Már az IMF sem olyan ortodox

Támogatói és kritikusai szerint is évtizedeken keresztül a Nemzetközi Valutaalap volt az "ortodox neoliberális" gazdaságpolitikai recept legfontosabb terjesztője − az utóbbi években azonban látványosan felhagyott korábbi szerepével, írja a Napi.

Ehhez a szervezeten belüli átalakulások is hozzájárultak, így a dicstelen körülmények között távozott Dominique Strauss-Kahn által vezényelt világnézeti fordulat, ám szakértők szerint a változáshoz az is szükséges volt, hogy a válság eljusson azon országokba, amelyek szavának az IMF-nél − az alaptőke arányában − komoly súlya van.

A második világháborút követően létrejött Bretton Woods-i rendszerben még a dollárstandardon alapuló árfolyamrendszer rendje fölött való őrködés volt a Valutaalap fő feladata, ez azonban a hetvenes évektől kezdve eltolódott a pénzügyi válságba jutott országoknak juttatott hitelek megszervezése és az ezekért megkövetelt belső politikák diktálása felé.

A hetvenes évek és a kilencvenes évek vége közötti időszakban a Valutaalap elsősorban az akkori harmadik világbeli országokban volt aktív; bár számos közgazdász elméletileg egyetért az IMF politikáját ebben az időszakban vezérlő ortodox elvekkel − az úgynevezett washingtoni konszenzussal −, a megvalósításukat közülük is sokan katasztrofálisnak találták.

A bajba jutott országoknak juttatott IMF-hitelek fejében feltételként megkövetelt lépések a kritikusok szerint túlságosan az állam méretének csökkenésére koncentráltak. A meglehetősen rugalmatlanul alkalmazott, a helyi viszonyokat nem túlzottan figyelembe vevő strukturális kiigazítási programok gyakran szociális katasztrófákhoz vezettek, például a fejlődő országok egészségügyi rendszerén vagy az élelmiszer-támogatási kiadások leépítésén keresztül.

Nemcsak a szociális kiadásokért aggódó baloldali szakértők − így a Világbank korábbi vezető közgazdásza, Joseph Stigliz − kritizálták azonban a Valutaalapot, hanem a jobboldali monetaristák is, az IMF ugyanis gyakran a csődközelbe jutott országok devizáinak drasztikus leértékelését javasolta. Az állami kiadáscsökkentések pedig a deflációs nyomás megerősödésével jártak, ez kevés kivétellel katasztrofális hatással volt a strukturálisan kiigazított országok növekedési kilátásaira.

Az ellentmondásos megítélésű, ám számos harmadik világbeli országban könyörtelenül megvalósított gazdaságpolitikák miatt az IMF vált a kilencvenes évek végén létrejött "antiglobalista" mozgalmak egyik fő célpontjává (a WTO és a Világbank mellett). Ráadásul a Valutaalap döntéshozatali rendszere az ENSZ-szel összehasonlítva nem volt túl demokratikus, és ennek megfelelően jellemzően a hitelezők szempontjából közelítette meg a válságokat. Argentína 2000-ben bekövetkezett csődje és az IMF bevonásának ezt követő elutasítása pedig már az IMF globális szerepének változását jelezte.

Amikorra a pénzügyi válság 2007 körül elérte a világgazdaság magországait, már alapvetően megváltoztak a korábbi évtizedeket jellemző politikai-gazdasági körülmények. Napirendre került a dinamikusan növekvő feltörekvők érdemi bevonása − és az alaptőkéhez való hozzájárulásuk emelése −, Strauss-Kahn személyében a szervezet szigorú elveit nagyobb rugalmassággal kezelő vezető foglalta el az igazgatói posztot, és jellemzően kevesebb lett a teendő a korábbi harmadik világban, ám annál több a fejlett világ pénzügyi rendszerével.

Több véleményformáló közgazdász szerint mára az IMF a korábbi válságmenedzser helyett inkább a "kapitalista világ élő lelkiismerete" szerepére törekszik, és tekintélyt parancsoló, kritikát kifejtő világgazdasági jelentéseivel, tanulmányaival próbálja formálni a legnagyobb országok gazdaságpolitikáját meghatározó vitákat. Az utóbbi években indult európai IMF-programoknál pedig a korábbiakhoz képest jóval puhább és az ország egyedi körülményeinek figyelembevételével kialakított feltételek mellett jutottak hitelhez a sérülékeny országok.