Fülkeforradalomnak kell hitelesíteni a rezsimváltást

Az év elején alig néhány héten belül bukott el a megdönthetetlennek hitt hatalmú tunéziai Zin el-Abidin ben Ali és az egyiptomi Hoszni Mubarak. Az arab népek felkelése még nem ért véget. Most a nyugati légicsapások sújtotta Líbia diktátora, Moamer Kadhafi és Ali Abdullah Szaleh jemeni elnök áll legközelebb az összeomláshoz, aki visszavonulását 2012 januárjára hozta előre, miután lemondását heves tüntetéseken követelik és emberei sorban állnak át az ellenzékhez.

De mi történt Tunéziával és Egyiptommal a bukásuk óta? Félresiklik a rezsimváltásuk, vagy tényleg fel tudnak építeni egy olyan demokráciát, aminek az arab világban nincs párja. Két hónap után már látszik a változások iránya.

Tunézia: senki sem a Holdról jött

Ben Ali jelenleg kómában fekszik egy szaúdi kórházban. Az elnök január közepén heteken át tartó tüntetések után, mégis némiképp váratlanul Szaúd-Arábiába menekült elnöki különgépén. A gép még aznap visszatért Tuniszba, a felkelők pedig külön megköszönték a pilótáknak, hogy hazahozták az értékes gépet. Azóta szabadon engedték a politikai foglyokat, Ben Ali 110 otthon maradt családtagja ellen eljárást indítottak, elkobozták tőlük javaikat, és sokakat le is tartóztattak.

Ez mind nagyon szép, de vajon ki követi Ben Alit és embereit, tekintve, hogy az elmúlt évtizedeket senki sem a Holdon töltötte, vagyis a szóba jöhető utódok kisebb-nagyobb mértékben kompromittálhatták magukat a diktátor uralma alatt.

Hogy mást ne mondjunk: Ben Alit az a Foued Mebazaa követi, aki 1997 óta tölti be a képviselőház elnöki posztját, és eddig egyáltalán nem harsány ellenzékiségéről volt ismert – mint ahogy senki sem azok közül, akik hivatalt vállaltak Ben Ali alatt. Igaz, Foued Mebazaa csak ideiglenes államfő, neki csak a várhatóan júliusra kiírt elnökválasztásig kell elvezetnie az országot. Már most lehet tudni, hogy nem fog indulni, mivel 77 éves, és az alkotmány szerint a jelölésre csak 75 éves korig van lehetőség.

A leginkább kompromittálódott minisztereket, valamint a miniszterelnök Mohamed Ghannouchit elsöpörte a népharag, de nem könnyű szeplőtelen utódokat találni a fontos pozíciókra. A kínos igyekezetet jól jellemzi, hogy az ideiglenes elnök februárban a 84 éves Beji Caid Essebsit kérte fel miniszterelnöknek, aki a 90-es évek elején szintén volt a képviselőház elnöke, korábban külügyminiszter, de 1994-ben gyakorlatilag nyugdíjba vonult. Végül a március 8-án felállt új, ideiglenes, magát technokratának nevező kormányt is megtisztították Ben Ali egykori minisztereitől.

Az ideiglenes kabinet a július 24-i parlamenti választásokig vezeti az országot, amikor feláll az alkotmányozó gyűlés, hogy megalapítsa a második tunéziai köztársaságot, és ami után Tunézia végképp lezárhatja a múltat, már csak azért is, mert Ben Ali betiltott pártja el sem indulhat. (A pártnak a lakosság negyede volt tagja. Ez jóval durvább arány például az MSZMP-jénél, amibe az ország kevesebb, mint 10 százaléka lépett be.) A betiltás után száz pártalapítási kérelem érkezett a belügyminisztériumba és eddig csak öt, vallási alapon szerveződő part alapítási kérelmét utasították el.

Az élet különben kezd normalizálódni az országban, habár a január 9-ei Etoile Sahel–ES Tunis meccs óta (5-1-re nyertek a hazaiak) szünetel a bajnokság, viszont a szervezett tengerparti üdülés már viszonylag biztonságos. Igaz, a líbiai–tunéziai határon kialakult humanitárius katasztrófa, no meg a szomszéd Líbia bombázása sem segít újra vonzó úticéllá tenni Tunéziát.

Egyiptom: Nobel-díjasok csatája

Négyszáz embernek kellett meghalnia a hosszú heteken át tartó tüntetéseken, hogy véget érjen Hoszni Mubarak harminc éven át tartó uralma. Mubarak február 11-én a Vörös-tenger partján található Sarm es-Sejkbe menekült, további sorsáról ellentmondó információk vannak. A legvalószínűbb, hogy vastagbél- és hasnyálmirigyrákja miatt kemoterápiás kezelést kap egy kórházban, de arról már megoszlanak a vélemények, hogy az a kórház egyiptomi vagy szaúd-arábiai területen van-e.

A rezsim egyik központi figurájának, Ahmed Safík miniszterelnöknek március eleji lemondásával kisebb lett a valószínűsége annak, hogy valaki mással folytatódik a Mubarak-rendszer. Utódja ugyanis az az Eszam Saraf lett, aki 2004-05-ben ugyan közlekedési miniszterként szolgálta Mubarakot, de január-februárban aktív résztvevője volt a Tahrír téri tüntetéseknek, és kinevezése után – egy színpadon az ellenzéki féllegalitásban működő Muzulmán Testvériség vezetőivel – a téren tett ígéretet a tüntetők követeléseinek teljesítésére.

A belügyminiszter, a külügyminiszter vagy az igazságügyi miniszter lecserélése ellenére még mindig maradtak ugyan Mubarak által kinevezett miniszterek a kabinetben, döntöttek viszont Mubarak és családja vagyonának befagyasztásáról, valamint egy tényfeltáró bizottság tüntetők meggyilkolásával vádolja Mubarakot és gyűlölt belügyminiszterét. Ebbe a sorba illik még, hogy Egyiptom Washington tudtával szállít fegyvert a líbiai ellenállóknak, katonai erővel vagy más módon viszont nem segíti a légtérzárat légicsapásokkal kikényszerítő nyugati szövetségeseket.

A hatalmat azonban a katonai tanács tartja kézben – hatvan éve mindig a katonaságból került ki Egyiptom elnöke, és erre a mostani elnökválasztás után is van esély. A katonaság – amibe az USA évente 1,3 milliárd dollárt pumpál bele – egyfajta állam az államban. Valamennyi nagy pénzt hozó szektorban, így az idegenforgalomban is jelen vannak, és emiatt érdekük a helyzet minél előbbi normalizálása. Nem véletlen, hogy a legfrissebb hírek szerint már április végén, május elején újraindulhatnak a charterjáratok.

Ha úgy vesszük, akár a nagyhatalmú katonák taktikája is lehet a normalizálás, de az igazán mélyreható változások azzal járnának, hogy elveszítik kiváltságaikat. Mindebből azért kialakulhat egy törökországihoz hasonló demokrácia, ahol a katonaság megőrizte kiváltságait, de az állam életébe már jó ideje nem szól bele közvetlenül.

A katonai tanács diktálta a tempót az alkotmányreformról szóló március 20-ai népszavazáson, ahol már a 70 százalék fölötti részvételi arány jelzi: valami tényleg elkezdődött, és már nem fordítható vissza a változás. Mubarak idején ugyanis rendre 20-25 százalékos részvételi arány mellett tartották még az elnökválasztást is.

Az igenek 77 százalékpontos arányban győztek, ami azt jelenti, hogy két ciklusban, vagyis nyolc évben korlátozzák az elnök hivatali idejét, szükségállapot bevezetéséhez parlamenti jóváhagyás kell, és már nyáron parlamentet, valamint elnököt választ Egyiptom.

Az egykori Tahrír téri tüntetőknek éppen ezzel a sietséggel van bajuk. A nemmel való szavazásra buzdítottak, mivel ilyen rövid idő alatt szerintük alkotmány nem, csak fércmű születhet, és mert megszervezni sincs idejük politikai mozgalmukat a nyárig.

Az augusztusi egyiptomi elnökválasztás ugyanakkor minden eddiginél izgalmasabbnak ígérkezik. Várhatóan elindul rajta a Nobel-békedíjas Mohamed El-Baradei, az Arab Ligát elnöklő Amr Músza, az 1999-es kémiai Nobel-díjas Ahmed Zewail, a katonai tanácsot vezető Mohamed Huszein Tantavi, valamint a Tahrír tériek körében népszerű miniszterelnök, Eszem Saraf.