Gumibottal ünnepel az iráni rezsim
További Külföld cikkek
Csütörtökön ünnepli az iráni állam a sahok uralmát megdöntő és a jelenlegi rendszert megalapozó iszlamista forradalom 31. évfordulóját. Az állami ünnepségeken a vezetés az erejét kívánja demonstrálni, az ellenzék várhatóan ismét tömegtüntetéseket szervez a nagyvárosokban.
Ali Abdi, a Közép-Európai Egyetem (CEU) hallgatója egyike annak az egyes becslések szerint tizenötezer embernek, akiket a tavaly június óta tartó iráni tüntetéseken letartóztattak. „Egy kétszer egy méteres magánzárkába zártak, mint minden politikai foglyot. Sokakat a tüntetések kezdete óta, vagyis már hét hónapja tartanak börtönben. A cellában gyakorlatilag nincs hely mozogni, és teljesen kiszámíthatatlan időpontokban visznek kihallgatásra. Itt leültetnek a kihallgatónak háttal a fal mellé bekötött szemmel, és sokszor hat-nyolc órán át vallatnak – mondja Ali. – Akiket nem ismer a közvélemény, azokat néha fizikailag is bántalmazzák. A kormány szerint ebbe három ember halt bele, ezt is csak akkor ismerték be, amikor egyikükről kiderült, hogy egy konzervatív képviselő fia.”
„A céljuk az, hogy megtörjenek, és beismerd, hogy vétettél az iráni társadalom ellen, esetleg külföldi államok megrendelésére cselekedtél. Ismert emberek, megbecsült professzorok tagadják meg nézeteiket az egyetlen nemzeti televízió esti műsoraiban.”
Bár Ali Iránban műszaki egyetemet végzett, annyira felháborította a nők jogainak korlátozása és mindennapos hátrányos megkülönböztetésük, hogy ma már feminista, és beiratkozott a CEU társadalmi nemekkel foglalkozó gender studies szakára.
Ősszel Ali részt vett egy nemzetközi figyelmet keltő internetes tiltakozókampány szervezésében, amiről a BBC is beszámolt: „Arra kértük a férfiakat, hogy tegyenek fel honlapokra olyan fotókat, amiken női kendőt viselnek. Így akartunk tiltakozni egy ellenzéki diákvezér, Majid Tavakoli letartóztatása ellen. Őt a rendőrség azzal vádolja, hogy női ruhában akart elmenekülni előlük, ezt azonban minden szemtanú cáfolja.”
Ellenzéki tevékenységért Alit biztos börtön várja, amikor a tanév végén hazatér Iránba. Ennek ellenére biztos benne, hogy visszatér: „Optimista vagyok, a tüntetésekkel már eddig is nagyon sokat elértünk, az emberek többé nem félnek kimondani a véleményüket. Hatalmas az ellenzék támogatottsága, előbb-utóbb elérjük a célunkat, és demokrácia lesz Iránban. Ott a helyem.”
Ezzel szemben Bakhtyar Lotfi – ő is Alihoz hasonlóan a CEU-n tanul – nem szeretne a közeljövőben hazatérni. Azt mondja, az átmenet lassú lesz, és építész lévén, nehezen viseli a hétköznapi korlátozásokat. Szeretne a letartóztatás veszélye nélkül nyugati zenét hallgatni, és nem szeretne börtönben ülni csak azért, mert a kormánynak nem tetsző egyetemre járt.
Bakhtyar abból a közel húszmilliós azeri kisebbség által lakott régióból származik, ahonnan Mir Husszein Muszavi, az újraválasztott ultrakonzervatív Ahmedinezsáddal szembenálló reformista elnökjelölt is. Irán lakosságának alig fele perzsa, a lakosság másik felét adó kisebbségek nem használhatják az oktatásban saját nyelvüket, például nem tudnak anyanyelvükön írni. Muszavi nagy támogatottságában az is szerepet játszik, hogy nyitást ígér a konzervatívok nemzetiségi igényeket figyelmen kívül hagyó politikájával szemben.
Fokozódnak az indulatok
A tüntetések célja és fő üzenete három szakaszban radikalizálódott:
1. Hol a szavazatom? Az első tüntetések a választás másnapján, június 13-án kezdődtek. Ekkor hirdettek először részleges eredményt, amely szerint a várakozásokkal ellentétben az addig is hivatalban lévő elnök, Mahmud Ahmedinezsád nyert. Az eredményt a rivális elnökjelöltek, köztük a fő esélyes Mir Husszein Muszavi megkérdőjelezték, és csalásokra hivatkozva az utcára szólították híveiket. A tüntetések mérete mindenkit meglepett, június 15-én egyes becslések szerint négymillió ember vonult Teherán utcáira. Ez a tömeg azért is meglepő, mert az állam a választást követő napokban blokkolt számos internetes honlapot, és blokkolta az SMS-forgalmat, így a tüntetések javarészt spontán, vagy a blokkolást kikerülve a Twitteren szerveződtek.
A veszélyes tüntetéseken részt vevők száma mellett a nagy, nyolcvannégy százalékos részvételi arány is jelzi az ellenzék és a reformerek társadalmi támogatottságát. Elemzők szerint most azok is elmentek választani, akik korábban esélytelennek látták a változást.
2. Hol a testvérem? Az állami szervek idegesen reagáltak az eseményekre, a rendőrök és a kormányt támogató önkéntes milícia tagjai rendszerint brutálisan kezelték a tüntetőket, többször rájuk lőttek, és számos embert letartóztattak. Így pár hét után a tüntetések fő jelszava is átalakult, a transzparenseken a szavazatuk helyett testvéreik hollétét firtatták a felvonulók.
3. Khamenei? Ősszel a tüntetők a halálesetek és a letartóztatások hatására radikalizálódtak, decemberben minden korábbinál hevesebb zavargások törtek ki. A fő cél már nem egyszerűen az elnökválasztás eredményének, hanem az egész elnyomó rendszernek a megváltoztatása. Egyre több transzparens egyenesen a legfőbb vezetőt, Khameneit támadja, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
Ali Abdi éppen ebben látja a mozgalom legnagyobb eddigi sikerét: „Az emberek elkezdték magukének érezni a politikát. Többé nem félnek nyilvánosan kimondani a véleményüket, vagy akár tüntetéseken részt venni. Ez nagyon éles és tömeges váltás.” Jellemző a hangulatra, hogy az országot ellepték az ellenzéket éltető firkák, ott vannak a falakon, telefonfülkékben, sőt a bankjegyeken is. Az ellenzék saját céljaira használja ki a nagy állami ünnepeket, amelyek azt a célt szolgálnák, hogy bizonyítsák a rendszer támogatottságát. Ősszel valamennyi ilyen alkalom ellenzéki tömegtüntetésekbe torkollott, a következő február 11-én, az Iszlám forradalom napján várható.
A régi bagázs
A tüntetések ugyan az elnökválasztás apropóján a reformisták elnökjelöltjének támogatására szerveződtek, számos különböző csoport vesz bennük részt. Mivel Iránban a kormány kontrollja miatt gyakorlatilag lehetetlen közvélemény-kutatásokat végezni, nehéz megmondani, hogy valójában milyenek az erőviszonyok az egyes ellenzéki csoportok között.
Bakhtyar Lotfi szerint azok a reformisták, így Muszavi is, akik a teokratikus berendezkedés kereteit nem támadják, csak azon belül szeretnének változtatni a hangsúlyokon, valójában kisebbségben vannak. Bár ezt statisztikák hiányában nem lehet ellenőrizni, erre utalhat, hogy ahogy egyre többen merik vállalni politikai véleményüket, úgy tolódnak a fő üzenetek a finom változás felől a teljes demokratizálódás és a szekuláris állam követelése felé. Az ellenzéknek az a része, amelyik magát az iszlamista rendszert is meg akarja változtatni, önmagában is rendkívül sokszínű, egyszerre alkotják liberálisok, monarchisták, szocialisták és (iszlám) kommunisták.
Számukra Muszavi már csak azért sem lehet vonzó választás, mert bár most ő a mérsékeltebb jelölt, valójában a rendszer részét képezi. 1981 és 1989 között ő volt az ország miniszterelnöke (ezt a posztot 1989-ben megszüntették), így 1988-ban is hatalmon volt, amikor tömegesen végezték ki az 1979-es iszlamista forradalomban az iszlamistákkal együtt harcoló, majd később általuk elnyomott kommunistákat. Máig tisztázatlan körülmények között egyes becslések szerint harmincezer politikai foglyot végeztek ki vallási okokra hivatkozva.
A teljes rendszert elvetők arányát azért is nehéz megmondani, mert az állam úgy kontrollálja a választást, hogy az Őrök Tanácsa csak azokat engedi indulni, akik szerinte nem jelentenek veszélyt a fennálló rendre, így az ellenzéki szavazók jellemzően otthon maradnak, vagy a mérsékeltebb jelöltre szavaznak, ahogy az valószínűleg most is történt.
Míg az ellenzéket egységbe forrasztja az ultrakonzervatív rezsim elleni küzdelem, addig az iszlamista elit a forradalom óta nem volt ilyen megosztott, magas rangú egyházi vezetők kritizálják nyíltan a legfőbb vezető politikáját. A rendfenntartó erők lojalitását is megkérdőjelezi, hogy egyes videók szerint a tüntetések feloszlatására kirendelt Forradalmi Gárda egyes tagjai a tűzparancs ellenére sem lőttek a tömegbe, sőt voltak, akik dezertáltak.
A mostani tüntetésekkel régóta növekvő elégedetlenségi hullám érte el a tetőfokát. Az előző választásokon részben pont azok szavaztak a jelenlegi elnökre, a populista retorikájú Ahmedinezsádra, akik elégedetlenek voltak a korrupt egyházi és politikai vezetéssel, mondja Jakob Rigi, a CEU iráni professzora.
Ahmedinezsád elnöksége azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyan az egyházi vezetők helyett főként a hadsereg vezetői körében épített ki bázist, nem tudta visszaállítani a rendszer iránti bizalmat. Politikája a társadalom számos rétegéből elégedetlenséget váltott ki, a szabadságjogok korlátozása mellett a gazdaságpolitikája által okozott magas – becslések szerint huszonöt százalékot jóval meghaladó – infláció éppen fő támogatói bázisát, a vidéki és szegényebb lakosságot érintette leginkább.
Szorul a hurok
A belpolitikai harcok mellett egyre nehezebb helyzetbe kerül a kormány a nemzetközi porondon is, ahogy növekszik a nyomás atomprogramja leállítására. Ugyan Irak amerikai megszállásával elvesztette fő riválisát, és regionális nagyhatalommá vált, jelentős szankciók életbeléptetése esetén vissza kellene fognia szociális juttatásait, ami tovább csökkentené a rezsim támogatottságát.
Bár Oroszország és Kína egyelőre nem támogatják az Egyesült Államok és szövetségesei terveit a szankciók bevezetésére, a hatalom túlzott belső megingása esetén feladhatják a jelenlegi vezetés támogatását a következővel kialakítandó jó kapcsolatok érdekében.
Mire emlékeznek?
1979-ben az iszlamista forradalom megdöntötte a nyugatbarát iráni monarchiát, száműzetésbe kényszerítve Mohammed Reza Pahlavi sahot és családját. A sah centralizálta, és nyugati mintára modernizálta az országot, kiépítette a közlekedési infrastruktúrát, és modern felsőoktatási rendszert alakított ki, viszont az USA-val jó kapcsolatokat ápoló vezetést a társadalom korruptnak és a nyugati érdekek kiszolgálójának tartotta.
Részben a gyors urbanizáció és az új egyetemekről kijövő modern értelmiség nagyobb szabadságvágya miatt megerősödtek az baloldali-marxista és iszlám fundamentalista kritikák, az általános társadalmi elégedetlenség 1977 környékére az egész rendszer válságához vezetett.
Az utcai tüntetések, amikben a mostanihoz hasonlóan fontos szerepet játszottak az egyetemisták, 1978-ban kezdődtek, az év augusztusától általános sztrájk bénította meg az országot. A sah 1979 januárjában emigrációba vonult, kimentve családját és értékeit. Két hétre rá hazatért száműzetésből Khomeini ajatollah, és az ő elképzelései alapján alakították ki a máig létező iszlamista állam intézményrendszerét.