Leleplezzük a New York-i bringásokat

Ha egy bringás Koppenhágáról vagy Amszterdamról hall, akkor a városi kerékpározás jut eszébe: széles kormányos, sárvédős biciklik, kényelmes nyergükben ballonkabátos urakkal, vagy lobogószoknyás csajokkal. A Föld szubjektív kerékpáros térképén New York viszont a létező legmenőbb biciklisek fővárosa. Innen indult a fixiket, a gyönyörű és pehelykönnyű minimál bicikliket, a retrobringákat, a futártáskát világdivattá tevő áramlat.

 

 

Ezért is ért sokkoló erővel, amikor a városba érkezve kiderült, nyilván létezik egy másik New York is, mert az itteni biciklisek rengeteg dolgot eszembe juttatattak, leszámítva azt, hogy menők lennének.

 

Mielőtt az illúzióvesztést gyalázkodó kommentek írásában vezetnék le, sietve megjegyzem, hogy a lelkesedést, sőt, a megszállottságot nem lehet elvitatni a New York-i biciklisektől.

 

A városban ugyanis rengetegen bringáznak, nincs olyan pillanat, hogy az utcán járva egy-két biciklis ne lenne a látókörünkben. Egyértelmű, hogy a bicikli a helyi közlekedés megszokott része, nem életfilozófia, hobbi, vagy valami generációs divat.

 

Ennek megfelelően a kerékpárállomány olyan, mintha mindenki a devecseri lomipiacról vásárolna. A legtöbb bicikli ugyanis leszakadt mountain bike, városi száguldozásra alkalmatlan vastag, rücskös gumikkal. A jellemző szín a fekete, és nem ritka a csomagtartó, sőt, az előre-hátra szerelt kosár sem, ami itthon pedig olyan, mintha valaki susogós melegítőt hordana bőrmellénnyel. Viszont praktikus.

 

Ezek után nem meglepő, hogy a speciális biciklis öltözékek, a rafinált szélálló anyagok alkalmazása helyett inkább a markolatra húzott szélvédő nejlonzacskó terjedt el (lásd a galériában). A futárok jelentős száma egyébként tényleg meglepő, de többnyire ők is mackónadrágban, kapucnis dzsekiben és egyszerű edzőcipőben tolják.

 

És itt nem is a divatról van szó. New York télen nagyon hideg hely, látogatásomkor a hőmérséklet napközben is lecsökkent mínusz 5-8 fokra, amit a párhuzamos utcaszerkezet ráadásul állandó, erős széllel súlyosbított. Megdöbbentő, hogy ilyen körülmények közt nem hogy high tech öltözéket, de sokan még kesztyűt és sapkát sem hordtak.

 

A Time square-en nulla fok alatti hőmérsékletnél láttam rövidnadrágban tekerő futárt. (Ahogy az az egyik fotón is látható.)

 

Amiben a helyiek hozzák a filmekből ismert formát az a lakatolás. Sehol nem látni azokat a vicces keresztmetszetű drótokat, amiket nálunk minden második bicikli kikötésénél használnak. Karvastagságú láncokat használnak, és a legtöbben egyszerre két lakattal is zárják a kerékpárt. Elterjedt még a nyerget a hátsó háromszöghöz rögzítő lánc, amelyet régi belsőbe bújtatott hajtómű láncból készítenek házilag.

 

 

 

Több nap és állandó éber figyelem után persze kiderült, hogy tényleg léteznek a legendákból ismert futárok, filigrán, örökhajtós biciklikkel és városi gerilla szerelésben. A legtöbb futár azonban egyszerűen egy fekete lakos, aki dzsoggingba öltözve fuvarozza a küldeményeket.

 

Mindez persze nem von le semmit a tényből, hogy New York igazi bringás város, ahol rengetegen bicikliznek, vannak biciklis sávok, minden sarokra szereltek jó kialakítású és egységes tárolót, és a metróba is le lehet vinni a kerékpárt. Sőt, a helyi biciklizésnek megvan a misztikuma is. Nem sikerült rájönnöm például, hogy miért látni minden sarkon három-négy lelakatolt biciklit, amelyek közül sok jól láthatóan hónapok óta várja a szabadulást.