Ukrajna: a neheze még hátravan

Február 4-én Viktor Juscsenko elnök a narancsos forradalom alatt legaktívabb szövetségesének bizonyult politikust, Julija Timosenkót nevezte ki Ukrajna miniszterelnökének. Az ország egyik leggazdagabb asszonyának számító, a "forradalom Jeanne d'Arcjának" tekintett Timosenko kinevezése ugyan első pillantásra kézenfekvőnek tűnhet, de a január 23-án beiktatott új államfő mégsem kapkodta el a miniszterelnök és kormányának kijelölését. Ez komoly politikai háttéralkukra és személyi vitákra utal, és a kormány egységét veszélyeztetheti.

Reformok, reform hátán

Juilja Timosenko Julija Timosenko 1960-ban született Dnyetropetrovszkban, Kelet-Ukrajnában. Mielőtt az Anyaföld és a róla elnevezett Julija Timosenko Blokk vezetője lett volna, oroszországi energiaimportőrként gazdagodott meg. Az új ukrán kormány egyik leggazdagabb embere. 1979-ben házasodott meg Olekszandr Timsenko szovjet tisztviselővel, 1984-ben közgazdasági diplomát szerzett, majd a doktorit is elvégezte. 1989-ben sikeres videokölcsönzői hálózatot alapított, majd 1990. és 1998. között számos energetikai céget vezetett, köztük az Egyesült Ukrán Energetikai Rendszerek nevű, akkoriban privatizált vállalatok, amely az orosz importgáz fő beszállítója. 1996-tól politizál, 1999 és 2001 között Viktor Juscsenko kormányában miniszterelnök-helyettes volt. Kucsma 2001-ben menesztette a gázcsempészéssel és számlahamisítással gyanúsított politikust, később azonban ejtették a vádakat. Ismerői szerint, bár ő is oligarchává nőtte ki magát, kormányzati éveiben hatékonyan harcolt a korrupció és az állam számára előnytelen szerződések ellen. 2001-ben vesztegetés vádjával letartóztatták Oroszországban, és bár elengedték, tavaly ősszel újra kiadta a körözést az orosz ügyészség.

Az ellenzéki oldal novemberi-decemberi győzelme csak részben köszönhető a posztszovjet, oligarchák által vezetett Ukrjana demokratikus változásokra kiéhezett szavazóinak. Viktor Janukovics miniszterelnök és a Kucsma-korszak bukásában jelentős szerepet töltött be az oligarchakörök csendes átállása a narancsos ellenzék oldalára.

A végül mesébe illő győzelmet elkönyvelő egykori ellenzéknek (A Mi Ukrajnánk tömörülésnek és a Szocialista Pártnak) tizenöt hónap múlva, 2006-ban parlamenti választásokat kell nyernie, miközben olyan feladatok tornyosulnak előtte, mint a halaszthatatlanná vált gazdasági reformok, a legendás ukrán korrupció visszaszorítása, a romokban heverő nehézipar talpra állítása, a szociális rendszer és az erőszakszervezetek reformja, a Moszkvával való viszony rendezése, miközben a cél az, hogy az Európai Unióval 2007-ben csatlakozási tárgyalásokat kezdhessenek. A helyzet kísértetiesen hasonlít az 1990-es év Magyarországjára, ahol - jóval rendezettebb körülmények között - 15 év alatt három kormány váltotta egymást, csak Ukrajnában, hívják fel a figyelmet elemzők, az új politikai ellenzéket olyan pártok (például a kommunisták) alkotják, amelyek a nyugatias fejlődéssel ellentétes irányba igyekeznek.

Bár Ukrajnában jelenleg még elnöki rendszer működik (a kormány tagjait az elnök nevezi ki) az év eleji alkotmánymódosítás szerint a 2006-os választások után már a magyarhoz hasonló parlamenti rendszer lép életbe, vagyis a Juscsenko-tábornak életbevágóan fontos a többség megtartása a törvényhozásban, amelyet fokozatosan szerzett a képviselők átállásával. A többség a Timosneko-kormány ratifikálásának pillanatában meg elsöprő volt: az ország egyik legnépszerűbb politikusát a 450 fős verhovna rada 373 igennel támogatta.

Szakemberkormány

Az új ukrán kormány névsoráról rögtön kitűnik, hogy jórészt nem sokat próbált politikusokból, hanem szakemberekből, technokratákból áll,. Ami talán ennél is fontosabb, Ukrajna és a posztszovjet térség történetében először kizárólag civilek kapták az erőszakszervezeteket felügyelő tárcákat. Eközben a lista egy-két meglepetésnevet is tartalmaz a Juscsenkóval az elnökválasztási hercehurca utolsó pillanataiban szövetséget kötők személyében.

Elemzők szerint ilyen, a kormány egységében gyenge láncszem lehet az Alexander Moroz vezette szocialista párt által a kormányba juttatott két miniszter, a belügyminisztériumot irányító, de semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkező Jurij Lucenko, vagy a radikális reformok előtt álló mezőgazdaságot felügyelő, "régi vágású" agrárminiszter, Olakszandr Baranivszkij. A narancsos forradalom számos inkább népszerű, mint tapasztalt alakja kapott helyett a kormányban, elég csak a Timosenkóhoz hasonlóan attraktív kultuszminiszterre, a szőke énekesnőre, Okszana Bilozirra gondolni.

A Timosenko kormány programja a rendhagyó, de mindenképpen hangzatos biztonság, világ (külpolitika, gazdaság), harmónia (civil társadalom), élet (szociális rendszer), hit (a média függetlensége, egyház és állam) és igazság (korrupció, igazságszolgáltatás) elveket fogalmazta meg fő programpontokként.

Az mindenestre biztató, hogy a legtekintélyesebb tárcákat mind Juscsenko közeli szövetségesei kapták, akik eltökéltnek tűnnek a változások mellett. Anatolij Hrjicenko honvédelmi miniszter előtt a hatalmas, de komoly finanszírozási gondokkal küszködő hadsereg modernizálása, a hadsereg parlamenti kontrolljának alkomtányba iktatása áll, 2010-ben pedig az önkéntes haderőt tervezik bevezetni. Ugyancsak a Juscsenko és Timosenko tengelyt erősíti, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat, az SZBU (amit Juscsenko megmérgezésével vádoltak) élére a radikális változtatások mellett eltökélt Olekszandr Turcsinov került, aki Timosenko legközelebbi szövetségese.

Az Unió és Oroszország

Az új ukrán vezetés a külpolitikában tenné meg a legnagyobb fordulatot: a Kucsma-éra alatt szinte egy orosz szatelitállammá vált Ukrajnát az Euróapi Unióba tartó pályára állítanák. Elemzők ugyanakkor rámutatnak, kérdés, hogy a lépten-nyomon hangoztatott nyugati integrációs törekvések ellenére mennyire tud Moszkvától eltávolodni Viktor Juscsenko. A fejlett Európához, az európai normákhoz való felzárkózás ugyanis csak fájdalmas reformok árán teljesíthető. Ez könnyen véget vethet jelenlegi népszerűségnek. Az új ukrán vezetés bátor szavai mellett érezhető az óvatosság is: miközben Juscsenko beiktatási beszédében szót sem ejtett Moszkváról, első útja mégis Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz vezetett, miként az elnök egykori és mostani külügyminisztere, Borisz Taraszjuk is először Moszkvában mutatkozott be.

Az új ukrán vezetés korántsem oroszellenes, csupán a Kremllel szemben kritikus. Az ország tíz százalékában oroszok élnek, a fő üzleti partner pedig még mindig Oroszország, miközben Juscsenko támogatóinak környezetében is nem egy orosz üzletember fedezhető fel. A viszonyrendszer azonban bonyolult és sok konfliktust rejt. Juilja Timsenkót jelenleg is körözi az orosz ügyészség (lásd keretes írásunkat). Putyin továbbra is kitart a Fehéroroszországot, Oroszországot és Ukrajnát felölelő gazdasági szövetség megalakításában, közben viszont az ukrán vezetés eltökélt a 2005-ös Világkereskedelmi Szervezeti tagság megszerzésében, és hallani sem akar Putyin elképzeléséről.

A lőporos hordó

A Timosenko-kormány programjában egy "erősebb de jobban orientált jóléti rendszer" megteremtését ígéri. Az elképzelésnek némileg ellentmond, hogy az elkövetkező évek valószínűleg a veszteséges állami vállalatok leépítéséről fognak szólni, és itt elég csak az új kormány előtt legnagyobb feladatként tornyosuló ukrán szénbányászatra utalni, amelybe Timosneko bicskája Kucsma elnöksége alatt egyszer már beletört.

Ukrajnának hatalmas széntartalékai vannak, a becslések szerint 37 milliárd tonna, amelyből az utóbbi években tapasztalt gazdasági fellendülés egyik motorja, a kohászat is táplálkozik. A ukrán szénbányászat termelékenységi mutatói eközben katasztrofálisak. A Világbank adatai szerint míg egy ukrán bányász száz tonna szenet termelt egy év alatt 1995-ben, egy orosz kétszázat, egy brit kétezret, egy amerikai pedig négyezret. A bányák kétharmada csődközeli helyzetben van, miközben a bányaszerencsétlenségek száma Kínáéval vetekszik. A világ növekvő nyersanyagigényére építő ukrán acélexport azonban, ami az utóbbi években az ötszörösére nőtt, csak azért tudott nyereséges maradni, mert a szenet sokmilliárdos állami szubvenciókkal életben tartott bányákból nyerik.

A nehézipar rendbe tétele azért is tűnik szinte lehetetlen vállalkozásnak, mert jórészt ellenzéki területről, Janukovics és Kucsma hátországáról, Kelet-Ukrajnáról van szó. Vagyis a racionalizálás szellemében végrehajtandó bányabezárások a jelenlegi politikai ellenzék malmára hajthatják a vizet, miközben a koalícióban részt vevő szocialista párttól sem várható el a végletekig, hogy elveivel szembe menjen.

Nem véletlenül tartalmazza a Timosenko-kormány programja, hogy az állami bevételek harminc százalékos növelése a cél, amit jórészt a végletekig korrupt állami vállalatok működésének áttekinthetőbbé tételéből, valamint privatizációs és reprivatizációs bevételekvől szándékoznak előteremteni. Az első lépést ez ügyben a tavaly nyáron, jóval áron alul Leonyid Kucsma vejének, Viktor Pincsuknak eladott Krivorisztal visszavételéről szóló kormányhatározat jelentette. Elemzők szerint ugyanakkor nem kell számítani az általában áron alul privatizált cégek tömeges visszavételével. Egyrészt a külföldi befektetők elriasztása nem lehet cél, másrészt, mint arra elemzők rámutatnak, Juscsenko narancsos forradalmának győzelme az oligarchákkal kötött szövetségeknek is köszönhető, és a támogatásért cserébe mentességet kaptak a privatizált cégeik felülvizsgálata alól.