Hiába volt a legszórakoztatóbb diktátor

„Az egyiptomi rezsim, meglátjátok, összeomlik. Ha Allah is úgy akarja, maga az egyiptomi nép zúzza majd szét” – mondta a prófétikus szavakat Moammer Kadhafi, a líbiai forradalom csütörtökön megölt vezetője 1988-ban. Most, huszonhárom évvel később őt is ugyanaz a felkeléshullám sodorta el, ami Hoszni Mubarak bukását is okozta február elején.

Kadhafi egy másik egyiptomit tekintett példaképének, Gamal Abden-Nasszert, aki 1956-tól 1970-ig volt a legnépesebb arab ország elnöke, és akinek a nevéhez az iszlámtól független arab nacionalizmus és kispolgári szocializmus ötvözete, a nasszerizmus fűződik. Nasszer – ahogy uralkodásának első felében Kadhafi is – a nagyobb vállalkozásokat államosította, szovjet segítségre támaszkodott (Nasszer alatt Mubarak is a Szovjetunióban végzett repülőiskolát), nem békélt Izraellel, a tömegeket pedig igyekezett távol tartani a közélettől.

Kadhafi annyira csodálta Nasszert, hogy már 14 évesen, a Szuezi-válság idején Izrael-ellenes tüntetést szervezett, 1961-ben pedig nasszerizmus vádjával távolították el egy időre az iskolából.

A tanulmányait végül rádiós tisztként befejező Kadhafit, mint látni fogjuk, egész pályafutásán végigkísérte a szerencse, de a legnagyobb szerencséje alighanem 1969. szeptember 1-jén volt, amikor a vékonydongájú, napszemüvegben és szafari öltönyben mutatkozó fiatalember 11 tiszttársával vérontás nélkül megdöntötte a törökországi kórházi kezelés alatt álló Idrisz király monarchiáját. Maga Kadhafi jelentette be a bengázi rádióban a forradalom győzelmét a szabadság és az egység nevében.

A kiszámíthatatlan Kadhafi uralkodása nagy vonalakban két szakaszból állt. Az elsőben, 1999-ig többé-kevésbé a nasszerizmus szerint járt el, de jóval szeszélyesebb volt a nagy elődnél. Szinte minden évre jutott például egy föderációs vagy egyesülési ajánlata valamelyik szomszédjának, így Egyiptomnak, Algériának, Csádnak, Tunéziának, vagy olyan távoli államnak is, mint Szíria, de ezeket egy idő után már nem lehetett komolyan venni. (A kétezres évek végén már Egyesült Afrikai Államokat vizionált.)

Kínai mintára Líbiában is volt kulturális forradalom (1973), majd Mao vörös könyve nyomán egy Zöld könyvben – elvetve a marxizmust és a kapitalizmust is – összegezte harmadikutas téziseit. (Nem csoda, hogy Tripoli az el nem kötelezetteknek is tagja volt.) Líbia ezt a világ számos nyelvén, köztük magyarul is kiadta, a könyvtárakban a mai napig hozzáférhető.

Szintén tipikus kadhafis allűr volt, amikor 1974-ben megvált minden cafrangtól, azaz politikai és adminisztratív tisztségétől, és onnantól csak a forradalom vezetőjének titulálta magát. Még az ország nevét is megváltoztatta Líbiai Arab Szocialista Népi Államra.

Pragmatikus is tudott ugyanakkor lenni. Hosszú évekig támogatott ideológiára való tekintet nélkül terrorista csoportokat, így az északír IRA-t, az Izrael-ellenes Fekete Szeptembert (a müncheni olimpián 11 izraeli sportolót és egy német rendőrt öltek meg), az Abu Nidal vezette Fatahot (az 1985-ös bécsi és római repülőtéri merényleteket követték el) vagy a hírhedt, venezuelai Carlost, azaz a Sakált, aki kommunistáknak, arab nacionalistáknak és iszlamistáknak egyaránt dolgozott.

És tudott szakítani is a terrorizmussal; 1989-ben maga ismerte el – nevek említése nélkül –, hogy támogatott terroristákat, de rájött, mondta, hogy ezek a csoportok több kárt okoznak az arab ügynek, mint hasznot, így megvonta a támogatást. Mindez persze összefüggött a szocialista világrendszer közelgő összeomlásával, a túlélési ösztönnel egy új, egypólusú világban.

A hidegháború vége pedig könnyen maga alá temethette volna Kadhafi rendszerét is, mint oly sok rezsimet Kelet-Európában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. 1986-ban egy Líbiának tulajdonított, amerikai katonák ellen elkövetett nyugat-berlini diszkórobbantást torolt meg Reagan elnök, amikor elrendelte Kadhafi tripoli és bengazi rezidenciáinak bombázását. A diktátornak nem esett baja, nevelt lánya viszont életét vesztette. (Vannak olyan vélemények, hogy a lányt Kadhafi csak a halála után, jelképesen fogadta örökbe.)

A hidegháború alkonyán a látványpolitizálásra mindig is adó Kadhafi óvatos reformokba kezdett. Amnesztiát hirdetett több száz elítéltnek, köztük politikai foglyoknak is, és az így feleslegessé vált tripoli börtön lerombolását egy saját maga által vezetett bulldózerrel kezdte meg. Eltörölte a halálbüntetést, bezárta a rendkívüli bíróságokat, a népi bizottságoknak nevezett minisztériumok túlnyomó többségét vidékre telepítette, az írókat és művészeket pedig szabad alkotómunkára buzdította: találkozzanak, akivel jólesik, döntsenek, ahogy a szívük diktálja. Igyekezett rendezni kapcsolatait a többi arab országgal, megbékélt Mubarakkal is, és a hetvenes években egy nyersanyagokban gazdagnak gondolt földsávért megtámadott déli szomszédjával, Csáddal is.

Ebbe a már-már idilli képbe rondított bele két újabb merénylet: a skóciai Lockerbie fölött 1988 karácsonyán felrobbantott amerikai Pan Am-gép (270 halott) és a Nigerben 1999 szeptemberében megtámadott francia utasszállító (170 halott) tragédiájáért is líbiai ügynököket tettek felelőssé.

Az ENSZ légi, katonai és gazdasági embergót rendelt el Tripoli ellen, és az így térdre kényszerített Kadhafi végül 1999-ben kiadta a Lockerbie-merénylettel gyanúsított két ügynököt.

Kadhafinak ekkor megint a pragmatikus énje kerekedett felül, és a kétezres években kis túlzással, az ujjai köré csavarta a nyugati világ legmagasabb rangú vezetőit, akik közül nem egy, például Tony Blair volt brit miniszterelnök, Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök vagy Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter Tripoliban is felkereste a diktátort. David Blair, a Daily Telegraph szerkesztője malíciózusan írta: Kadhafi uralkodásának négy évtizede alatt forradalmárból a nyugati világ iránt maximális jóindulattal viseltető vezető lett. Hogy mást ne említsünk: bevásárolta magát a torinói Juventusba, harmadik legidősebb fia A ligás olasz klubok játékosa volt, az ötödik legidősebb pedig hosszú éveken át Nyugat-Európában élte az életét (és gyűlt meg a baja a hatóságokkal, a többi között, a feleségverései miatt). És ha már a családi ügyeknél tartunk: feleséget is Európából, a régi Jugoszláviából hozott magának: Sofija Farkast, egy mostari lányt, akinek a nagyapja, Farkas Iván Monarchia-beli tanfelügyelőként került az okkupált Bosznia-Hercegovinába.

Nem vitás, szerencséje is volt: a világot megváltoztató, a terror elleni harcot mindennél fontosabbnak tévő 2001. szeptember 11-i merényletsorozat előtt ajánlotta fel segítségét a nyugatnak az al-Kaida elleni harchoz, és önként vállalta fegyverkezési programjának nemzetközi ellenőrzését is. Az USA elleni terrortámadást pedig a muszlim vezetők közül elsőként és a legélesebben éppen Kadhafi ítélte el.

Az Irak elleni amerikai háború árnyékában Kadhafi maga jelentkezett, hogy nemzetközi ellenőrök jelenlétében megsemmisítené tömegpusztító fegyvereit, jutalmul pedig Líbia lekerült a terrorizmust támogató országok amerikai listájáról.

Kadhafi negyvenegy éves uralkodása alatt nem volt divat a zavargás a demokráciához az előd Idrisz király uralma alatt sem szokott Líbiában. Három nagyobb ellenzéki csoportot tartanak számon, mindegyik a határokon túl működik. A rezsim több száz ellenzékit végzett ki politikai okokból vagy gyilkolt meg a nyílt utcán, akár külföldön is. Ennek ellenére nem a mostani volt az első Kadhafi-ellenes zavargás Líbiában, bár méretében össze se lehetett vetni a korábbiakkal: 1996-ban egy focimeccs után törtek ki zavargások, 2006-ban pedig Bengáziban; ez utóbbi harminc halálos áldozatot követelt.

Az elemzők gondban vannak, ha a Kadhafi elleni merényletkísérleteket kell számba venni, ezek egy részéről ugyanis bebizonyosodott, hogy politikai célokra használt önmerénylet volt. (Líbiai sajtótámadásokat is intéztetett maga ellen, hogy a közvélemény nyomásával tudja indokolni egy-egy éles váltását.) 1993 októberében, a nemzetközi szankciók bevezetését követően állítólag katonák akarták meggyilkolni.

Az 1969-ben hatalomra került Moamer Kadhafi volt a világ negyedik legrégebben hivatalban lévő vezetője IX. Ráma thaiföldi király (1946), II. Erzsébet angol királynő (1952) és Bolkiah Muizzaddin brunei szultán (1967) után.