Titkos biciklikiállítás bennfenteseknek

Ha már állami múzeumok is biciklitörténeti kiállítást rendeznek, az annak a jele, hogy a biciklizés Magyarországon is kilépett rétegkultúra státuszából, vontam le elhamarkodott következtetést a Kiscelli múzeum felé kaptatva. A sokkoló Freecikli címen rendezett kiállítás azonban bebizonyította, hogy a biciklizést még mindig jópofa srácok szórakozásának tartja a többség. A kultúrtörténeti kiállítás ugyanis csak annyiban volt érdekes és követhető, amennyit az amatőrök, magángyűjtők és egyetemi hallgatók beleraktak. És onnantól vált kaotikussá, ahol a fizetett múzeumi szakembereknek kellett volna munkába lépniük.

Az összkép szerencsére inkább pozitív, de a teljes élményhez magunkkal kell rángatunk egy kerékpár-evolúcióban jártas ismerősünket. 

Klikkelj a képre!

 Biciklizés az emancipációért

A kiállítás első terme az őstörténettől indít, ami még az amatőrök számára is nyilvánvaló a fából ácsolt velocipéd láttán. A testközelből még bizarrabbnak tűnő jármű után bemutatják a törzsfejlődés jelentősebb szereplőit. A műtárgyszépségű fakerekes versenykerékpárok, robosztus katonai biciklik és a tömeggyártásra kifejlesztett háború előtt parasztbiciklik mögött táblák mesélik el, hogy Magyarországra Széchenyi és Wesselényi hozták el az első velocipédet 1828 táján. A vicces találmány nem aratott sikert a komoly dolgokhoz szokott országunkban, így csak 1860-ban jelentek meg további példányok Budapesten.

Viszonylag jól kibontott szál volt a női polgárjogi mozgalmak és a kerékpárok szoros kapcsolata. A XIX. század végén a biciklizés volt a nők egyenjogúsági törekvéseinek egyik segítője, derült ki egy rövid leírásból. Az addig még nem ismert eszközhöz ugyanis nem kapcsolódtak olyan hagyományok, mint például a lovagláshoz, így a nők nagyobb eséllyel vehették birtokukba a biciklit. Amelynek használatához ugyanakkor meg kellett szabadulniuk azoktól ruházati elemektől, amelyek akadályozták a szabad mozgásukat és így nyilván kiszolgáltatottá is tették őket. A biciklinek köszönhetően, pontosabban arra hivatkozva egyre többen vették le a fűzőt, a szoknya fenékrészéről a turnűrt, vagy húztak nadrágot.

Fotó: Földes András

A látogató elmélyülését ugyanakkor nehezíti, hogy az ismertető szövegek a kiállítás felétől megszűnnek. Nagyobb hiba, hogy a tárgyakhoz sem fűznek semmilyen információt. Az egymás után sorakozó, szépen felújított biciklikről csak annyit lehet megtudni, hogy melyik magángyűjtőtől származnak. Korukat, típusukat, használati módjukat a látogatónak magának kell kitalálni. Az elrendezésből még az sem derül ki, hogy a nekünk tetsző jármű a húszas, vagy a hatvanas évek gyártmánya.

A helyzet az első terem végén romlik, ahol semmi nem jelzi, hogy a kiállítás a kápolnatér alatti teremben folytatódik, sőt, ott tobzódnak igazán a háború után lendületet kapó biciklifejlesztés izgalmas vagy éppen vicces példányai.

 

Azokat a bennfenteseket, akik valahogy mégis értesülnek a titkos második részről, már a terem elején igyekeznek elriasztani. A bejáratnál ugyanis érthetetlen okból a mai kor biciklijeit állították ki minden különösebb koncepció nélkül. A vadonatúj kerékpárok és a vitrinekben csillogó kellékek olyan hangulatot keltenek, mintha egy furcsa helyen rendezett biciklivásáron flangálnánk.

A kitartóak pénztár helyett azonban az elmúlt néhány évtized csodás vonalú versenykerékpárjai közé érkeznek meg. A tájékoztatók hiányában hamarosan távoztam volna, de belefutottam a tibeti építészet és a veteránbringa-építés metszetében tevékenykedő barátomba, aki néhány perc alatt annyi sztorit mesélt a körülöttünk álló járművekről, hogy abból ott helyben izgalmas kalandregényt írhattam volna.

Megismertem a váltó evolúciójának bizarr és heroikus lépcsőfokait, például azt az első váltót, amit tekerés közben lehajolva egy kurblira emlékeztető karral lehetett pozícionálni, a könnyebb tekerés vagy egy óriás esés lehetőségét kínálva a lelkes versenyzőnek. Megtudtam, hogy a jobb biciklik még az ötvenes-hatvanas években is a fakerékkel készültek, mert csak utána jelent meg a felnigyártáshoz alkalmas, jó minőségű alumínium. És felhívta a figyelmem arra a filigrán, narancsszínű vázra, aminek hatvanas évekbeli magyar építője olyan állhatatossággal és precizitással dolgozott, hogy egyedi gépe végül az olasz csúcsminőséget is túlszárnyalta. Súlya nagyjából hat kiló lehetett.

Kattintás után további képek várhatók

 

Aki mégsem találkozna a helyszínen túlfűtött szakértővel, annak a kiállítás installációs technikái nyújtanak némi vigaszt. A képzőművészeti egyetem diákjai ugyanis olyan vicces/groteszk módon helyezték el az ipari formatervezés remekeit a kriptatérben, és fenn, a múlt századi szobrok közt, mintha egy különös vallás szentélyében járnánk. És ez is a helyzet. Miközben a bicikli lehetne végre itthon is egyszerűen a tömegek közlekedési eszköze.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!