Duna, béke, tüköraszfalt: 400 km bringás mennyország

A tüköraszfalton halkan surrog a gumi. Balra a folyó, vízszintje majdnem egy vonalban az úttal. Jobbra erdő, a fák lombjai ráhajolnak az útra, kellemes árnyékot adva a hőségben. A Duna felől hűvös szellő fúj. Madárcsicsergés, lomha csobogás, kék ég, zöld erdő, béke, nyugalom, gurulás. Így:

Az Eurovelo 6 szlovák és magyar párhuzamos szakaszainak összehasonlítása után kíváncsi voltam, milyen a nyugati példa, ami felé törekszünk, úgy össz-kelet-európailag. Ezért célba vettük a nemzetközi kerékpárút osztrák szakaszát, méghozzá Passautól, a német határtól egészen a szlovák határig (azaz kicsit tovább), Pozsonyig. Ahogy a fenti videóból is látszik, a Duna menti Eurovelo Ausztriában pont olyan tökéletes, mint ahogy elképzeljük.

Délelőtt fél 10-kor indult a busz, és délután öt körül már a németországi Passauban is voltunk. Némi kerékpáros (értsd gyors) városnézés után még el tudtunk indulni 20 kilométerrel lejjebb, Engelhartszellben foglalt szállásunk irányába. Passautól 5 kilométer az osztrák határ, de még volt időnk beugrani hideg vacsorát és reggelit vásárolni az egyik Norma szupermarketbe.

A németül Donauradwegnek (Duna-menti kerékpárútnak) nevezett út eleje kicsit nehezen alakult, lépcsőzés, városszéli kültelek, de ahogy távolodtunk a civilizált részektől, úgy maradtunk mi hárman: a Duna a természetes környezetében, a tüköraszfalt kerékpárút és a kerékpárosok. Amikor az országút néha kijött a Duna mellé, akkor negyediknek becsatlakoztak az autósok is, persze szigorúan külön pályán.

Az idő ideálisnak indult, némi felhővel, nem túl nagy meleggel, de azért nem úsztuk meg: Engelhartszell előtt néhány kilométerrel lezúdult ránk az eső. Nem ért minket váratlanul, felkaptuk az esőruhát, és ahogy csillapodott a felhőszakadás, tovább tekertünk. Így mentünk el a jochensteini vízerőmű mellett, ahol nagy robajjal dőlt a víz a duzzasztógát mögül.

Engelhartszellben sikerült egy olyan panzióba foglalnunk, ahol 25 euróért nagyon korrekt szállást kaptunk. A későbbiekben is az derült ki, hogy a kisebb települések olcsóbb és jobb szállásokat kínálnak, mint a nagyobb vagy közepes városok, az út tervezésekor érdemesebb ezeket keresni. 

A reggel felhős volt, aztán megint leszakadt az ég, de már gyakorlottak voltunk az eső kezelésében. Amúgy is meleg volt. Ezen a napon váltakozva ragyogott melegen a nap, és zuhogott hidegen az eső, szóval sokat öltöztünk-vetkőztünk.

Másik félelmem volt, hogy nehezen találunk majd ételt-italt az úton, de ez is hamar szertefoszlott. Bőven találtunk boltot, büfét, sőt Wesenuferben a nap 24 órájában nyitva tartó automata bolt várja a kávéra, üdítőre szomjazó bringásokat.

Sajnos Schlögenbe, az osztrák folyószakasz kettős Duna-kanyarjába, a túra állítólag legszebb részére szakadó esőben értünk be. Le kellett mondani arról is, hogy felmenjünk a kilátóba, ahol a látszik az S-kanyar teljes alsó íve. Innen tovább elálló-megeredő esőben bringáztunk tovább, ami csak kiemelte a szinte esőerdő jellegű természetvédelmi terület bujaságát, a tüköraszfalt vizes csillogásával ellenpontozva.

Ezen a hosszú, természetközeli szakaszon lehetett először teljességében érezni azt a nyugodt békét, ami aztán még sokszor előjött az út folyamán. Esővíztől terhes, friss és üde növényillat a levegőben, az út mellett méltóságteljesen folyó Duna, halkan surrogó bicikligumi. Valószínűleg az esőnek köszönhetően kevés bringással találkoztunk ezen a részen.

Az ottensheimi vízerőműnél mentünk át először az északi oldalra, ugyanis mint írtam, szinte végig a Duna mindkét partján párhuzamosan megy a két (északi és déli) kerékpárút. Ugyan komp is lett volna 3 km-rel feljebb, de már nagyon kíváncsiak voltunk, milyen amikor dübörög a lábunk/kerekeink alatt a víz. Hát olyan, hogy Amerika kolléga majdnem át is szédült a korláton.

Puchenautól az országút mellett megy a kerékpárút Linzig. Itt alapvető hibát követtünk el: nem kellett volna a városban szállást foglalni, mert a legolcsóbb ifjúsági szálló (Jugendgästehaus) is drága volt, ráadásul fent ült egy meredek domb, a Froschberg tetején, messze a kerékpárúttól. Az ezer kamasz és a hangzavar elől egy közeli, presszószerű vendéglőbe menekültünk, ahol egy korsó Stiegl és a knédlivel körített sertésszelet mellett kicsit derűsebben kezdtük látni a helyzetet.

A linzi linzer elfogyasztására reggel kerítettünk sort a belvárosban. Az eredeti linzer torte madeleine-süteményként idézte a múltat: pont olyan volt, mint nagyanyám rácsos sütije egy napfényfoltos áporkai délelőttön.

A Duna-menti kerékpárút egyik legforgalmasabb része a Linz utáni szakasz. Városon, parkon át, gáton kígyózik. A külvárosi részen kicsit emlékeztetett az Eurovelo 6 budafoki részére a Duna mellett, szemben a csepeli erőművel, de az érzés gyorsan elmúlt.

A II. világháborús koncentrációs tábor miatt hírhedt Mauthausennel szemben a déli oldalon az Enns folyó fut be a Dunába. Innentől a déli oldal már Alsó-Ausztria tartományhoz tartozik. A helyi Sparban olcsón bevásároltunk, és meg is reggeliztünk a bolt bringás pihenőjében. Az esős idő teljesen elmúlt, dőlt a hő az égből, a kánikula innentől végig uralta az utat. 

Annyira meleg volt, hogy a Wallsee-Mitterkircheni vízerőmű gátjánál alaposan kihasználtuk a nyugágyas pihenő-büfé lehetőségeit, alig akartunk tovább indulni. Ismét a túloldalt (most a délit) választottuk, nem tudtunk ellenállni a duzzasztógát vonzerejének. Ettől a ponttól mindkét parton eltávolodik az út a Dunától, délen jobban. Sok a búzamező, kukoricaföld, de nem árt egy kis változatosság. Ardagger után visszakanyarodik az út a Duna mellé, és itt jön a túra második legszebb része, amit szerencsére már jó időben sikerült megtennünk. 

Érdemes a déli parton maradni, a kerékpárút szinte a Duna mellett halad, majdnem a vízszinttel egy magasságban. Az aszfalt a megszokott tükörsimaságú. Jobbra erdő, aminek a lombjai ráhajolnak az útra, kellemes árnyékot adva a hőségben. A komfortot tovább növeli a Duna felől több hullámban érkező hűvös szellő. Madárcsicsergés, lomha csobogás, kék ég, kék Duna, zöld erdő, mintha nyugágyban tekernénk. Így haladtunk el a túlparti Grein városka előtt, egészen a nevezetes Ybbs-Persenbeug Besucherkraftwerkig, ami nem más, mint egy bejárható, szabadon látogatható vízerőmű. Amit csak tudni akarsz a vízerőművekről, itt megtudhatod.

Sajnos mi már elég későn érkeztünk a látogatáshoz. Egyenest a pékséggel egybeépült panziónkba hajtottunk, ahol kiderült: valaki elvitte a háromágyas szobánkat és csak egy kétágyas kulcsa maradt nekünk. A panziós már sehol, ezért a szintén itt megszálló magyar vendégmunkások segítségével kellett egy pluszmatracot szerezni egy másik szobából. Este még belefért Khaled közeli büféjében, a Bistro Mogadorban egy hamburger, ahol a Duna fölötti kerthelyiségben a lenyugvó nap fénye és a vízierőmű tompa zúgása zsongított fáradt félálomba minket.

Következő nap is maradtunk a déli parton. Ybbs előtt egy gigantikus hajócsavar mellett gurultunk el, amiről csak később tudtam meg, hogy egy hatalmas turbina.

Ezen a napon gyakran megelőztük-lehagytuk egymást egy bringatúrázó német nyugdíjas csapattal. A pöchlarni Imbissben (gyorsétkezde) nem bírtam tovább, és szóba elegyedtem vezetőjükkel, az ősz szakállú Wolfganggal. Mint kiderült, már negyedszer járja végig a Duna-menti kerékpárutat, egyszer lejutott egészen Budapestig. Mondta, hogy az útvonal nagyon népszerű a német nyugdíjasok körében, sokan elektromos kerékpárral könnyítik meg a tekerést. Szünidőben sok család is bringázik az úton gyerekekkel, és ott vannak még sportbringások is, akik végigszáguldanak az úton. Főleg németek és osztrákok bicikliznek a Donauradwegen, de az utóbbi időben egyre több magyar biciklissel találkozik, mesélte.

Hamarabb felkerekedtek, de Melkben később ismét találkoztunk velük. A város híres apátságát természetesen nem hagytuk ki, a legjobban nekem a kilátás tetszett a mellvédjéről. Az őrjítő hőséget egy hideg korsó Zwettler Zwickllel enyhítettem a Városháza pince nevű sörözőben.

Mint írtam, a gátak, hidak mellett tucatnyi kompjárat visz át a folyó másik oldalára, ha éppen ott akarjuk folytatni az utat. Mi Spitz an der Donau-nál keltünk át. A település cukrászdájában egy kedves magyar eladólánnyal beszélgettünk, majd Wachau híres szőlői alatt folytattuk az utat. 

Weißenkirchen in der Wachau egyik heurigerében (olyan borozó, ahol csak saját bort adnak, némi hideg étel mellé) álltunk meg uzsonnázni. Természetesen a fő helyi fehérborfélét, könnyű zöld veltelinit iszogattuk, és nem néztek gyilkos szemekkel a pincérek, hogy egy üveg szódát is kértünk hozzá. Később a borélményt megfejeltük egy palack Gemischter Satz-cal. Virágos hangulatban gurultunk tovább az aznapi végállomás, Krems felé, és közben elhaladtunk a nevezetes Dürnstein vár romja alatt.

Kremsben töltött éjszakánk után reggel hosszú, bolt és büfé nélküli szakasz állt előttünk, ami nagyrészt természetvédelmi területen halad az ártérben a Duna északi partján. Az altenwörthi vízerőmű gátjáig szinte a víz szintjével azonos magasságban, ismét tökéletes parti bringaúton gurultunk. A duzzasztógátnál véget ért egy ideig az északi kerékpárút, a gát tetején át kell menni délre, de megéri, mert hamarosan egy nagyon érdekes építményhez érkezünk.

Az erőmű árnyékában áll a Bärndorferhütte, ahova mi is betértünk enni valamit. A hütte tulaja, amikor megkérdeztem, hogy miért nincs net, csak ennyit válaszolt: mert itt van mellettünk ez a nagy rakás beton.

Az atomerőműtől már nem volt messze Tulln an der Donau, ahol egyből megtetszett az osztrák hegymászó szövetség, az Alpenverein vendégháza a ház előtti árnyas lugassal, nyugágyakban döglő bringatúrásokkal, kolbásszal, aránylag jó árakkal. 

Aznapi, 70 kilométeres szakaszunk a lazázásról szólt: jót mártóztunk a greifeinsteini holtág szabadstrandján. Ez volt az első fürdésünk az úton a Dunában, és egyben az utolsó is. Pedig van vagy 10 strand (amiből minimum kettő nudista) az útvonalon, de valahogy mindig elmentünk mellettük. 

A vidám strand fölött szigorúan őrködik a greifeinsteini vár, ami a 16. században az egyházi bíróság hírhedt börtöneként szolgált. Most magántulajdonban van. Aki egyházi börtönt akar magának, megveheti, mert a tulaj árulja.

A fürdés után lehűlve gurultunk be a pár kilométerrel arrébb fekvő Klosterneuburgba, ahol a szállásunk várt. A borsosabb árú borospincék helyett egy olcsóbb görög éttermet választottunk vacsorázni, ami jó választás volt. A kerthelyiség ugyanis tömve volt, ott kajált szinte az egész város.

Klosterneuburg már Bécs elővárosa, másnap reggel nagyon hamar beértünk az osztrák fővárosba. Ahogy lehetett, a Josef-von-Schemerl-Brückén, majd a Georg Danzer gyaloghídon begurultunk a hosszúkás Donauinselre. 

A szigetről végig jól látszott Bécs modern várossziluettje a felhőkarcolókkal. A Steinspornbrückén hajtottunk ki az északi partra, ahol a szép zöld környezetet csak egy ÖMV-s telephely és egy szemétlerakó törte meg rövid ideig.

A kerékpárút innen eredetileg az ártéri erdős-ligetes Donau-Auen Nemzeti Park kellős közepén halad. Gyönyörű lehet, de sajnos 2020-ig gátépítés és -rekonstrukció miatt le van zárva. Ezért terelésen kerékpároztunk kijjebb, főleg jó állapotú mezőgazdasági utakon. Ezen a részen két kastély is útba esik, az egyik Orth-nál, a másik pedig Eckartsaunál. 

Végig elég erős ellenszelünk volt, megörültünk, amikor végre elértük a Hainburg melletti Duna-hidat, amin átgurulva beértünk utolsó állomásunkra. Ezen a napon 60 kilométert tekertünk csak, simán megtehettük volna, hogy innen még továbbmegyünk 18 kilométert Pozsonyig, de kényelmesebbre vettük a tempót. Így maradt időnk a hainburgi várra, arra, hogy főzzünk az apartmanban egy bolognait, és hogy segítsünk kikötni a Duna-parton egy magyar uszálynak.

Az utolsó napi 18 kilométer nagyobb része továbbra is osztrák földre esett. Jó minőségű a kerékpárút, de a Dunától beljebb halad, sőt Wolfsthalban, egy pár száz méteres darabon kint az úton visz. Talán túl közel van a határ, vagy nehezebb a levegő, nem tudom, de az utolsó osztrák faluban már nem érvényes az úton végig megszokott udvarias tolerancia a kerékpárosokkal. Türelmetlenek, tolakodóak az autósok, sőt egy furgon pont azon a 20 méteren mosta az ablakát "véletlenül", amíg elment mellettünk, jól megöntözve minket is.

Átlépve Szlovákiába, bevisz a kerékpárút a búzatáblák közé, és a nem is olyan messzi távolban feltűnik a pozsonyi vár. Kényelmes tempóban, elkülönített bringaúton elgurultunk az UFO híd mellett.

Kicsit tovább, az Apollo hídon keltünk át a Dunán, mert innen egyenesen a buszpályaudvarra vitt az út. Mivel buszunk 3 órát késett, maradt időnk bőven városnézésre. Azaz csak lett volna, mert a parton egyből egy beer and burger fesztiválba botlottunk, ahol ledobtam a sörhorgonyt. Az utóbbi években kiépített Duna-parti zöld sétányon azonban belefért még egy séta. Kissé irigykedve néztem, hogy a szlovákok milyen ügyesen meg tudták oldani a folyópartjuk élhetővé varázsolását.

Tippek, trükkök:

• Mekkorák a napi szakaszok?

A 400 kilométeres túrát mi kényelmesen, hét nap alatt tettük meg, de ebben benne volt az oda- és hazaút is. Ehhez, az első és utolsó "csonka" túranapot leszámítva, átlagosan 70 kilométeres napi tekerésre volt szükség. Az osztrákok, úgy mint nálunk a Kéktúránál, hivatalos szakaszokat is megállapítottak, eszerint 9 nap alatt lehet megtenni az utat, napi 50-60 kilométeres etapokkal.

• Vigyünk-e biciklit?

Kezdjük azzal, hogy a bringakölcsönzés normál bicikli esetében napi 10 euró, az elektromos napi 20 euró. És ezeket a bringákat is vissza kell juttatni a bérbeadónak. Szóval mi inkább vittük a saját biciklit, simán elfért a buszon, a vonaton is, és jóval olcsóbb volt, mint bérelni.

• Hogy utazzunk Passauba?

A nemzetközi busz 12-15 ezer forintért kerékpárostul elvisz 7-8 óra alatt Budapestről Passauba, és 5-6 ezer forintért hazahoz Pozsonyból. Érdemes jó előre jegyet venni, mert hármunknak már nem maradt csak Bécsig hely. Onnan vonatoztunk Linzig Railjettel, majd tovább Passauig regionális vonattal. A Railjet messze a legkényelmesebb, akár Budapesttől is, de előre kell gondolkozni, hogy legyen a kerékpárok miatt hely. A vonatozás nekünk plusz 12 ezer forintba fájt Bécstől Passauig. Van már a Budapest-Passau távon kerékpárszállításra specializálódott magyar cég is, ami 30 ezer forint körüli áron kivisz kisbusszal, utánfutóval. A pozsonyi hazautazást meg lehet spórolni, ha kerékpárral gurulunk hazáig, de ez nekünk nem fért bele az időbe.

• Hol és hogy szálljunk meg?

A kényelmesebb bringásokat rengeteg panzió várja az út mentén. Érdemesebb kisebb településeken előre foglalni, akkor kijön a szállás 25-30 euróból naponta. Vannak direkt kerékpárosbarát panziók, apartmanok, ezeket a Bett und Bike (Ágy és Bringa) hálózatban lehet megtalálni. Aki nem akar ennyit költeni, megszállhat a Duna mentén szinte tíz kilométerenként megtalálható kempingekben, persze ahhoz sátrat, aláfekvőt, és hálózsákot is be kell pakolni a csomagba. Viszont jóval felével-harmadával olcsóbb az alvás: naponta 12-13 euróból kijön.

• Egyéb költségek?

Az étkezés vendéglőben napi 20-30 euró, egy sör kb 3 euró. Jóval olcsóbb, ha kisboltokban, vagy kisebb szupermarketekben vásárolunk, napi 5-10 euróból meg lehet úszni a táplálkozást. Középköltségen tehát összesen 250-300 euróból (80-100 ezer forint) ki lehet jönni, plusz 20-30 ezer forint az utazás ára. Összehasonlításképpen: ez nem sokkal több, mint egy egyhetes balatoni nyaralás ára.