74 éves vagyok, a biciklim 75

2014.06.30. 14:56
4 hozzászólás
A múlt héten Tiszakécske volt a veterán kerékpárosoknak a világ közepe, az elmúlt 200 év feltámasztott és újragyártott kerékpárjain még versenyeztek is. A veterán kerékpározás fertőző, aki rákap, történész is lesz, és azon kaphatja magát, hogy cilinderben velocipédezik.

Ha végigfutjuk a kerékpárok technikatörténet, akkor gyorsan rájövünk, az először megépített gépek és a mostani biciklik között jószerivel tényleg csak annyi a hasonlóság, hogy két kerekük van. Ahogy a természet, úgy a kerékpár evolúciója is futott zsákutcákba, de annyi szerencsénk van, hogy a furának tetsző szerkezetek nem tűntek el, mint a dinoszauruszok.

A tiszakécskei veterán kerékpárok világtalálkozóján is az az ember érzése, hogy az elmúlt kétszáz évben, sokszor csak az lett volna a kerékpárépítők célja, hogy egy steampunk filmnek gyártsák le a kellékeit, vagy hogy meghökkentsék az embereket. Meg is hökkenünk, de leginkább azon, hogy a majdnem 150 éves gépeket sem múzeumi tárgynak tekintik, hanem ha úgy adódik, simán tekernek vele egyet, naná, hogy nem esnek szét. Ehhez azért rengeteg kutatómunka, több száz órányi bütykölés és némi szerencse is kell, ősrégi kerékpárokat nem olyan egyszerű találni. A kiírás szerint az 1956 előtt készült kerékpárokat lehet veteránnak tekinteni. Magyarországon a második világháború és szocializmus ócskavasgyűjtése erősen korlátozza a régi biciklik piacát. Ezért is kapunk sokszor titokzatoskodó elutasítást, ha megkérdezünk egy gyűjtőt, hogyan jutott a száz évnél is öregebb bringájához.

A régi vasakkal nemcsak korzózni lehet, hanem mindent beleadva versenyezni is. Amikor Tiszakécskére érünk éppen az egy mérföldes előfutamok mennek – a száz mérföldes (160 kilométer) távot már csütörtökön lenyomták a kitartóbbak –, a célvonalon Halápi Sándor inti le a győzteseket a kockás zászlójával. Neki köszönhető, hogy a veteránkerékpáros-világtalálkozó Magyarországra került. Velocipédesként kétszer is nyert száz mérföldön, ezután kérték fel a világszövetségben, hogy rendezzen egyszer ő versenyt. Nem mondhatott nemet.

Bár szerinte az esemény inkább a kerékpárról és nem a kerékpárosról szól, a futamokon ez nem mindig nyer igazolást. Van, aki végig mosolyogva lekarikázza a távot – néhány női kerékpáron kormányra erősített virágcsokor és kosár erősíti meg, hogy itt bizony a stílusosság legalább olyan lényeges, mint a tempó. Azért nem mindenki ilyen derűsen teker, vérre menő csaták is vannak.

Már az veszélyesnek tűnik, amikor a velocipédisták majd' két méter magasra felülnek, de az még inkább aggodalmat kelt, amikor bedőlnek az éles kanyarban. Mindenki nyeregben marad, de messziről úgy néznek ki, mint a levegőbe lógatott marionettbábuk, akik a levegőt rugdossák. Azért haladnak szépen, 30 kilométer per órás átlagot is hajtanak. Ez nem is olyan egyszerű, sokkal nagyobb légellenállással küzdenek, ők nem tudnak elnyúlni a kormányra feküdve, mint a hagyományos bringákon. A versenyek azért így is tele vannak izgalommal, a legnagyobb kérdés azonban mindig az, hogy valaki meg tudja-e verni a cseheket. Rengetegen jöttek, és nemcsak szép kerékpárjaik vannak, hanem nagyon erősek is. Látszik, hogy életformájukká vált a veterán bringázás. Hogy mitől ilyen jók, azt magyar riválisaik azzal magyarázzák, hogy ott már a 1980-as évektől kezdve elindult a veteránozás, és mivel annak idején jóval több kerékpárgyártó működött náluk, a merítés is nagyobb, könnyebb régi biciklit és alkatrészt szerezni.

Harkai István a veterán tömlősök futamában harmadik helyen végzett, őt is csehek verték. Nem is volt sok esélye, a győztesnek elöl 60-as fogszámú lánctányérja volt, neki meg csak 48-as, így egy pedálfordulatra rövidebb utat tudott csak megtenni. Harkai egész évben biciklizik, jó erőben van, de ha veterános verseny jön, akkor azért többet teker az egysebességes 1939-ben gyártott Herczog-féle túragépén. A modern versenybringától eltérő testhelyzetet és áttételt meg kell szokni. „Egyszerűen élmény ad ilyen bringákat hajtani, lelkük van, és hát olykor fricskát is adunk velük a modern, félmilliós karbonbicikliknek. A 210 kilométeres Balaton-kerülő versenyen is furcsán néznek ránk, ha régi kerékpárral és korhű ruhában rajthoz állunk. Aztán elcsodálkoznak, ha a háromszor olyan nehéz, egysebességes biciklivel elhúzunk mellettük.”

„A kínlódás, cserebere, a szenvedés az, ami igazán széppé teszi a veterán kerékpározást. Egyetlen csapágygolyóért is képesek vagyunk bejárni a fél országot. Ez egy fertőzés, akit elkap, nem tud szabadulni tőle. Szerencsére már olyan kapcsolatunk is van, aki mielőtt kimegy a MÉH-be, nekünk mutatja meg a szállítmányát. Találtunk már így csodákat” – mondja Harkai.

Mások is ezt erősítik meg, hogy a veteránozás elképzelhetetlen rákattanás nélkül. Olyan nincs, hogy valaki szerez egy régi biciklit és ezzel letudja a dolgot. Mindenki muzeológusi aprólékossággal nyomoz, kutat, egy bajai bringás meséli, hogy barátjával egy komplett múzeumot megtudnának tölteni, annyi régi árjegyzéket, fotót, prospektust , alkatrészt gyűjtöttek már össze. Szerinte nem is a pénzen múlik, hogy valaki megtudja-e szerezni álmai kerékpárját, hanem azon, hogy van-e türelme évekig bogarászni és várakozni, hogy minden összeálljon.

Olyan a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki egy komplett biciklit talál a pincében vagy a padláson. Móringer Lajosnak azonban szerencséje volt. „Én 74 éves vagyok, a biciklim 75” – mutatja be a csepeli Weiss Manfréd-gyárban készült Csoda márkájú biciklijét, amin a nyergen kívül minden eredeti. A géppel még Móringer szomszédja járt ki az esztergomi szőlőkbe, de aztán hozzákerült, és azóta is napi húsz-negyven kilométert teker vele.

A 75 éves biciklinél azonban jóval öregebb is van, egy folyton mosolygó öreget, egy fakerekes, vasabroncsos velocipédre ültetnek fel. Ez még egy kisebb kerekű gép, de így is félő, hogy a folyton imbolygó biciklista egyszer csak leesik. A mosoly azért letörölhetetlen az arcáról. A saját korát nem árulja el a Dublinban biciklimúzeumot alapító Peter Matthews, de a velocipédről azért közli, hogy az 1860-as években New Yorkban készült.

Tiszakécskén olyan kerékpárt is hajtanak, ami talán sosem készült el a maga idejében. A Közlekedés Múzeum munkatársa, Hídvégi János egy általa lengőpedálos kerékpárnak nevezett eszközt készített el egy skót kovács tervei alapján, amelyet még az 1840-es években rajzolt le. A masszív, dögnehéznek kinéző fából épített bringát az első keréken lévő pedálok rugdosásával lehet mozgásba hozni. A pedálok a hátsó kerékhez vezetett rudakkal forgatják meg a kerekeket.

A délelőtti versenyen még kicsit illúzióromboló volt, hogy sokan modern kerékpáros ruházatban és sisakban tekertek, de délutánra minden a helyére került. A korhű divatot követő felvonulás mindenkit levesz a lábáról. Itt már nemcsak a kerékpárok, hanem a kerékpárosok stílusossága is kiütközik. A velocipédekre cilinder, frakk és kipödört bajusz nélkül szentségtörés felülni, ebből is látszik, száz éve a kerékpározás még a kiváltságosok szórakozás volt. Egy székesfehérvári fiú meséli, hogy őt nem is a régi bringák vonzották igazán, hanem az 1920-as és 30-as évek stílusossága. Lenyűgözi a korszak tárgykultúrája, és igyekszik minél többet a magáévá tenni abból. Kárómintás zokni, bricsesz és keménykalap nélkül már a hétköznapokban is rosszul van.