Sára, Márió
-2 °C
1 °C
Index - In English In English Eng

Se cél, se vezér a líbiai háborúban

2011.03.22. 19:20 Módosítva: 2011.03.22. 19:58
Továbbra sem világos, valójában miért is harcolnak a szövetségesek Líbiában, de ami egy katonai akció esetében ennél is szokatlanabb, az sem, hogy ki az akció vezetője. Meg kell védeni egy civilt, akinek gépfegyver van a kezében? Mit kezd a helyzettel a NATO? Mi az akció neve egyáltalán? Egyre több a kétség a háborúban.

Mi a különbség egy civil és egy lázadó között? - tette fel a kérdést a CBS televízió riportere, Chip Reid Tom Donilon amerikai nemzetbiztonsági tanácsadónak a Fehér Házban. A tanulságos interjút teljes terjedemében itt lehet elolvasni, a lényeg, hogy Donilon teljesen belezavarodott a kérdés megválaszolásába, és nem tudott egyértelműen meghatározott különbséget tenni.

Ez pedig azért nagyon lényeges, mert az ENSZ BT múlt heti, 1973-as határozata, melynek alapján megindult a katonai akció, azt mondja ki, hogy a cél a civil lakosság védelme. Nem pedig a lázadók támogatása, Kadhafi megdöntése, Líbia megszállása, vagy más.

Amint azonban elkezdték a gyakorlatban is megvalósítani, azonnal látszott, hogy ezeket szinte lehetetlen elválasztani. A lakosság védelme kitétel ugyan egyszerűen hangzik, de az ellenállók valójában ugyanolyan civilek, akiknél történetesen van éppen egy gépfegyver, és meg akarják dönteni Kadhafi hatalmát. Nem véletlen, hogy a háború második napja óta szinte már több szó esik arról a nyugati diplomáciában és a sajtóban is, hogy mi is igazából az akciók célja, mint magukról az akciókról.

Ennél is beszédesebb Mike Mullen amerikai egyesített vezérkari főnök nyilatkozata, aki azt mondta: „Nem spekulálnék arról, hogy hogyan végződik ez, vagy hogy akkor ki hol lesz, és mit csinál." Ahogy a New Yorker magazin blogja írja, általában van különbség aközött, hogy nem spekulálunk, vagy hogy nem tervezünk, de ez a különbség most nem igazán látszik.

Az, hogy Kadhafi célpontja-e az akciónak, vagy sem, még mindig vitatott, a törésvonalak pedig még csak nem is országok között húzódnak. A Kprax blog összegyűjtötte az ezzel kapcsolatos álláspontokat: eszerint Liam Fox brit védelmi miniszter, William Hague brit külügyminiszter és Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is azt mondja, a líbiai vezető célpont lehet, míg többek között Robert Gates amerikai védelmi miniszter és Sir David Richards brit vezérkari főnök viszont azt, hogy nem.

A célok világos hiánya pedig csak az egyik sajátossága ennek az akciónak - a másik, hogy az sem egyértelmű, ki a főnök valójában. Bár a franciák kezdettől fogva a beavatkozás vezetőiként igyekeznek magukat láttatni, ez elsősorban politikai vezetést jelent. Az, hogy katonailag kinek a kezében van az irányítás, egyre inkább anarchikusnak tűnik.

Az Észak-atlanti Tanács (a NATO döntéshozó szerve) hétfői találkozóján a tagállamok többsége amellett érvelt, hogy a NATO vegye át a katonai akciók irányítást. Ennek legnagyobb ellenzője viszont éppen Franciaország volt. Sarkozy szerint rossz üzenetet közvetítene, ha az arab államok körében nem túl népszerű NATO lenne az akciók vezetője.

A NATO vezetésnek más akadálya is van, elsősorban a törökök ellenállása, ők ugyanis nem hajlandóak támogatni az akciót. A németek eleve kimaradtak, az olaszok pedig, akiknek szereplése a szicíliai katonai bázisok miatt kulcsfontosságú, már azzal fenyegetőztek, visszavonják a bázisok használatának jogát, ha nem áll a NATO az akció élére. Az akadékoskodókhoz a norvégok is csatlakoztak, akik küldtek ugyan két vadászgépet, de addig nem küldik harcba azokat, amíg nem lesz egyértelmű, kinek a kezében van az irányítás.

Alain Juppé francia külügyminiszter igyekezett csitítani az ellentéteket, amikor arra utalt, meg kell találni a NATO szerepét, ami nem feltétlenül központi szerep. Bár a franciák igyekeznek vezetőnek beállítani magukat, éppen a külügyminiszter mondta, hogy a katonai akciókat az amerikaiak vezetik az angolok és a franciák közreműködésével, olasz és német területen lévő amerikai bázisokról indulva.

Arra pedig nem igazán volt példa korábbi katonai akcióknál, hogy ne lenne világos utasítási lánc az amerikai, francia és brit csapatok között, ennek hiánya ellenkezik is az alapvető katonai logikával. Jól jelzi ezt, hogy az akciónak még egységes neve sincs, más-más néven fut a főszereplő országoknál. A franciák Harmattannak, a britek Operation Ellamynak, az amerikaiak Odyssey Dawn-nak nevezik.

A szövetségesek katonai fölénye egy pillanatig sem kérdéses, mégis meghatározó tényező lehet, hogy az akció egy kapitány nélküli hajóra hasonlít, aminek még az úti célja sem teljesen tiszta.

Francois Heisbourg francia politikai elemző például kevert megoldást javasol. Szerint az lenne a legjobb, ha a katonai műveleteket a NATO irányítaná (ehhez természetesen szükség lenne a török beleegyezésre), a politikait ugyanakkor államok alkalmi szövetsége, melyek között arab országok is lennének. Ilyesmire egyébként van példa a közelmúltból, az Afganisztánban működő NATO-vezetésű nemzetközi stabilizációs haderő, az International Security Assistance Force (ISAF).