Hogyan reklámozzunk gazdákat?

A magyar férfiember archetípusa a gazda. Ezt történetesen nem én mondtam, hanem Orbán Viktor. Nincs is ebben semmi különös, szokott ő mondani mindenféléket, sőt, a miniszterelnök úr egyenesen nyelvújít mostanában, de ez más.

Nem azt mondta, hogy gazdernyák, vagy földművelenc, hanem azt, hogy: gazda.

Namármost ez így több problémát is felvet, egyrészt vannak ugye, akik nem, egyáltalán nem, csak egy kicsit nem stb. értenek ezzel egyet, de a szabad véleménynyilvánítás és stresszkezelés jogát hagyjuk meg nekik. A fő probléma az, hogy vannak akik nem értik, hogy mit jelent az a szó, amit mondott. Gazda.

Ha a vidéket, a gazdálkodót, hovatovább a gazdát keressük a hazai kommunikációban, tévéműsorokban, pláne reklámokban, elfogultság nélkül jelenthetjük ki a meglepő eredményt: a készítőknek általában fingja sincs arról, hogy ki vagy mi az a gazda, pláne arról nem, hogy honnan jön, hova tart és egyáltalán mit csinál ez a illető.

Pedig gyors, elkötelezett kutatással magunk is megismerhetjük a gazdakérdés már-már Boticelli vásznára kívánkozó pokoli bugyrait.

A gyerekeink állatokat legeltető, velük nap, mint nap foglalkozó, azokat gondozó embereket utoljára az Ördög jobb- és balkeze című Báccpencer és Terencill filmben láttak, de őket a sportértéke miatt állandóan pofozta egy alkoholista mexikói bandita. A nagyi szerint a gazda az, aki '56-ban elvitte a biedermeier tálalót egy disznósajtért és két pár kolbászért. Az Ertéesz televízióban a Gazda főtevékenysége az, hogy házasodik és azzal a naaaagy traktorjával csábít.

A kommunikációs háttérstáb számára jól látható kihívást jelent már az is, hogy egyáltalán illusztrálja a szót, az, hogy felismerhető, meggyőző valósággá,formálja, neaggyisten értékké tegye.

Pedig a reklám, legyen akár az maga az utálatos, manipulatív propaganda, képes megváltoztatni a társadalom vélekedését és viselkedését. Tudjuk, látjuk, tesszük.

Lennék ott farmer, ahol a Dodge, vagy bármely szakterület hirdetője ilyen embernek lát és láttat engem. Lehet, hogy szentimentális, de nehéz nem tisztelni akár csak egy pillanatra azokat, akiket bemutat.

A budapesti kommunikációs ipar (a tíz legismertebb nem budapesti filmes vagy reklámügynökség listáján egyelőre nulla név szerepel), szóval a belvárosi reklámember akkor találkozik az agráriummal, ha az Ügyfele bontott csirkét rakat az óriásplakátra, vagy a “chemistry meetingen” a mislencsillagosban, amikor a langyos bárányon van egy dekoratív snidling.

Fogalma sincs arról, hogy a kedvenc food trackje a Kálmán bácsinál neveltet Zalába', hogy biztosítsa az állandóan magas színvonalú alapanyagot, a bisztrója szintén. Nem is érdekli, mert a vidék az ...hogyismondjam ... elég paraszt.

És a parasztok azt hiszik, hogy a Skála Metró és a milánói Scala testvéráruházak.

A műveltebbje persze néha kiemeli a fejét az otthon dédelgetett vadkovászból és abbahagyja intelligens blogját, ilyenkor lemegy vidékre. Tannint lögybölget és a korty után lassan búcsúzik neki a diós íz, meg szarvasbőgés.

Ennek egyenes következménye az a vértelen találgatás a magyar filmekben, amikor a vidéket általában egy drónfelvétellel kezdjük, a háttérben dekoratív templomkával és EU-támogatott játszótérrel. Ugrunk a barackot simogató mérnök házaspárra, körsvenk a népviseletben, piros (gondolom rámás) csizmában topogó, vödörből locsolt, boldog szűzre. Snitt a bricskán kacagva utazó turistacsaládra, az elmaradhatatlan nyakba kötött sárga pulcsival. Öregasszony babot fejt, apóka citerázik. Magyarország, én így szeretlek. Nem térkép e táj.

Nem rossz duma ez a finom, mert hazai, csak nem biztos, hogy igaz. Kéne valami meggyőző mögé, valami hihető. Például egy gazda, akire azt mondom: le a kalap, nem azért szeretjük, mert tudja, hogy miért túlideologizált a gender szó, hanem mert olyan húst ad, amitől rögtön úgy érzem, hogy nekem életszínvonalam van.

Ilyen langyos és megúszós kommunikáció mellett érthető, hogy a progresszív városi fiatalnak valóban megfordul a fejében a jogosnak tűnő kérdés: mi az istennek van szükség a magyar mezőgazdaságra, ha már mindenhol van teszkó? Nem, nem hülye ő, nem hiszi azt, hogy a répa a lidliben nő, szemben a parizerrel. Pontosan tudja, hogy a paradicsom az Spanyolországban terem, a meggy Peruban, és a hús származási helye: EU.

Azt is sejti, hogy ha nem fogyaszt kellő mennyiségű védőgázt, akkor elvonási tünetei léphetnek fel, és akkor támad a glutén meg a laktóz.

Ugyanaz a hanyag, tupírozott hajú, cinikus kultúra szüli mindezt, ami nem tisztel semmit, hiszen azt hiszi, hogy a népzene és a néptánc az, amit egy haknizva kurjongató lyány csinál piros műbőrcsizmában, üveggel a fején. Német turistáknak egy csárdában.

Nem, magam sem hiszem, hogy holnaptól be kellene nyúlnom a tehén seggébe, a borjúért. De azt hiszem, hogy a reklám képes kultúrát teremteni. Ha a készítői képesek.

Többször is vágtak már disznót, de még sosem találták meg benne a párizsit? Nyugi, nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a közös nevező, amit az agráriumról tudunk, az a porzó meg a bibe.