Obama 100: megígérte, megcsinálta

Az Egyesült Államok egyik legnagyobb politikai közhelye, hogy bár az elnököt négy évre választják, valójában csak száz napja van cselekedni. Hiszen a január 20-i beiktatás után nagyjából ennyi ideje marad a félidős választás (az Egyesült Államokban a képviselőházat két évente teljes egészében újraválasztják, és ekkor jár le az amúgy hat évre választott szenátorok harmadának mandátuma is) kampányának kezdetéig. Most április van, de a sajtó már most odafigyel egy-egy érdekesebb jelölt kihívóira - így például azt már most tudjuk, hogy a Barack Obama által legyőzött John McCain egyik kihívója az arizonai republikánus előválasztáson a magukat önkéntes határőrnek kinevező kvázimilícia, a Minutemen egyik vezetője lesz.

Pedig botorság lenne azt képzelni, hogy egy elnök ténykedését száz nap alatt meg lehet ítélni. Obama például még hozzá se tudott nyúlni egyik legfőbb választási ígéretéhez, az általános egészségbiztosításhoz - bár a gyermekeknek járó biztosításra sikerült új pénzalapokat elkülönítenie. De igazságtalanok lennénk, ha csak ez alapján ítélnénk meg. Hiszen Obama a világgazdaság elmúlt hetvenöt évének legnagyobb válsága közepén vette át az elnökséget George W. Bushtól, és mert demokrata, elég sok dolga akadt ezzel.

Hiszen jó demokrataként az állam beavatkozásában látja a válság megoldását. Ezért első száz napja legfontosabb eredményének a 787 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomag elfogadását tekinthetjük. Hogy ezzel jót tett-e, vagy éppen ártott, annak megítélését a legalább egy közgazdasági Nobel-díjjal rendelkező olvasóinkra bíznánk. Annyi biztos, hogy ezt a 787 milliárd dollárt nem a párnacihából húzták elő, hanem az Egyesült Államok rekordméretű adóssága terhére költik el. A több mint 11 billió dolláros összadósság nem kevés, igaz, néhány optimistább szenátor szerint ha beindul a növekedés, az amerikai gazdaság kinőheti adóságait. Már ha a növekedés kétszámjegyű lesz, és hetvenöt évig töretlen.

Obama első száz napjában egy ígéretét, ha úgy tetszik, a legfőbb ígéretét, kampánya szlogenjét mindenképpen megvalósította. Változást ígért, és változást is hozott. A 19. századig kellene visszanyúlnunk, ha hasonlóan ambíciózus kezdést keresnénk. Hiszen Obama nemcsak a gazdasági világválság kezelésével foglalkozott, hanem gyökeresen felforgatta az amerikai külpolitikát is.

Már a beiktatása napján meghozta legfontosabb szimbolikus döntését a guantanamói különleges törvényszékek bezárásáról - pontosabban az eljárások 120 napra történő felfüggesztéséről és a szabályok felülvizsgálatáról. Ígéretéhez hűen még az első száz napjában párbeszédet kezdeményezett az iszlám világgal, tévébeszédben, illetve egy iszlám országban, Törökországban tartott nyilvános fórumán is megüzente, hogy nem tekinti ellenségének a muzulmán hívőket.

Kampányígéretéhez híven az iraki háború befejezésére utasította vezérkarát, ahogy szintén ígéretéhez hűen két dandárt küldött Afganisztánba, az ő háborújába - igaz, egyben elrendelte a stratégia teljes felülvizsgálatát is. (A témával Obama beiktatásának tiszteletére külön, kiemelten foglalkoztunk, azóta szép sorjában bekövetkeztek az akkor leírtak: Obama Háborúja I., II., III.)

Külpolitikájában a kampány során a régi szövetségek megerősítését ígérte, ebben még túl is teljesített. Hiszen áprilisban már Latin-Amerika fél- és teljesen kommunista országai felé is kinyújtotta a kezét, Hugo Chávezzel parolázott, feloldotta a kubai beutazási tilalmat, és sietve jelentette ki az Evo Morales elleni állítólagos merényletterv után, hogy az Egyesült Államok csúnya, rossz dolognak tartja a demokratikusan megválasztott vezetők megbuktatására tett kísérleteket.

Amilyen viharosan sikeres külpolitikája, kormányalakítása annyira döcögősre sikerült. Kezdődött a volt demokrata elnökjelölt Bill Richardson visszalépésével, akit a kereskedelmi minisztérium élére szemelt ki, de kiderültek bizonyos tenderügyletek. A kereskedelmi tárca aztán egyfajta elátkozott hely lett. Másodikra Obama a pártokonfelüliség jegyében egy republikánust, Judd Greget jelölte, de ő is visszalépett - furán is nézett volna ki egy minisztérium élén, aminek a bezárásáért egykor harcolt.

Pénzügyminiszteréről, az azóta egyébként megbízhatóan teljesítő Tim Geitnerről meg kiderült, hogy nem tud megfelelően kitölteni egy adóbevallást. Legnagyobb vesztesége azonban Tom Daschle volt. A demokraták egykori szenátusi vezére az ország egyik legismertebb biztosításpolitikusa, de végül nem vállalta a kulcsfontosságú egészségügyi tárca vezetését - talán ez is oka lehet az univerzális betegbiztosítási terv késedelmeinek.

Így belpolitikában a ki tudja milyen gazdaságélénkítő csomagon túl legfeljebb szimbolikus gesztusokra futotta. Mint például az őssejtkutatások Bush alatt megnyirbált költségvetésének visszaállítására, vagy elnökségének első törvényére, a 10. hivatali napján elfogadott Lilly Ledbetter Igazságos Fizetés Törvényre (LLFPA). Ez utóbbi megint csak kétes megítélésű. Egyrészt méltányolandó gesztus, hogy a nők visszamenőleg is perelhetik munkaadójukat, ha az csupán nemük miatt alacsonyabb fizetést adott nekik, mint férfi kollégáiknak, másrészt viszont a jogbiztonság szempontjából nem előnyös korlátlan hatállyal visszamenőleg is érvényes törvényeket hozni.

Obama mindenesetre töretlenül népszerű. Igaz, száz nap után az elnökök általában még népszerűek. A Gallup legfrissebb felmérése szerint az amerikaiak 56 százaléka szerint Obama kiválóan, de legalábbis jól végzi munkáját. 2001-ben George W. Bushról is ugyanezt gondolták az amerikaiak. Bill Clinton egy hajszállal népszerűtlenebb volt, Jimmy Carter sokkal, Ronald Reagan pedig nagyon sokkal kedveltebb. Carter és George W. Bush közutálattól övezve távozott a hatalomból. Reagan és Clinton búcsújukkor is nagyon népszerűek voltak. Azaz, ez még semmit sem jelent.

Ráadásul a felmérésekből az is kiderül, hogy Obamának nem sikerült betemetnie a lövészárkokat. Népszerűségét nagyrészt a megdöbbentően elkötelezett, mellette 93 százalékban kiálló demokrata szavazóknak köszönheti, a republikánusok 42 százaléka konkrétan gyűlöli, többsége elutasítja. Igaz, ez a republikánusok válságára is utalhat, arra, hogy a párt támogatói már szinte valamennyien a párt jobbszéléről érkeznek. Legalábbis a régebben az inkább a republikánusokhoz húzó függetlenek 58 százaléka támogatja Obamát.

Száz nap eltelt, és annyit biztosan állíthatunk, hogy Obama lendületesen kezdett. Minden területen aktívan lép fel - egyesek szerint túl aktívan is, ennyi ügyre a kritikusok szerint nem is lehet egyszerre figyelni. Aktivitásának azonban eddig kevés kézzelfogható eredménye van. De ez alapján kár lenne megítélni. Nemsokára szavaznak az Egyesült Államok költségvetéséről, és a hírek szerint ebbe már belepréseli egészségbiztosítási reformjavaslatát is. Márpedig az Egyesült Államok egészségbiztosításán rontani nehéz, ha netán sikerülne javítani rajta, az mindenképpen történelmi tett lenne. Ahogy az is csak idővel derül ki, hogy jó ötlet volt-e rögtön határozottan jelezni, hogy az iraki háborút komolyan le akarja zárni a következő két-három évben - a Bush-korszak végén pacifikált északnyugat-iraki szunnita tartományokban az al-Kaida most az amerikaiak lázadókból lett szövetségeseit kostolgatja, a parlamenti választás lesz az igazi próbája Irak stabilitásának.

Ugyanígy kérdés, hogy az afganisztáni háború kiszélesítése járható út-e. Jelenleg inkább tűnik úgy, hogy hamarosan már pakisztáni háborúról beszélhetünk, ahol az amerikaiak folyamatos rakétatámadásai ellenére/következtében annyira megerősödött a talibán, hogy egyes sajtóhírek szerint már a fővárost fenyegetik, és akár az egész országot hatalmukba keríthetik. Afganisztánban ráadásul nem várt helyről is ütést kapott az Obama-stáb: bár Richard Holbrooke különmegbízott mandátumterületéhez eredetileg Indiát is hozzácsapták volna, Delhi nyomására lemondtak erről a tervről - pedig a háború kiszélesítése melletti egyetlen vitális stratégia pont India, Pakisztán, Irán és Afganisztán vezetőinek tárgyalásra, alkalomadtán szövetségre kényszerítése lenne.

Annak felmérésére is idő kell, hogy mennyiben sikeres Obama válságkezelése. Hogy jó ötlet-e állami tulajdonná alakítani a megsegített bankokban szerzett elsőbbségi részvényeket, vagy a bankok felelőtlenek, akik az államosítástól való félelmükben postafordultával küldenék vissza az adódollárokat, kockáztatva ezzel esetleges bedőlésüket is. Hiszen már abban sincs teljes egyetértés, hogy ez még a válság, vagy már megkezdődött a fellendülés - ha igen, az aligha Obama műve.

Ráadásul az igazán fontos dolgokról még szó sem esett. Obama elnökségének igazi tétje a Legfelsőbb Bíróság sorsa. Négy éve, George W. Bush második győzelme után azon félelmünket fogalmaztuk meg, hogy Bush ókonzervatív bírák kinevezésével örök időkre bebetonozza a konzervatív többséget a Legfelsőbb Bíróságon. Nem tette, a testület kiegyensúlyozott maradt. Kérdés, hogy Obama - aki beiktatása előtt odáig is elment, hogy kijelentse, az ideális bíró szerinte nem csak a puszta tényeket, de a bíróság előtt állók társadalmi helyzetét is figyelembe véve az elesettebbek érdekében ítélkezik - hasonlóan visszafogott lesz-e. Ez már csak azért is fontos, mert míg Bush idején csak egy ingadozó bíró visszavonulására lehetett számítani, a konzervatív Rehnquist főbíró halála csak ráadás volt, most legalább két, de akár négy főbíró is lemondhat elvileg haláláig szóló címéről. Ha pedig valamennyiük helyére aktivista, az amerikai alkotmány szövegét folyamatosan újraértelmező jelölt kerül, az lesz majd az igazi változás.