Egy ország, egy rendszer: felébredés a hongkongi álomból

Néhány napja világossá vált, hogy az Egyesült Államok és Kína között kibontakozó hidegháború első igazán súlyos ütközése a hongkongi válság kapcsán alakul ki. Ennek gazdasági jelentősége felmérhetetlen, de mindenképpen nagyságrendekkel nagyobb lesz annál, mint amit a legtöbb megfigyelő gondol erről a kereskedelempolitikai vitáktól tematizált évek után.

A globalizált világgazdaság talán legfontosabb mechanizmusai azok, amelyeken keresztül az amerikai tőke eljutott Kínába, a világ legnagyobb gazdaságából a világ immár második legnagyobb gazdaságába. Ehhez pedig Hongkong volt az egyik legforgalmasabb kapu – egy éve sejthetjük, néhány hete gondolhatjuk, pár napja pedig tudjuk, hogy ez a kapu nem egyszerűen bezárul, hanem összedől.

Hszi nem véletlenül halogatta az erő alkalmazását

A jelenlegi hongkongi válság hozzávetőleg egy éve tart, de Peking szempontjából a probléma tulajdonképpen 1997 óta adott. Akkor, Hongkong visszaszerzésekor számos okból célszerűnek látszott komoly ígéreteket tenni, illetve a Hongkongról szóló, 1984-es kínai-brit megállapodáshoz színleg ragaszkodni, komoly garanciákat adni az „egy ország, két rendszer” koncepció jegyében, de a kínai vezetés egyetlen pillanatig sem gondolta komolyan, hogy ez a konstrukció akkori formájában tartósan fennmaradjon.

Folyamatosan próbálkoztak Hongkong kialkudott autonómiájának megnyirbálásával, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel, és vártak türelmesen, várták, hogy kiöregedjenek a brit fennhatósághoz szokott korosztályok, és felnőjön egy olyan generáció, amelynek már birodalmi kínai identitása van, és amely tisztán gazdasági alapon, a fogyasztási lehetőségein keresztül, a hasán keresztül is elégedetté és lojálissá tehető. Nem sikerült, a türelem ezúttal nem hozta meg a gyümölcsét.

A birodalom urainak azzal kellett szembesülniük, hogy az újonnan felnövő generációk semmivel sem kompromisszumkészebbek a szabadságjogokat illetően, mint a szüleik, sőt. Nincs birodalmi kínai identitásuk, Nyugat felé tájékozódnak, a tüntetéseiken nem átallnak amerikai és brit zászlókat lengetni, és készek kilátástalan körülmények között is harcolni, a hongkongi társadalom széleskörű, általános támogatását élvezve.

Ez a helyzet Pekingből nézve elfogadhatatlan, tarthatatlan – és életveszélyes. Egy diktatúra nem engedheti meg magának, hogy egy tartománya tartósan a nyílt lázadás állapotában működjön, ez előbb-utóbb aláássa a rendszer erejébe vetett hitet, feloldja a félelmet és a félelmetesség imázsát, ami nélkül a diktatúra működésképtelenné válik, miközben nemzetközi tekintélye is sérül. Így vagy úgy, de rendet kell tenniük. Hosszú éveken keresztül próbálták így, kis lépésekben, csendben, de kudarcot vallottak, hát most megoldják úgy, erővel, nyers, brutális erőszakkal.

Az óvatosság azonban nagyon is indokolt volt, és most is az. Egy újabb Tienanmen legalább akkora kockázatokat hordozna magában, mint a lázadás leverésének elmulasztása. Ráadásul Pekingből nézve Hongkong problémája külpolitikai értelemben sem csak egy a sok közül, nem egyszerűen egy az Egyesült Államokkal szemben meglévő, egyre gyarapodó számú ütközési pont közül. Paradox módon éppen azért, mert Hongkong a két hatalmas rivális együttműködésének legfontosabb, leginkább problémamentes terepe volt az elmúlt évtizedekben.

Az eleve konfliktusos témák katalógusa egyre inkább a mindennapok normális részévé vált, minden szereplő és minden érintett számára. Folyamatos katonai villongásokkal terhelt területi viták a Dél-kínai-tengeren. Súlyos, kiterjedt kémkedési botrányok. Az amerikai politikát belülről befolyásolni próbáló, jelentős indulatokat keltő, rejtett vagy éppen alig rejtett kínai erőfeszítések. A kikényszerített technológiatranszfer, az aszimmetrikusan megnyitott illetve zárva tartott piacok kérdése, az ezzel kapcsolatos, szemérmetlen és gátlástalan kínai hazudozás. A ritka földfémek exportjának leállításával való visszatérő fenyegetőzés

A kevés nyilvános figyelmet kapott, de az utóbbi években sokszor a kocsmai verekedések hangulatát idéző konfliktusok a világűr használatában. A kínai fegyverkezési, haderőfejlesztési programok irányultsága, üteme, sikere. A szégyenteljes és veszélyes észak-koreai világbotrány fenntartásában játszott, döntő jelentőségű kínai szerep. A kínai gazdasági térfoglalás Latin-Amerikában és Afrikában. Az új Selyemút program. Az ujgurok orwelli képeket idéző elnyomása. Tajvan folyamatos katonai fenyegetése és zaklatása. A Hszi-féle hatalomkoncentrációval, a diktatúra felkeményítésével párhuzamosan Kína eldobta a békés birodalom imázsát. Egy csapásra nevetségessé vált minden olyan korábbi remény, mely a világgazdaságba integrált alvó óriás ébredésétől nyugatias fejlődési pályára álló, az egyéni szabadságjogok és politikai mintázatok tekintetében Nyugatról nézve progresszív társadalmi változásokat várt.

Csakhogy a felsorolt ütközési pontok egyike sem fenyegette közvetlenül azt a területet, ahol Kínának esze ágában sincs konfliktust keresni. Kína exportálni akar, nem is tehet mást, továbbá minden elképesztő fejlődése dacára továbbra is rá van utalva a technológia importjára, a tőke importjára, a nyersanyagok és az energiahordozók, továbbá az élelmiszerek és élelmiszer-alapanyagok importjára, mindehhez a dolláralapú pénzügyi rendszerhez való hozzáférésre, működő tőke- és hitelpiacokra, minden előnyre és adottságra, amit a globális kapitalizmus pénzügyi infrastruktúrája adni tud.

Ezek a kapcsolódási pontok pedig földrajzilag és intézményi, szervezeti értelemben hihetetlenül koncentráltan helyezkednek el: igen nagy részben éppen Hongkongban.

Az elmúlt évek amerikai kereskedelem- és vámpolitikai szigorításai az amerikai-kínai gazdasági együttműködés lehűtésében játékos bemelegítések ahhoz képest, amit Hongkong kiesése okozhat ezen a téren.

A nemzetközi status quo immár nyílt felrúgása tekintetében ez Kína részéről a Rubico folyó átlépése, innen nincs visszaút, ha ez megtörténik, az együttműködés előnyei nélkül kell elvállalni a kihívó, a rivális nagyhatalom szerepét, ahová sosem jutott volna el ezen együttműködés nélkül.

Ahogy tehát az sem csoda, hogy Hszi halogatta az erő alkalmazását, ameddig csak tudta, az sem meglepő, hogy most, amikor a járvány, a karantén adta fellélegzés után rászánta magát, és a kínai álparlamenttel hivatalosan lepecsételteti a fizikai erőszak intézményei feletti közvetlen kontroll átvételét Hongkongban, most is igyekszik szétválasztani a politikai uralom és a gazdasági, pénzügyi infrastruktúra működésének feltételeit. Ha nem muszáj, nem önti ki a fürdővízzel a gyereket. De muszáj – minden jel arra vall, hogy ezt nem tudja megoldani.

Hongkong szerepe az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatokban

Hongkong gazdasági jelentősége abban áll, hogy bent van Kínában, de még sincs benne. Az Egyesült Államok felől nézve a kereskedelmi és a pénzügyi szabályozás terén egy rendkívül baráti, különleges kedvezményeket élvező, kiemelten fontos partner, miközben természetesen ezer szállal kötődik a kínai gazdasághoz is.

A „kapu” szerepét jól demonstrálja, hogy miközben az Egyesült Államok évente hozzávetőleg 180 milliárd dollár értékben exportál a „nagy”, az 1,4 milliárd lakosú szárazföldi Kínába, addig az ennek alig több, mint fél százalékát kitevő népességű, 7,5 milliós Hongkongba irányuló amerikai export mintegy 50 milliárd dollár, tehát a közvetlenül a szárazföldre irányuló export több mint 40%-a. Ha hozzátesszük, hogy az amerikai áruk vámmentesen jutnak be Hongongba, akkor már könnyű elképzelni, hogy mi lesz az ide irányuló export jelentős részével – tovább megy a szárazföldre. A Hongkongból származó amerikai import is lényegesen kedvezményesebb elbírálás alá esik, mint a szárazföldi Kínából származó.

Hongkong ráadásul önmagában nézve a legnagyobb(!) amerikai kereskedelmi többletet adja az Egyesült Államok kereskedelmi partnerei között, és az oda irányuló export teljes értéke alapján is a tízedik legnagyobb piacuk.

Mindennél fontosabb azonban a pénzügyi kapcsolatokban betöltött „kapu” szerep, aminek fontosságát jól jelzi a közvetlen amerikai tőkebefektetések terén látható hatalmas aránytalanság is. A gazdasági kolosszussá érett szárazföldi Kínában nyilvántartott amerikai közvetlen tőkebefektetések állománya mindössze 30%-kal haladja meg az aprócska Hongkongban nyilvántartott hasonló állomány értékét.

Szinte minden nagyobb amerikai pénzügyi vállalat rendelkezik hongkongi operációval, a világ első 100 legnagyobb bankjából pedig 75-nek van hongkongi képviselete. Aki tehette, nem akart kimaradni a világgazdaság legfontosabb nemzetközi relációjához kapcsolódó pénzügyi folyamatok lebonyolításából. A helyi pénzügyi rendszer stabilitásának legendája pedig éppen arra alapul, hogy nem egészen helyi az a pénzügyi rendszer – részben áttételesen, részben közvetlenül az amerikai dollár az, ami kering az ereiben.

A hongkongi dollár a jüanhoz hasonlóan kötött árfolyamrendszerben működik, de sokkal régebben és sokkal erősebben van lehorgonyozva az amerikai dollárhoz. Hongkongban a monetáris hatóság mellett három kereskedelmi bank is jogosult hongkongi dollárt kibocsátani, de csak pontosan annyit, amennyi amerikai dollár betétet elhelyeztek nála. A monetáris hatóság devizatartaléka is gigantikus, egészen extrém, mintegy 20%-kal haladja a meg a GDP értékét(!), összehasonlításképpen a nagy Kína esetében ez egy „normális” szám, a központi devizatartalék hozzávetőleg a GDP 20%-át teszi ki.

A befektetések áramlása, a kereskedelmi tevékenység tehát kiszámítható alapokon nyugszik, árfolyamkockázat elvileg nincs, a hongkongi dollár/jüan/amerikai dollár egymáshoz való viszonya tudott, stabil kiindulópontja minden megtérülési számításnak, gazdasági döntésnek. Mindaddig, amíg van elég amerikai dollár a rendszerben.

Hongkong a „kapu” szerepnek megfelelően a világ egyik legnagyobb forgalmú devizapiaca, és Ázsia egyik legfontosabb részvénypiaca, de a már kereskedett részvények forgalmánál és kibocsátóik piaci kapitalizációjánál is fontosabb, hogy Hongkong a részvénykibocsátások, tőkebevonások megkerülhetetlen piaca Ázsiában.

Fájdalom és veszteségek mindkét mérleg mindkét serpenyőjében

A kínai vezetés tehát hosszas előkészületek után úgy próbál rendet tenni Hongkongban, hogy annak fentebb vázolt, létfontosságú gazdasági, pénzügyi szerepét a lehető legkevésbé sértse, legalábbis lehetőleg ne túl gyorsan. Csakhogy ez nagy valószínűséggel nem fog menni, ezek nem szétválasztható világok. A jogállami működésmód megszűnése, az ezzel szemben fellángoló ellenállás, az arra reagáló megtorlás kaotikus viszonyokat eredményezhet, menekülésre készteti a helyi megtakarítókat, a pénzükkel együtt, a külföldi megtakarítókat, magukat a pénzügyi vállalatokat, és azok alkalmazottait.

Senki sem akar az utolsók között beszállni a mentőcsónakba egy süllyedő hajón. Peking mégsem visszakozhat, a Hszi-féle konszolidáció lendülete, és személyesen Hszi tekintélye forogna kockán, ha megtenné. Lassíthat a tempón, de a szeptemberi hongkongi törvényhozási választásokra alighanem már jelentős eredményeket akar elérni az autonómia megcsonkításában. Nem lesz más választása, mint elviselni a gazdasági fájdalmat.

Az Egyesült Államok is rettenetes gazdasági árat fizethet minden, a hongkongi válsággal kapcsolatos lépéséért, büntető akciójáért. De mit veszíthet, ha nem lép? Ha engedné, ha segítené Pekinget Hongkong olcsó, minimális gazdasági károkkal járó bekebelezésében, akkor saját stratégiai céljával, Kína feltartóztatásának programjával alapjaiban ellentétes lépést tenne. Nincs akkora, a Kínából származó importra kivetett vám, amivel akkora kárt lehet okozni a kihívónak, mint azzal, ha ránt egyet a Hszi alól amúgy is kicsúszni készülő hongkongi szőnyegen.

Ahogy Hszi-nek is mérföldkő a hongkongi intervenció, az amerikai Kína-politikában is alapvető kérdést vet fel: még mindig bízunk-e benne, hogy ha bent tartjuk őket a világunkban, akkor befolyásolni tudjuk őket, akkor fel is tudjuk tartóztatni őket, vagy éppen ellenkezőleg, elvágjuk az őket erősítő kötelékek jelentős részét, és elfogadjuk, hogy elérkezett a nyílt szembenállás, az új hidegháború korszaka.

A távoli, többé-kevésbé semleges pozícióból szemlélődő megfigyelők, így Európa számára a világgazdaság jelenlegi helyzetében a kérdésre adott amerikai válasz jelentősége aligha lehetne súlyosabb. 

(Borítókép: Egy tüntető az Egyesült Államok és a hongkongi brit gyarmat zászlajával egy kormányellenes tüntetés során Hongkongban, 2020. május 24-én. Fotó: Keith Tsuji / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)