A bringa, ami nem töri fel a segged

Egyre több fura fekvőbringát látni. Mi ez? Hóbort, bolondéria, mutáns, mint az egykerekű vagy az emeletmagas bicikli? Bő százezer kilométer után el tudom mesélni, mi a jó benne, és mi nem.

Maga tud járni?

– kérdi döbbenten az autójából kikászálódó férfi, mikor leszállok fekvőbringámról. Rokkantjárműnek nézte, eszébe sem jutott, hogy ha baj lenne a lábammal, hogyan tekertem volna fel éppen Galyatetőre? Egyébként is sokan kérdeznek.

• Kényelmes? – ezt a legtöbben. Nagyon!
• Maga csinálta? Nem!
• Nehéz rajta megtanulni és egyensúlyozni? Egy délután megtanulsz, utána ugyanolyan.
• Lehet ezen részegen biciklizni? Éppenséggel igen, de ahogy a többin, ezen sem tanácsos.
• Na és a leggyakoribb kérdés: mennyibe kerül? A tanyabiciklisnek el sem merem árulni, hogy tűrhető autót adnának a karboncsodám áráért, de még az acél típusok is szétfeszíthetik a szokásos kereteket.

Főképp a mindent új szemmel látó gyerekek veszik észre azonnal a nagyszerűségét:

Odanézz apa, milyen klassz!

Országúti versenybringával bejártam az Alpok szinte valamennyi nagy hágóját, némelyiket sokszor is, utána montival a még magasabban fekvő régi erődöket és csúcsokat. Csodás élmény saját erőből pikk-pakk eljutni Budapestről Nizzába és vissza, fogadni egy panorámaparkolóban a buszos turisták tapsát, lefelé süvítve az arcomon érezni a szelet, remek, hogy ott állhatok meg fotózni, ahol kocsival tilos vagy lehetetlen – szabad vagyok, mint a madár.

Csakhogy a túra második napjától fáj a fenekem, a nyakam, a csuklóm, a vége felé pedig már mindenem, talán a fülcimpámat leszámítva. Egyszerre gyönyörtúra és gyötrelem.

Amikor nyolc éve fekvőbringára váltottam – az angol recumbent után mifelénk reku a neve – örömteli meglepetéssel tapasztaltam, hogy

Hajnalban haza indulok Prágából, Ausztriában sötétedik, de valahogy nincs kedvem szállást keresni: jól megy, jó az idő, gyerünk még! Másnap délután, 616 kilométer után szállok le Pesten, a 36 óra alatt egy negyedórás pihenőre sem volt szükség.

Mintha autóznék, mégis biciklizem

Szóval csupa idill, móka és kacagás, sült bolond mindenki, aki nem vált rekura? Na, azért nem ilyen egyszerű ez.

A hagyományos, „gyémántvázas” (az első és a hátsó vázháromszög állítólag gyémántra emlékeztet) biciklik, a tanyakerékpártól a trekkingen és a montin át a versenybringáig, jellegükben eléggé hasonlítanak egymásra. Aki tud menni az egyiken, hamar megszokja a másikat. Az viszont, hogy rekuból sokféle van, és ezek alapvetően eltérnek egymástól, arra vall, hogy nincs kikristályosodott legjobb konstrukció, hanem ilyen és olyan célra alkalmasak vannak.

Aki megszokott egyet, elsőre alig tud menni a másikkal.

1. Az amerikai stílusú, hosszú tengelytávú a legkényelmesebb, de nem egykönnyen fér be liftbe, lakásba, autóba – tandemkerékpár-tartó kellhet hozzá –, szóval amint leszállsz róla, rém otromba jószág.
2. A botvázú, mint az én Carbonrecumbent gépem, egyszerű felépítésű, villámgyors, de magas építésű, ezért alacsony ember lába csak akkor ér le biztosan az útra, ha kisebb az első kerék a hátsónál, ekkor viszont elvész az aerodinamikai előny egy része.
3. Ha egyszerre akarsz könnyen gördülő, az úthibákat jól kisimító nagy kerekeket, kellemesen alacsony üléspozíciót és előnyösen rövid bringát, akkor az úgynevezett lengőorrú a tiéd. Csakhogy, mivel az egész hajtómű együtt fordul el a kormánnyal, trükkösebb megtanulni rajta a biciklizést, és meredek emelkedőn kipöröghet a hajtó első kerék. Ezt a műfajt képviseli a Vastevém.

A kormány megválasztása szinte vallási kérdés. Egyesek az alsó kormányra esküsznek, mert nagyon kényelmes, mások nem szeretik, mert nincs jó helye tükörnek, műszernek, GPS-nek. És ha fölső, akkor keskeny „mókuskormány” legyen, vagy széles, „újságolvasó” kéztartású? Az előbbivel kicsi a légellenállás és könnyű elsurranni az autósorok között, az utóbbival erősebb a „nyugágyban fekszem” érzés. Nekem a mókus jön be.

Vannak háromkerekű rekuk is. Feleségem, aki sohasem tanult meg biciklizni, nagymamaként kezdett ilyennel, és boldogan fedezett fel magának egy új világot. Mottónk:

Addig kell új sportágat kezdeni, amíg fiatal az ember. De meddig fiatal? Amíg új sportágat kezd!

Mások azért választják, mert bármilyen lassan lehet vele menni, eldőlés nélkül – pakkos túrára a Himalájában nincs jobb nála. Van, akit a gokartos pozíció és a trike gyorsasága vonz. A mienk félbehajtható, jól befér a kocsi csomagtartójába, praktikus jármű.

Nincsen rózsa tövis nélkül

Előnye a kisebb légellenállás, de ez csak nagy sebességeknél érvényesül igazán, például lejtőn, akár nagyon enyhe lejtőn is. Mersz gyorsan menni lefelé, mert a hosszú tengelytáv és az alacsony súlyponthelyzet jóvoltából óriásit fékezhetsz anélkül, hogy felemelkedne a hátsó kerék, és átrepülnéd a kormányt. Bejön a „varázstükör-effektus”: az országútis cimborák hirtelen összemennek a tükörben.

Emelkedőn viszont nem lehet kiállni a pedálba, és ugyan nagy erő fejthető ki a támlának vetett háttal, ilyenkor lemaradunk a versenybringásoktól. Nem is jó közös bolyban menni velük, sok amatőr versenyen kimondottan tiltják. A nemzetközi kerékpáros szövetség (UIC) versenyein sem engedélyezett.

Ha kátyú, vágánykeresztezés jön, a standard kerékpáron felállsz, térdből rugózol, a súlypont áthelyezésével kíméled a bringát. A rekun fekszel, mint a krumplis zsák, lelassíthatsz. Szegélykőre felugratni sem olyan egyszerű, inkább leszállok. Szűk helyeken forgolódni nehézkes vele.

Hátra- és körülnézni nem olyan jól tudsz, de a két tükörből állandóan látod, mi történik mögötted, a pesti flaszter ördöge lehetsz. A prosztatádat – illetve hölgyek esetében a megfelelő fertályt – nem kínozza a reku, de a medencénél magasabb lábhelyzet, illetve a statikus vérnyomás ebből adódó hiánya miatt érezhetsz zsibbadást, égést a talpadban, lábujjaidban. Igaz, ez csak olyan távokon jön elő, amilyet másféle kerékpárral valószínűleg be sem vállalnál.

Merre billen a mérleg? Ha messzebbről ingázol, hosszú túrákat mész, a reku felé. Száz kilométer körül kezd döntetlenné válni a meccs, fölötte elhúz a reku. Nem azért versz rá órákat a többi biciklistára, mert annyival gyorsabban mész, hanem mert nem kell le-leszállni a sajgó tagjaid miatt.

És még egy óriási különbség: nem azon veszed észre magad egy idő után, hogy már megint lehorgasztott fejjel bámulod csüggedten az első kereket. A támladőlést jól belőve természetes egyensúlyban van a fejed, vagy ha jobban elfeküdnél, fejtámlát teszel fel. Rekuról úgy látod a tájat, mint autóból – sőt, még jobban. Egészen más így egy kerékpártúra hangulata – mintha nem is te hajtanál, hanem a messzeség vonzására suhanna a gép.

Na és mi a válasz a legtöbbet hallott kérdésre:

Mennyibe kerül?

Hát, amennyibe a többi bicikli – azok ára is néhány tízezertől másfél millióig terjed. Egy komoly, kiváló minőségű, pille karbonvázzal és nívós alkatrészekkel könnyű megütni a millát, ez azoknak a kategóriája, akik síre, szörfre, horgászfelszerelésre, vagy éppenséggel motorra, autóra sem sajnálják a rávalót.

A másik véglet: ha ügyes vagy, és van műhelyed, garázsod, szerszámod, építesz magadnak egy vázat, átpakolod a régi bringád kerekét, fékjét, hajtóművét, és szinte ingyen lesz egy jól használható rekud. Komoly fóruma van ennek, elárasztanak jó tanácsokkal. Vagy műhelyben építtetsz magadnak: egy donorbringa cuccait használva megállhat százezernél, indulhatsz körüljárni Magyarországot, Európát vagy a nagyvilágot.

Flúgosnak néznek? Na és? Van unalmasabb a normális embernél, normális bringánál?