Aszad tébolyát nincs, aki megállítsa

A Közel-Kelet tűzfészkeinek metszéspontján fekvő Szíriába idén március 15-én gyűrűzött be az eddig két rezsimet, a tunéziai Ben Aliét és az egyiptomi Hoszni Mubarakét megdöntő arab forradalom. Azóta közel kétezer ember vesztette életét, háromezernek nyoma veszett, tizenkétezret bebörtönöztek. Legutóbb hétvégén öltek meg 140 embert Hamában a harckocsikkal támadó kormányerők.

Aszad apja ellen 1976-ban éppen Hamában tört ki iszlamista felkelés. Háfez el-Aszad hat év múlva, 1982-ben verte le a lázadást, aminek a legóvatosabb becslések szerint is 25 ezer ember esett áldozatul, a város nagy részét tankokkal tették a földdel egyenlővé.

Az EU több tucat szíriai vezetőt tett feketelistára, ők nem utazhatnak az EU területére, és zárolták külföldi bankszámláikat is, több EU-ország visszahívta külföldi nagykövetét, de ennél sokkal több nem történt. Nem nyúltak hozzá például a Syria Petroleum Corporationhöz és a Sytrol állami olajvállalatokhoz, pedig a szíriai olajexport kilencven százaléka az EU-ba irányul. (Az más kérdés, hogy egy ilyen szankciót is leginkább a szíriai nép érezne meg, nem pedig a rezsim vezetése, ahogy volt ez Szlobodan Milosevics Jugoszláviájában vagy Szaddám Huszein Irakjában.) A szíriai keményvaluta-bevétel negyedét hozó idegenforgalom már így is összeomlott.

A hangzatos nyilatkozatokban sincs hiány, Obama például korruptnak és terrort alkalmazónak minősítette Aszad rezsimjét, de erkölcsi támogatáson kívül egyéb segítséget nem ad a felkelőknek. Ahogy egy név nélkül nyilatkozó magas rangú amerikai külügyi illetékes nyilatkozott: ez a harc a szíriai népről, nem az amerikai beavatkozásról szól. Nekik kell kiharcolniuk a rendszerváltást, és bátorítólag hozzátette: Aszad a múlt.

Hogy az optimista nyilatkozatnak mekkora a valóságalapja, az a következő hetekben kiderül. Állítólag vannak már jelei annak, hogy lassan igyekeznek kihátrálni a rezsim mögül egyes befolyásos üzletemberek és egyéb támogatók. Áprilisi helyszíni riportunk alapján ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy a fortélyos félelem igazgatta országban, ahol még ahhoz is bátorság kell, hogy egy tüntetésről telefonnal készítsünk néhány felvételt, csettintésre összeomlana a diktatúra.

Ha már a nyilatkozatoknál tartunk. A hétvégi, minden eddiginél brutálisabb vérengzés előtt Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, hogy „ez így nem mehet tovább”. Ennek ellenére a hamai vérengzés után hétfőn összeülő ENSZ Biztonsági Tanács határozatot nem fogadott el, csupán aggodalmát fejezte ki. Oroszország és Kína – Brazília, India és Dél-Afrika egyetértésével – azzal fenyegetőzött korábban, hogy megvétóz egy ilyen határozatot. Jellemző volt az indiai küldött nyilatkozata, aki azt mondta: nyugtalan ugyan az erőszak fokódása miatt, de cselekedni nem sürgős.

Hogy miért nem sürgős, annak a magyarázatát Líbiában kell keresni. Márciusban az ENSZ BT Oroszország és Kína, valamint a nem állandó tag India, Brazília és Németország tartózkodásával megszavazta a repüléstilalmi övezet felállításáról szóló határozatot. (Szíria esetében éppen a líbiai tartózkodás miatt sokat bírált Németország kezdeményezte az ülést.) Sok ezer ember volt közvetlen életveszélyben, a japán földrengés árnyékában Kadhafi erői sorra foglalták vissza a felkelők városait, amiket a légierő szakadatlanul bombázott. A nyolcoldalas határozat legfontosabb eleme a négyes pont volt, amely arról szól, hogy a civil lakosságot minden eszközzel meg kell védeni. Ez azt jelentette, hogy akár többről is lehetett szó, mint légtérzárról, így például légicsapásokról, nem feltétlenül csak a légvédelem ellen. A tartózkodók később, a bombázások megindulásával értetlenségüket fejezték ki, mondván, ez túlmegy a BT által adott jogosítványokon.

Egy hasonló, Szíria elleni szankció ugyanakkor vélhetően csak még nagyobb káoszt okozna. Itt nincs egy viszonylag jelentősebb országrész a felkelők irányítása alatt, mint volt Bengázi vagy Adzsdabíja és környéke, amit meg kellett menteni Kadhafi erőinek támadásától. Szíriában bárhol kirobbanhatnak tüntetések, amiket aztán a helyi biztonsági erők vagy a katonaság eltipor. Hamában hiába tartott hetek óta a felkelés, aminek hatására még a kormányzó is lemondott, nem volt hátország, így elég volt harckocsikkal benyomulni, és vérbe fojtani a felkelést.

A líbiai precedens, valamint az országon belül nem létező frontvonalak mellett még két okkal szokás magyarázni azt, hogy a nemzetközi közösség miért nem avatkozik be.

Az egyik szerint a változásoktól (és Irán hatalmának megnövekedésétől) rettegő Szaúd-Arábia nem engedi, hogy tovább dőljön az arab dominó. Szaúd-Arábia volt a nyugat szinte egyetlen arab szövetségese a térségben, amikor az 1956-tól 1970-ig uralkodó egyiptomi Gamal Abden-Nasszer forradalma végigsöpört a térségben, és Szíria és Irak is zászlajára tűzte az iszlám független arab nacionalizmus és kispolgári szocializmus eszméjét. Szovjet segítségre támaszkodtak, a jelentősebb vállalkozásokat államosították, a nagyobb tömegeket távol tartották a politikától. (Ez utóbbi speciel Szaúd-Arábiában sincs másképp).

A másik szerint a nyugat fél attól, hogy a hatalom a szunnita többség kezébe kerül. (Az Aszad-klán alavita, ami se nem síita, se nem szunnita, hanem a síita iszlám egyik korai oldalhajtása, némi keresztény beütéssel.) Egy esetleges rendszerváltással a szunnita többségű, de megosztott ország könnyen felekezeti belháborúba süllyedne.

Marad hát a szíriai felkelők hősiessége Aszad tankjaival szemben, valamint a nemzetközi közösség „Ez most már tényleg nem mehet így tovább”-típusú nyilatkozatözöne.