Szokatlan alkura bólintott a királynő

Amikor 2007 decemberében Nick Clegg lett a liberális demokrata párt elnöke, David Cameron konzervatív pártelnök még aznap meghívta magához egy családi vacsorára. Clegg akkor visszautasította a meghívást, jelezve, hogy a két párt nem lesz szövetséges. Most viszont a két férfi megállapodott, hogy együtt vezetik a következő öt évben Nagy-Britanniát. Az új brit kormány meglepő szövetségen alapul, de az igazi nagy változás csak eztán jöhet: az új koalíció ára a 17. századi választási rendszer megváltoztatása lehet.

II. Erzsébet királynő kedd este bízta meg kormányalakítással Cameront. Helyettese Nick Clegg lesz, és a liberálisok annyi kormányzati pozíciót kapnak, hogy képviselőik majdnem fele kormányhivatalokban is dolgozni fog.

A spórolásban egyetértenek

Az új brit kormány megalakulása után néhány órával erősödött a font. A piaci optimizmus ráfér a brit gazdaságra, mert az új kormányzatnak nagy gondokkal kell megküzdenie. A brit államadósság hatalmasra duzzadt, és a következő két évben még 160 milliárd font hitelre szorul az Egyesült Királyság, elsősorban az ország saját bankmentő csomagjai miatt. 15 éves csúcson van a munkanélküliség, és egyelőre tovább növekszik az állástalanok aránya.

Ezért az új kormány spórolást, vagyis megszorításokat ígér: 50 napon belül új költségvetést, 6 milliárd fontos megszorítással, és a társadalombiztosítási kassza 1 százalékos csökkentésével.

And Now For Something Completely Different

A mostani koalíciót történelminek nevezi a brit sajtó. Mert 70 éve (Churchill óta) nem volt koalíciós kormánya a királyságnak, mert 1812 óta nem volt ilyen fiatal a miniszterelnök (David Cameron októberben lesz 44 éves), mert 13 éves munkáspárti kormányzás szakad meg, és mert a liberálisok és a konzervatívok eddig nem számítottak nagy barátoknak.

A két párt közeledése azonban már néhány éve elkezdődött, és ez része annak a folyamatnak, ami az összes brit pártot a közép felé húzta az utóbbi évtizedekben.

Az osztályharc vége

Tony Blairről azt mondták a konzervatívok, hogy úgy támasztotta fel és tette erőssé a Munkáspártot a 90-es évek második felében, hogy ellopta a konzervatív politika népszerű üzeneteit, és a szakszervezetek helyett a középosztály felé fordult.

Cameron azzal tűnt ki a konzervatív politikusok közül, hogy tipikus liberális-balos gesztusokat tett: látványosan növelte a női és kisebbségi politikusok számát a pártban, elkötelezett zöldként lépett fel, barátkozott a demokrata Barack Obamával, és szociálisan érzékenyebbnek mutatta magát mint elődei.

Nick Clegg pedig a liberális demokraták balosságán lazított. Míg pártja a 90-es években még kifejezetten szimpatizált a Blair-kormánnyal, és akár koalícióra is kész lett volna lépni a megújult Munkáspárttal, addig Clegg igyekezett középre lavírozni, és mindkét nagy párt szavazói előtt vonzónak mutatkozni.

Nagy-Britanniában az utóbbi 15 évben mindegyik kölcsönzött valamit nagy riválisak eszköztárából, és ezzel a hagyományos osztályharcos politikai törésvonalak végleg értelmetlenné kezdenek válni.

Nem voltak mindig nagy barátok

A liberálisok és a konzervatívok nem számítanak természetes szövetségeseknek. Az 1988-ban alakult Liberális Demokrata Párt a szociáldemokraták és a liberálisok egyesüléséből született, amiből előbbiek a Munkáspárt szakadárjai voltak. A párt magát inkább balközép irányultságúnak definiálta, és kisebbségvédelmi, emberjogi, fegyverkezés-ellenes szólamokkal hívta fel magára a figyelmet.

Élesen támadták az iraki háborút is, és a három nagy párt közül övék hagyományosan a legzöldebb program. Az egyik legbalosabb elképzelésük pedig az, hogy ne születési alapon kerüljenek az arisztokraták a parlament felsőházába, hanem őket is válasszák meg az emberek.

A két párt közti nagy ideológiai különbség az Európai Parlamentben a legfeltűnőbb. A liberális demokraták a liberális frakcióban ülnek, ami erősen integráció-párti képviselőcsoport, tagjai elkötelezett támogatói voltak a lisszaboni szerződésnek is. Az előző ciklusban a magyar pártok közül az SZDSZ képviselői ültek ebben a csoportban. Nick Clegg maga is dolgozott egy ideig az Európai Bizottságnál, (és ott ismerte meg a feleségét).

Ehhez képest éppen a brit konzervatívok vezetésével tavaly nyáron alakult meg az EP konzervatív frakciója, amelynek egyik fő törekvése volt a lisszaboni szerződés megakadályozása. Ebben a frakcióban van például a lengyel Jog és Igazságosság Pártja is, meg a lisszaboni szerződést a legtovább akadályozó cseh elnök, Vaclav Klaus pártja, az ODS. (Az MDF-es Bokros Lajos is velük ül, de ő csak azért, hogy ne keveredjen a fideszesekkel a néppártban.)

Népszavazások jöhetnek

Nem véletlen, hogy a mostani kormányalakítási kompromisszumok között több EU-s téma is szerepel. A kormányalakítás konzervatív feltétele volt, hogy 2015-ig Nagy-Britannia biztosan nem csatlakozik az euró-övezethez. És az is belekerült a szerződésbe, hogy egy újabb nagy EU-s szerződés aláírása előtt népszavazást írnak ki.

A népszavazás lehetősége megjelenik egy másik fontos kompromisszumban, a liberálisok szempontjából a legfontosabban: a választójogi reformról szólóban. Ez azért is különleges, mert nem szokás Nagy-Britanniában népszavazásokat tartani, sőt a királyság az ügydöntő népszavazás intézményét nem is ismeri. Ha egy-egy konkrét kérdésről ki is írnak népszavazást, az elvben nem kötelezi a politikusokat.

A teljes országra szóló népszavazást eddig még csak egyszer tartottak (1975-ben), és azon kívül csak Észak-Írországban, Skóciában és Walesben voltak helyi népszavazások.

Még lista is lehet

A liberális demokraták megalakulásuk óta küzdenek a csak egyéni mandátumos brit választási rendszer ellen. Így ugyanis rengeteg az elveszett szavazat, és a sokszor második-harmadik helyen befutó liberálisok mit sem érnek a rájuk adott voksokkal. Volt már olyan választás, amikor az összes szavazat közel harmadát kapták, de a parlamenti helyek tizedét foglalhatták csak el.

A konzervatívok és a munkáspártiak eddig hallani sem akartak a rendszer refomrjáról, ám a mostani sajátos helyzetben, amikor koalíciós kényszer merült fel, mindkét párt azzal igyekezett magához édesgetni a liberálisokat, hogy engedményt ígértek.

A mostani koalíciós megállapodásban nincs konkrétum, hogyan változhatna a 17. század vége óta egyéni mandátumokon alapuló választási rendszer (listás szavazással vagy kompenzációs listával lehetne ezt megoldani), de a kérdés népszavazásra bocsátása úgy tűnik, hogy elegendő volt a liberálisoknak.

A konzervatívok is kértek valamit

A konzervatívok nyomására a bevándorlás korlátozása és az ingatlanadó elodázása került a kompromisszumok közé. David Cameron, az új miniszterlnök pedig személyében garancia arra, hogy a konzervatívok nem fordulnak el az arisztokráciától e kényszerkoalícióban sem. Cameron ugyanis a királyi család távoli rokona, a királyság legelőkelőbb iskoláit végezte, apósa pedig egy nagybirtokos nemes.

Kibírják együtt?

Az új koalíció hosszú távú működőképességéről nincsenek meggyőződve a brit publicisták. Rendszeresen visszatérnek arra a problémára, hogy mindkét párt idősebb politikusai erősen idegenkednek a másik párttól, és a mostani megállapodás egyértelműen a negyvenes generáció ideológiai lazaságát követi.

A várható kormányzati spórolás nem biztos, hogy jót tesz majd a kormány népszerűségének. A nem túl közkedvelt Gordon Browntávozásávalpedig az ellenzéki oldalon szinte egyedül maradó Munkáspárt gyorsan összeszedheti magát egy új, karizmatikus vezetővel.

A konzervatívok – akik a 20. század kétharmadát végigkormányozták – azonban bizonyítani akarnak, hogy képesek még az ország irányítására, ezért nyilvánvalóan nagyon fontos volt nekik a koalíció összetákolása. A liberális demokraták pedig szinte bizonyos hogy kitartanak mellettük, amíg csak egy csepp reményük is van a választójogi reformra. Hiszen olyan történelmi lehetőség lett most ennek elfogadására, ami tényleg csak 100 évben egyszer fordul elő.