Elindult az Indamedia média és marketing-kommunikációs kiadványa.
További szakmai tartalmakért kattints és kövess bennünket!
MEGNÉZEMEzt viszonylag egyszerű képlet alapján teszi: felvet egy általános problémát, felnagyítja azt – esetleg tizenkilencre lapot húzva még egy elkeseredett háziasszonyt is bemutat –, majd végül felszabadult kacajjal megoldja a bajokat, csomagolásfotó, szlogen.
A gondok akkor kezdődnek, amikor már mindenki tudja és kicsit unja is, hogy a probléma általában az, hogy az angol pázsiton frizbiző nagyit reumán lövi nyíllal egy fán ülő kisangyal, beszalad az ágybankapucsínózásba egy vidám spániel, az egyetemisták minden körülmények között hátraszaltóznak egyet a korlátlan adatforgalmazás előtt, az elmaradhatatlan apuka pedig állandóan bebrunyál, ezért az összes villanyt felgyújtja éjjel; nem csoda hát, ha a mutter kérdezősködik.
A jó reklám azonban ezeket a köröket túléli, és új ötletekkel új vevőket keres.
Sőt, ha az ember ragasztót hirdet a reklámfilmjében, és az éppen egy kiváló pillanatragasztó, akkor mellékesen, de nagyvonalúan megmentheti Pakisztán becsületét – és ezalatt most értsük egész Pakisztánt.
Ha van eldugott helye a világnak, akkor pont az indiai–pakisztáni határ az, ahol sokáig nem tűnik fel senkinek, ha díszegyenruhába öltözött, szemöldökig fényesített katonák az unalmas „farkasszemet nézünk a határ két oldalán” helyett kifejlesztenek egy olyan riszaviadalt, amelyben mindenkinek ugyanazt kell csinálni, egyszerre és minél hangosabban. Az indiai–pakisztáni határon álló wagahi őrségváltás kicsit olyan, mintha Győzike megrendezné az első világháborút az Operettszínházban, aminek a végén hozzánk csatolják Trianont.
A helyzet egyszerű, látványos, és mi is értjük. Lejön, ragaszt, pillanat.
Univerzális, ezzel kezdtük. Van itt azonban egy talán mélyebb, izgalmasabb értelmezés is. Két atomhatalom, India és Pakisztán izomból viaskodik, hogy uraljon egy Kasmír nevű, Magyarország méretű területet – mellesleg a népirtásnak tűnő eseménysorozattal egybekötött kettészakadás emléke és összes hatása is élénken él mindkét népben.
Egymást intenzíven nem kedvelő lakosságokról van szó tehát.
Ebben a környezetben kissé más, sőt egész más a pakisztáni fiút egy lógó cipőtalpú, balfasz rajzfilm-Svejknek ábrázolni a derék, jó svádájú indiai harcossal szemben, akinek ráadásul pillanatragasztója IS van. Sőt, nemhogy nem fél használni, de ezt olyan sebességgel teszi, hogy a rendezőnek vissza kell lassítani a filmet, hogy a nézők is értsék. Meg az a kis riadt törpe is észrevegye, hogy ki van húzva a slamasztikából.
(Konklúzió lehet itt persze az is, hogy ezek szerint a jóléti Indiában már nincsenek általános problémák, ezért azokat a szomszédos Pakisztánban kell keresni.)
Nem irigylem az indiai kollégákat a kínzó pandzsábi problémahiány miatt. Jómagam először azt ötletelném, hogy a gyorsragasztó termékelőnyét egy támadó kobra alá pöttyintett ragaccsal mutatnám be, biztos vicces lenne a leblokkolt kígyó, de tuti megtámadnának az állatvédők és/vagy a táskakészítők.
Második típusú megoldás lehetne, hogy az üzemszerűen a vonat tetején utazó hölgyeket és urakat ragasztanám oda a végállomásig – de az sem jó, mert ha valaki le akar szállni, ahhoz spakli kell, azt meg nem árulunk.
Szóval marad az, hogy a termék bátran belegázol a szomszédos atombomba-tulajdonos nemzeti önérzetébe.
Keressünk egy álproblémát, nagyítsuk fel, aztán már csak egy termék kell hozzá, és kész a reklám. Lehetőleg legyen vicces, még ha azzal meg is sértünk valakit, vesszen a PC – ha szerencsénk van, nem gondolkodnak el rajta.
Elindult az Indamedia média és marketing-kommunikációs kiadványa.
További szakmai tartalmakért kattints és kövess bennünket!
MEGNÉZEM
Rovataink a Facebookon