Új Dráva-bringakör: extrém szívás a sárban
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kerékagy cikkek
A horvát határon lévő Dráva az egyik legeldugottabb, legkevésbé látogatható folyó Magyarországon. Korábban a Jugoszláviához fűződő felemás viszony, később a délszláv háború és az aknazárak tették megközelíthetetlenné . Néhány éve ez az elzártság oldódni kezdett.
Most már (ugyan évi 2000 főben korlátozva és csak a magyar oldalon kikötve) vízitúrázni is lehet a Dráván, sőt, uniós pénzből elkezdtek épülni a térségben a kerékpárutak is. Márpedig tóparton vagy folyóparton biciklizni a legjobb dolog. Ezért engedtünk egy meghívásnak, hogy körülnézzünk, hogy áll a helyzet a déli határfolyó mentén.
Első nap még a hivatalos programot gyűrtük. Mohácsról letekertünk Kölkedre, ahol a Gólyamúzeumban számos más érdekesség mellett megtudhattam, hogy ezek a madarak gyakran úgy mosnak lábat, hogy lefossák a bokájukat. A gólya gyomorsava (a fognélküliség miatt) ugyanis olyan maró, hogy lepusztít mindenféle baktériumot. Sőt, hogy maradjunk az alaptémánknál, egyes kísérletek eredménye szerint egy gólya egy hónap alatt elemésztene egy egész biciklit.
Kölkedről behajtottunk a Duna–Dráva Nemzeti Parkba, ami Gemenc és a drávaszögi Kopácsi rét mellett a Duna legfontosabb ártéri élőhelye. A kerékpárút a gáton futott végig, friss aszfalton. Előre nyaltam a szám szélét, hogy milyen könnyen végigkerekezzük majd a következő két napon az általam tervezett 200 km-es Dráva-kört. Egy kis kenuzás, meg egy frissen főtt halászlé után befejeztük a 44 km-es kört, ami tökéletes bemelegítésnek tűnt a Dráva-körhöz. (Erre a körre azért befizetném az összes mobilgát- és vízlépcsőbarát szakértőt, mert pár óra alatt annyit lehet tanulni az árterek természetes működéséről és annak egyre nagyobb hiányáról, hogy az még Tarlós Istvánt is meggyőzné. De ez nem ennek a posztnak a témája.)
A horvát határon lévő Dráva az egyik legeldugottabb, legkevésbé látogatható folyó Magyarországon. Korábban a Jugoszláviához fűződő felemás viszony, később a délszláv háború és az aknazárak tették megközelíthetetlenné . Néhány éve ez az elzártság oldódni kezdett.
Most már (ugyan évi 2000 főben korlátozva és csak a magyar oldalon kikötve) vízitúrázni is lehet a Dráván, sőt, uniós pénzből elkezdtek épülni a térségben a kerékpárutak is. Márpedig tóparton vagy folyóparton biciklizni a legjobb dolog. Ezért engedtünk egy meghívásnak, hogy körülnézzünk, hogy áll a helyzet a déli határfolyó mentén.
Első nap még a hivatalos programot gyűrtük. Mohácsról letekertünk Kölkedre, ahol a Gólyamúzeumban számos más érdekesség mellett megtudhattam, hogy ezek a madarak gyakran úgy mosnak lábat, hogy lefossák a bokájukat. A gólya gyomorsava (a fognélküliség miatt) ugyanis olyan maró, hogy lepusztít mindenféle baktériumot. Sőt, hogy maradjunk az alaptémánknál, egyes kísérletek eredménye szerint egy gólya egy hónap alatt elemésztene egy egész biciklit.
Kölkedről behajtottunk a Duna–Dráva Nemzeti Parkba, ami Gemenc és a drávaszögi Kopácsi rét mellett a Duna legfontosabb ártéri élőhelye. A kerékpárút a gáton futott végig, friss aszfalton. Előre nyaltam a szám szélét, hogy milyen könnyen végigkerekezzük majd a következő két napon az általam tervezett 200 km-es Dráva-kört. Egy kis kenuzás, meg egy frissen főtt halászlé után befejeztük a 44 km-es kört, ami tökéletes bemelegítésnek tűnt a Dráva-körhöz. (Erre a körre azért befizetném az összes mobilgát- és vízlépcsőbarát szakértőt, mert pár óra alatt annyit lehet tanulni az árterek természetes működéséről és annak egyre nagyobb hiányáról, hogy az még Tarlós Istvánt is meggyőzné. De ez nem ennek a posztnak a témája.)
Horvát szakasz: „Valami biztos van ott.”
Következő nap kiálltunk a hivatalos programból, hogy végigguruljuk az általam megálmodott 200 kilométeres Dráva-kört. Az útvonal Harkány és Barcs között húzódik a folyó mentén oda-vissza. A Három folyó kerékpárút hivatalos térképe alapján, odafelé a horvát szakaszon, vissza a magyaron, nagyobb részt a gát tetején. Egy magyar túravezetőt és egy sokat bringázó természetvédelmi őrt is megkérdeztem, hogy milyen a horvát rész, de egyikük sem járt még arra, amerre én terveztem az utat. Valami biztos van ott – ennyi információt tudtam kihúzni belőlük.
Harkányban a helyi Tourinformtól kölcsön kaptunk két Ferrini Faster Man trekking bringát, amikkel hamar a városhatártól induló friss kerékpárúton találtuk magunkat. Az eső ugyan szitált, de bíztunk abban, hogy később eláll. A határnál majdnem lekapott a határőr a bicikliről, mert a nyugati határokhoz szokva csak egyszerűen át akartam gurulni rajta. Hiába EU-tag már Horvátország, ez itt még nem megy. A személyinket hosszasan vizsgálták az őrkutricában.
A horvát oldalon már nem voltak ilyen kukacosak. A határtól nem messze kis kék táblákon a felirat: „Bike route along Drava”. Mellette semmi. Azaz egy dűlőút a folyópartra, de az mégse lehet az Eurovelo13! Mivel amúgy is be akartunk menni Donji Miholjacba, ahol kunát akartam kivenni az automatából, lévén, a legnagyobb település útvonalunk mentén, nem törődtünk a rejtélyes kis kék táblákkal. (A következő egy parti dzsindzsába vezető kis gyalogösvény mellett állt.)
Hamar beértünk a kisvárosba, ahol mindent elintéztünk, amit akartunk. Meg kellett állapítanom, hogy forintot sehol sem fogadnak el, magyarul pedig nem tud senki. Ez igaz volt az egész horvát szakaszra. Kifelé nyugat felé indultunk, mert a térképen azt láttam, hogy az országút egész közel ér a kerékpárúthoz néhány kilométerrel arrébb, Viljevónál. Iszonyú ellenszélben, százzal döngető kamionok mellett nyomtunk le 6-8 kilométert.
Viljevóban egy kiskocsmánál álltunk meg egy frissítőre. A pultoslegény először értetlenkedett, aztán közölte, hogy van valamilyen út ugyan beljebb a Dráva gátján, de az két kilométer után véget ér. Azért mi megpróbáljuk, mondtam neki. Az országúttól 800 méterre volt a gát, szántóföldek között bukdácsoló szekérúton zötyögtünk odáig. Elvileg a gáton kellett volna haladnia az aszfaltozott kerékpárútnak, de aszfaltot nem találtunk egy szálat se. Az látszott, hogy a gáton és környezetében földgyalu dolgozott nemrég serényen, de azt is megállapíthattuk szomorúan, hogy ha volt eddig bármilyen kerékpárút, akkor annak vége szakadt. (De az ellenkező irányban sem láttunk kiépített kerékpárutat a gáton.)
„Útelágahodzaeu...” – mondhatnánk a nagy klasszikus nyomán. Azaz választhattunk: visszafordulunk szégyenszemre, vagy folytatjuk az utat a gát mellett, a saras-kátyús földúton, ki tudja hová. Persze hogy a földutat választottuk, hiszen a földút mégiscsak a Dráva mellett haladt, mi meg Dráva-körre jöttünk. Egy darabig nem is tűnt rossz döntésnek. A néhol füvesbe váltó földút egész közel húzódott a Drávához. (Ez volt az utolsó pont a túrán, amikor tisztán láttuk a folyót az útról.) Sajnos úgy volt, ahogy a pultos mondta korábban: ennek az útnak is vége szakadt. Újból be kellett kerekeznünk a földek közé, ahol húsz centi mély tócsák vártak ránk lesben.
Nyakig sárosan érkeztünk ki újra a műútra Podravska Moslavinánál. Nem mondom, hogy boldogak voltunk: újra erős ellenszél, újra száguldó kamionok. Kinéztem a térképről, hogy bő tíz kilométerre, Cadavicánál lekanyarodhatunk a főútról, és kis másodrendű utakon kanyaroghatunk el a barcsi határátkelőig – hacsak nem találjuk meg a rejtélyes Bike route along Drava útvonalat, aminek a táblái azért rendszertelen időközökben felbukkantak.
Cadavicánál megálltunk egy országúti bárnál egy frissítőre. A csehó valahogy az Alkonyattól pirkatadig Titty Twisterére emlékeztetett, persze sokkal provinciálisabb formában. Hangsúlyozottan cicis csajok a pultnál, mercedeses helyi menők a karosszékekben elterpeszkedve. Némi felfrissülés után tovább is álltunk.
A bártól nem messze volt az útelágazás, amit kerestünk. Végre megszabadultunk a kamionoktól. Öt kilométernyi kellemes biciklizés újra optimista hangulatba ringatott. Annyira, hogy amikor a Dráva-parti Noskovci falucskához értünk, és megláttam egy újabb kis kék táblácskát a folyó menti bringaút ígéretével, egyből ráfordultam az ismeretlenbe vezető földútra. A szokásos szekérúti döcögés után a part közelében újra megláttam a gátat.
Odaértünk, felhajtottunk rá. Ha nem is aszfalt, de aszfaltozásra előkészített, úthengerelt beton borította a tetejét. Ez teljesen megfelelő lesz, mondtam Amerikának, a fotósnak. Ő csak csóválta a fejét. A sima út néhány száz méter múlva véget ért. Amerika valamit dörmögött a bajsza alatt. Nem érdekelt. Mégiscsak Dráva-körre jöttünk! Továbbhajtottunk a füves gáton, immár földúton.
Jön az agresszív, fekete égi lángos
Egész jó lett volna a közérzetünk, ha hirtelen meg nem jelent volna jobbról egy óriási, gomolygó, fekete esőfelhő, ami körülbelül 5 perc alatt bekapta az egész tájat, mint egy éhes, agresszív lángos. Velünk együtt. Annyi időnk maradt, hogy berohanjunk egy magasles alá, és a fedezékben gyorsan magunkra rángassuk az esőöltözetet. Elszörnyedve néztem a gátat: ha eddig saras volt, mi lesz mostantól?
Nem is vártunk sokáig. Ahogy az eső csendesedett, nekivágtunk. Amerikánál először itt szakadt el a cérna, amikor közöltem vele, hogy akár szakad, akár nem, az ilyen jeleneteket is kell képileg dokumentálni. Mondatom után balra röpült a bicikli, jobbra a hátizsák, de a fénykép elkészült.
A gáton a sár egyre mélyült, ezért az első lehetőségnél letértünk balra, egy távoli templomtorony felé. A következő fél óra életem meghatározó horrorisztikus élményei közé tartozik. Besötétedett. A talaj cuppogós sárdágvánnyá változott. Ha toltam a biciklit, bokáig süllyedtem a sárba, ha nem, akkor ide-oda csúszkált a hátsó kerék, ki-ki kaparva, és a mély tócsába dőléssel fenyegetve. Ráadásul a szúnyogok is felébredtek. Tucatjával lepték el a szabad és nem szabad bőrfelületeimet. Valahogy mégis kijutottunk Sopje templomtornyához. A templomból éppen hazafelé tartott három néni, akiket megkérdeztem, merre van a barcsi határátkelő. Először úgy néztek rám, mint a megtestesült ördögre. Végül csak megértettük egymást, és megmutatták az utat.
Rocsogó békák és a Sátán kutyája
A következő falunál, Kapincinál rendőrök igazoltattak a tök sötétben. Még a zsákomba is beletekintettek. Nem tudom, minek néztek minket, de nem is akarom tudni. Gacisténél (az egy igen kis falucska) egy darabon mocsárszerű zsombék mellett vitt az út. A nedves idő átkelésre csábította a csigákat és békákat. A bibliai sötétségben (a fejlámpám és a biciklilámpám kevés volt) csak azt éreztem, ahogy állandóan zökken a kerékpár. Froccs, froccs, flatty, froccs, flatty, flatty. A hideg futkározott a hátamon.
Gacistéből Zvonimirovo felé egy temető mellett gurultunk el. Ezt onnan tudtam, hogy egy csomó mécses világított bent. Valahonnan a sötétből felvonított a Sátán kutyája, és ránk tört egy nagytestű dög, vadul ugatva. „Amerika, tekerj!” – üvöltöttem, és rohantunk bele a vaksötétbe, egészen míg elhalkult az ugatás. Gradinán ás Lukacon átvágva végül kiértünk a határra vezető 5-ös főútra. Egy benzinkútnál elköltöttük maradék kunánkat, és teljesen lefáradva értük el a magyar határt.
Annyi erőm még volt, hogy megkérdezzem a határőrt, járnak-e át túrabringások, mire azt felelte, hogy nem. Néha versenybiciklivel, de mással nem nagyon. Ennyiben maradtunk. A barcsi szállást este 10 körül értük el, 11 és fél óra biciklizés után. Nem mondom senkinek, hogy erre menjen, amerre mi, de másfelé egyelőre nem nagyon lehet. Visszagondolva, érdemes volt bemenni a Dráva mellé, ha ott valamennyire kiépül a kerékpárút, az nagyon szép lesz. De egyelőre szó sincs erről. (Állítólag Donji Miholjactól keletre, Beliscséig vadiúj horvát kerékpárút van, de az nem igazán a Dráva-parton megy, magyar részen pedig egyáltalán nem. Ezért nem is mentünk arra.)
A tükörsima aszfaltcsíktól a süppedő dagonyáig: a magyar szakasz. 2 rész.
Másnap Barcson reggel nyolckor indultunk, hogy elkerüljük a sötétben érkezést, és mert még aznap haza is akartam vezetni Harkányból Budapestre. A bicikliút a Dráva-partról indul a határátkelőtől nem messze, ahol előző nap átjöttünk. Egy benzinkútnál megreggelizünk, aztán tovább tekertünk a városszéli körforgalomban. Rossz irányba. A kávé úgy tűnik, még nem ért le. Amikor leért, megszólalt a vészcsengő: "Halló, tegnap nem erre jöttünk." Szuper, el se indultunk, de már eltévedtünk, mondtam Amerikának.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon