Eldöntöttem: én így vetek véget az állandó szemüveg-cserélgetésnek!

52 évesen nem hátrafelé kell tekintgetnie az embernek, hanem inkább előre néznie. És látnia! Nekem most lett elegem abból, hogy se közelre, se távolra nem látok jól, s a minap persze megint sikerült eltörnöm a szemüvegemet. Az agyamra megy, hogy minden ilyen baleset után elköltök minimum kétszázezer forintot, borzalmas drágák ezek a multifokális szemüvegek!

A Margitszigeten lévő szemészeti klinikára esett a választásom. Hogy miért épp rájuk? Erre voltak racionális okaim, elsősorban mert utánajártam és nagyon jó Google véleményeket olvastam róluk, meg az sem egy utolsó szempont, hogy itt mindig lehet parkolni. És van az érzelmi része: a Margitszigetről nekem csak szép dolgok jutnak az eszembe, mint a gyerekkori strandolások a Palatinuson, az első csók, szerelmes andalgások...

Nem csalódtam: a szemészeti lézerklinika, ami az elegáns szálló első emeletén van, kellemes és megnyugtató. Érkezésem után elvégezték a szokásos adminisztrációt, kifizettem a vizsgálat díját (amire most 50%-nál is nagyobb kedvezményt adnak: negyven fölött 35 ezer helyett csak 15 ezer forint a tarifa). Kaptam egy kis tájékoztató füzetet, de alig lapoztam bele, már jött is értem az asszisztens, aki a vizsgálatokat elvégezte.

Hosszú és bonyolult lenne elmondani, mi minden történt velem – kis léghajót néztem, szemembe fújtak, színeket kellett felismerni–, de a lényeg, miután minden ultramodern eszközzel megnéztek, jött a kérdezz-felelek játék. Nem túlzok: mindenre kíváncsiak voltak, pontosabban mindenre, aminek köze lehet a látáshoz, alaposan és célirányosan kifaggattak.

Amikor végére értünk a kérdéseknek, következett az orvosi vizsgálat. Nagyon kedves volt a doktornő, értette a dolgát. Egyetlen „feladat” volt csak számomra ismerős, az olvasótáblás vizsgálat, amikor a tábláról az egyre kisebb betűket kellett elolvasnom, úgy, hogy közben cserélgette a szemem előtt a lencséket.

Miután teljesen komfortosnak éreztem a látásom, megkaptam a pupillatágító cseppeket. Fél órával később megértettem, miért mondták, hogy „hazafelé nem vezethetek...” Estig homályos és fényérzékeny lett a látásom.

Ekkor már nagyon drukkoltam, hogy alkalmas legyek a lézeres szemműtétre, mert azt közben megtudtam: minden tíz emberből „csak” hat-hét műthető.

Nagyon izgatott lettem, fel se tudom fogni, hogy nem azzal kell majd a napot kezdenem, hogy lenyúljak az ágy mellé a szemüvegemért.

Arra biztatott, kérdezzek nyugodtan. Mit ne mondjak: volt kérdésem bőven. Az első kérdésem természetesen az volt, fog-e fájni? Nagy megkönnyebbülésemre erre határozott nem volt a válasz. Annyit azért hozzátett a doktornő, hogy arra számítsak, a műtét után kicsit könnyezhet és fényérzékeny lehet a szemem, de ez néhány óra alatt elmúlik. Azt is megtudtam, hogy egyszerre műtik a két szememet. Az meg szinte százszázalékig biztos, hogy a műtét egyszer s mindenkorra megoldja a látásproblémáimat.

Másnap akár már vezethetek is, és a futásról legfeljebb két napra kell lemondanom.

Tudom, mi jár most mindenkinek a fejében. Oké, nagyon olcsó volt a vizsgálat, de biztos olyan horror ára van a műtétnek, hogy csak tehetős emberek engedhetik meg maguknak.

Hát nem! Azt nem állítom, hogy olcsó egy ilyen beavatkozás, viszont lehetőség van részletfizetésre is: ha nincs egyszerre ennyi pénzem, akkor szemenként elég 179 000 forintot befizetni, s utána 11 hónapon át havi 24 900 forintonként törleszthetek. Végül én nem nem ezt választottam, hanem egészségpéztáron keresztül fizettem. Ráadásul a műtétet követő kontrollokért már nem kell egy fillért sem külön fizetni.

De még ha jobban vigyáznék, akkor is nagyjából négy év után már nullán vagyok, onnantól pedig, anyagi értelemben, már „termeli a pénzt” a műtét. És még a szemüveg nélküli éles látás örömét már most élvezhetem!

Szóval a lényeg: nem maradtak kételyeim. A kedvesség és a profizmus eloszlatta minden aggodalmamat, úgy döntöttem belevágok.