és kvóták nélkül akkor képzelhető el az EU részéről, ha minden ezzel összefüggő, jelenleg a közösségi jogban alkalmazott szabályozást és sztenderdet átemelnének a kétoldalú egyezménybe, különös tekintettel a harmadik felekkel között egyezmények korlátozására, az állami támogatások szabályozására, az adó- illetve a vámpolitika szabad alakításának kereteire. A rendkívüli gazdasági súllyal – azaz egyben roppant sérülékenységgel – bíró brit pénzügyi szektor viszonylag barátságos kezeléséért a hírek szerint rituális megalázkodást, az EU halászhajóinak brit vizekre történő beengedését várnák el cserébe. Az igazi Norvégia-modellért pedig, amely tagság nélkül elérhetővé teszi az egységes piacot, a mindenre kiterjedő, természetesen alárendelt pozícióban megvalósított jogharmonizáció mellett egészen konkrétan fizetni kellene, fenntartani a közös költségvetéshez való hozzájárulást, amelynek elköltésébe már jövő hétfőtől sem szólhat bele a mindenkori brit kormány.

Az EU részéről tehát nem egy technikai, haszonmaximalizáló gazdasági alkuról van szó, hanem az identitásról, a tagállamok számára elérhető hasznosság és a megkövetelt alkalmazkodás egyensúlyáról.

Ebből következik az, hogy az EU, bár békés és konstruktív stílusban fog tárgyalni, ahogy eddig is, valójában nem fog hátrálni egy tapodtat sem. Ismerteti a feltételeit, magyarázza a lehetőségeket, az együttműködés lehetséges mélységeit, és az egyes fokozatokhoz tartozó kötelezettségeket. Mindezzel ráadásul nem fognak sietni.

Ami a brit pozíciót illeti, az első és legfontosabb körülmény, amit tisztázni kell, az a döntési központok számának csökkenése – egyre. A káoszt fenntartó blokkoló kisebbségek megszűntek, a megismételt népszavazás halvány reményét kétségbeesetten hajszoló civil mozgalom halott, a parlamenti ellenzék a számára legjobb esetben is évekre van attól, hogy kiheverje a decemberi megsemmisítő vereséget. Boris Johnson hatalmas választási győzelme, amit kifejezetten a brexit-politikájának a megvalósításához kért felhatalmazás elnyerésével vívott ki, lehetővé teszi számára, hogy a brexit kérdésében a brit lehetőségeken belül azt csináljon, amit akar. Valóban az a kérdés, hogy mit akar, arról pedig eleget tudunk, hogy mi az, amit nem akar, amit nem akarhat.

Nem akarhat olyan brexit-et, amelyre rá lehetne fogni, hogy csak névleges, hogy tartalmában nem igazi kilépés. Egész politikusi, egyre inkább államférfúi imázsának központi eleme az EU-tól való függetlenné válás, a „láncok” ledobása, a „korlátok” összetörése, nem teheti ki magát annak, hogy komolyan meg lehessen vádolni a brexit „elcsalásával”. Ez az összefüggés ráadásul mélyen be is épült a gondolkodásába, itt jut szerephez az, hogy ő nem cinikus, hanem nagyszerű, páratlan tehetségű demagóg, aki nem hazudik, hanem eggyé válik azzal a legendával, ami hatalomra segítette. Őszintén hiszi, hogy jó irányba fordította a kormánykereket, nem fél egy átfogó megállapodás nélküli brexit-től sem, tavaly nyáron és ősszel sem félt, ha rajta múlik, Nagy-Britannia no-deal forgatókönyvvel lép ki, átmeneti időszak nélkül.

Boris Johnson számára a brexit technikai megvalósítási lehetőségei másodlagosak. Az a racionalitás, ami őt vezérli, annyit követel meg tőle, hogy a brexit-et megvalósító bajnok szerepében maradjon, mindaddig, amíg nem adódik más, jobb lehetőség a politikai piacon. A brexit végleges formájának kialakulásáig azonban nem adódhat más öndefiníciós lehetőség, ezt már végig kell csinálni. Nem blöfföl, már megint nem blöfföl, amikor azt mondja, hogy semmilyen körülmények között nem akarja az alapesetben 2020 végén lejáró átmeneti időszak meghosszabbítását. Azért egészen biztosan nem fog időt kérni, hogy hátráljon – ha esetleg úgy látja, hogy a szembenálló fél megrendül, és van tér előrenyomulni, akkor talán.

Ilyen induló pozíciókkal, ilyen, a szűken vett gazdaságpolitikai logikán kívüli, párhuzamos racionalitások foglyaiként a márciusban asztalhoz ülő tárgyaló felek aligha jutnak dűlőre egymással. Az érdemi tárgyalások márciusban, áprilisban kezdődnek, talán két teljes hónap van az EU-s bürokrácia nyári szabadságolási szezonjáig, utána augusztus végén, szeptember elején kellene ráfordulni a célegyenesre.

Szinte kizárható, hogy az őszi fordulóra megállapodás lesz a főbb pontokban, így pedig technikailag kizárt, hogy elmaradjon a jól ismert versenyfutás az órával, legalább a huszonnegyedik óra ötvenkilencedik percéig.

Az immár bekövetkezett, megvalósult brexit következő válságos periódusa tehát 2020 utolsó negyedévére várható, a végeredmény pedig szinte biztosan súlyosan alul fogja múlni a kölcsönös gazdasági hasznosság szempontjából elvileg elérhetőt. A politika törvényei ugyanis más racionalitást követelnek meg a játékosoktól.