Bízzuk-e a vírusra a szerkezetátalakítást?

A világgazdaság példátlanul gyorsan fékezett a koronavírus járvány lefékezése céljából hozott intézkedések miatt. A kormányok és jegybankok intézkedései is példátlanul gyorsak és példátlanul nagymértékűek voltak. Bár felmerült sokszor sok helyen, hogy nem bölcs dolog a gazdaságok állandó megmentése, mégis a tétlenség olyan kockázatos, és olyan hosszú távú negatív hatásokkal járhat, ami miatt igenis megalapozott immáron sokadszor is a gazdaságok „hóna alá nyúlni”.

A világgazdaság mélyrepüléséről még nincsenek statisztikai adatok, az aktivitás csökkenéséről csak azután jelent meg az első mérés, hogy a világ kormányai ezermilliárdokban mérhető összegeket ígértek be a gazdaságok megmentésére. Globálisan egyszerre – még ha nem is koordináltan – ilyen gyorsan és ekkora tűzerővel (március végével a világ GDP-jének közel 4 százalékát teszi ki a költségvetési stimulus, plusz a jegybanki garanciák, eszközvásárlások, kamatcsökkentések) még nem siettek a gazdaság megmentésére.

A segítség egyelőre megnyugvást hozott a nemzetközi pénz és tőkepiacokra, de hogy átmenetit-e, vagy tartósat, azt csak a vírus lefolyása ismeretében lehet megmondani. Annyit tudhatunk az első napok ismeretében, hogy eddigi eredménye egyértelműen az európai kötvénypiacokon csúcsosodott ki, ahol az Európai Központi Bank döntését megelőző napokban meredeken emelkedtek a perifériahozamok. A gyors beavatkozás a piacokon nyugtatott, ugyanakkor természetesen elhozta a kétkedőket is: kell-e mindig megmenteni a gazdaságokat, lehet-e a vírus okozta termelési kapacitás kiesést keresletélénkítéssel pótolni, és egyébként is, néha meg kell tisztulni.

A kétkedések arra a vitára emlékeztetnek, amelyek az első világháborút követő években és a nem sokkal rá beütött nagy gazdasági válságban folyt a kor két kiemelkedő közgazdásza, Hayek és Keynes között. A vita arról szólt, hogy a válságkezelésben a természetes folyamatot, a könnyű pénz okozta rossz befektetések kigyomlálását, azaz általános megtisztulást kell látni, amikor a pusztulás teremti meg a következő növekedési fázis alapjait, vagy ezzel szemben egy hosszan tartó hatásokkal bíró, elkerülendő rosszat, amelyet az állami kiadások növelésével időben gyógyítani kell.

Mindez annyira így van, hogy az európai szcénában olyan tabuk feszegetése zajlik, ami az ordoliberális (szabály, vagy rendpárti) gazdasági eszméken felcseperedett német döntéshozók számára felérhet egy Ice Bucket Challenge-dzsel. A lefektetett szabályokhoz, rendhez végletekig való ragaszkodással szemben az elmúlt hetek az eurózóna (ki nem mondott) költségvetési integrációjának irányába tett lépésekről szóltak: a szigorú adósságszabályokat a koronavírussal kapcsolatos kiadásokkal lényegében korlátlanul felpuhították, az EKB minden eddiginél nagyobb volumenű kötvényvásárlást jelentett be, ahol ráadásul a korábban lefektet szabályokkal szemben az EKB saját belátása szerint osztja szét a pénzt, és szóban legalábbis, de felmerült a koronavírus elleni védekezéssel kapcsolatos kiadások fedezetére egy közös „koronakötvény” kibocsátásának ötlete is. Bár ne szaladjunk ennyire előre.

Annak ellenére, hogy a válság a gazdaság termelőkapacitásainak összezsugorodásával kezdődött, mégis van értelme például átmeneti adókönnyítéssel, vagy a lakosságnak juttatott jövedelem-kiegészítéssel próbálkozni. Mégpedig azért, mert minél tovább tart a gazdaság nagy részének részleges vagy teljes leállása, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a kereslettel is baj lesz. És az egy évszázaddal ezelőtti vitához visszakanyarodva, az átmeneti állami keresletélénkítés pont ezt a nem kívánatos hatást kívánja eliminálni.

A kezdeti sokkot a termelési láncok megszakadása okozta. A feldolgozóipar világszerte a kínai ipar beszállításaira támaszkodik, ahonnan az ellátás a Kínában kezdődő járvány hivatalos felismerésétől kezdve heteken át kiesett. Ezt tetőzik a világba „exportált” vírusnak más gazdaságokban okozott hatásai, amely egyes szektorok aktivitásának érdemi, másoknak teljes leállásával járt. A gazdaságpolitika feladata jelen helyzetben az, hogy a vírusjárvány kezelésével kapcsolatos nehézségekből ne alakuljon ki bizalmi válság – ne legyen olyan, hogy vállalati partnerek egymás közti interakcióját befolyásolja a másik fél esetleges (pénzügyi) problémájától való (sok esetben akár megalapozatlan) félelem, vagy, hogy egy bank a hitelnyújtást vagy a nyújtott hitel továbbgörgetését azon az alapon tagadná meg tömegesen, hogy nem képes felmérni a cégek járvánnyal kapcsolatos kitettségét. Ez a helyzet a 2008-09-es válság legmélyebb időszakát hozhatná vissza – a teljes bizalmatlanságot, a gazdasági kapcsolatok megszakadását, hasonlót, mint ami a Lehmann csőd nyomán kialakult.

A kereslet eltűnése vagy a pénzügyei miatt kényszerleálláson lévő vállalatok dolgozóinak az elmaradt fizetése pedig igenis nagyon hiányozni fog a gazdaság keresleti oldaláról, és súlyosbítja a gazdasági képet, ha egyszer a koronavírussal kapcsolatos válságkezelés véget ér.

A kieső kereslet további keresletcsökkenést okoz, hiszen a vállalati szektor beruházási döntései nagymértékben függnek az általános kereslettel kapcsolatos várakozásoktól – az ördögi kör beindul.

Ezen a ponton további szempont, hogy a mai demokráciákban a gazdaság természetes megtisztulását vizionálók passzív hozzáállása politikailag elfogadhatatlan – olyan mozgásokat eredményezhet, mint amit a korábban is tapasztalt megszorító csomagok kapcsán bekövetkezett politikai átrendeződéseknél tapasztalhattunk.

A lefelé tartó spirált csak egy masszív - a várakozásokat is érdemben befolyásoló - kereslet megjelenése állíthatja meg. Minél később jön a segítség, minél később állja gátját a lefelé tartó spirálnak a gazdaságpolitika, annál nagyobb beavatkozás útján tudja csak azt egyre szerényebb sikerre vinni. A gyors reakció ezért általában is érték.

Még inkább így van ez a válság hosszú távú hatásai miatt. A gazdasági visszaesés miatt emelkedő munkanélküliség árnyéka messzire vetül. A magas munkanélküliséggel jellemezhető időszakoknak sajnos van egy olyan rossz szokása, hogy tartósan megemelik a munkanélküliség szintjét. A munkanélkülivé vált emberek kapcsolódása a munkapiachoz lazul, kiábrándultak lesznek, tartósan képtelenek piaci viszonyok között is értékesnek tekinthető munkakörben elhelyezkedni. Ez a tartós hatás tapasztalatok szerint a munkaképes korú lakosság több százaléka is lehet. Az átmeneti nehézségek ezért tartós, hosszú éveken keresztül velünk maradó károkat okozhatnak a gazdaságnak.

A gazdasági visszaesés figyelmen kívül hagyása, a gazdaságpolitikai tétlenség nem lehet optimális választás. A válság során beinduló bizalomvesztésben bár a legéletképtelenebb szereplők fogják hamarabb bedobni a törölközőt, de az egyébként jól működő vállalatok is halálos sebet kaphatnak.

A vállalati csődök, hosszú távon a munkaerőpiacról kiesettek miatt a gazdaság termelő kapacitásai tartósan károsodhatnak. A válságra hagyni a gazdaság "szerkezetátalakítását" protestáns füleknek szimpatikus javaslat lehet, de általában sem, most pedig, amikor egyáltalán nem a gazdaság szerkezetének „deformációja” váltotta ki a krízist, hanem egy vis major esemény, különösen igaz, hogy felelőtlen, de legalábbis kockázatos dolog.

(Borítókép: Ételfutárok várják a készülő ételeket egymástól biztonságos távolságra egy zárva tartó bangkoki bevásárlóközpontban 2020. március 24-én. Fotó: MTI/EPA/Rungrodzs Jongrit)