Gellért, Mercédesz
12 °C
16 °C

Tényleg a Charlie Hebdo a francia Móricka?

2015.01.10. 12:48
A Charlie Hebdo szerkesztőségében lemészárolt emberek a sajtószabadság mártírjaiként fognak bevonulni a sajtótörténelembe - és ez így is van jól. Hiszen legkésőbb a lap irodájának 2011-es felgyújtása óta életveszélyben csinálták azt, amit csináltak. De amúgy mivel is foglalkozott ez a lap? Mitől volt botrányos? És hát izé...ezek a karikatúrák mitől viccesek?

Egy ostoba és gonosz újság története

Kezdjük az elején: A lapot 1960-ben alapította Georges Bernier és François Cavanna és Fred Aristidès Hara-Kiri néven, a havonta megjelenő magazinból vált ki a hetente megjelenő Hara-Kiri Hebdo, a Charleie Hebdo őse. Az újság fő szerkesztési elve a kezdetektől fogva a provokáció. Ez mindig is a sajtó egyik éltető elemének számított, csak míg sokan ezt szégyellik, addig a Hara-Kirinek már a mottója is az volt: Journal bête et méchant, azaz

Ostoba és gonosz újság.

A főleg karikatúrákból álló revolver-kontent célpontjai akkor sem voltak sokkal másabbak, mint manapság: a pártok, a kormányzat és a vallás – pontosabban a Franciaországban domináns katolikus egyház. A hetvenes évektől - kicsit profilidegen módon - komoly rovatot szántak a kor szélsőjobboldali mozgalmainak, szerveződéseinek, de azért mindig is vizuális vonalon számított a legerősebbnek ( a lelőtt munkatársakról itt írtunk).

A negyedmilliós példányszámokat is produkáló Hara-Kiri Charles de Gaulle halálának tálalásával futott bele a késbe. 1970-ben ugyanis egy ezen a hasábokon nehezen elmagyarázható poénnal (egy pár nappal korábbi diszkótűzről szóló tudósítással összemosva tálalták az államfő haláláról szóló hírt) sikerült úgy fölbosszantani az Ötödik Köztársaság alapító atyja miatt gyászolókat, hogy a belügyminiszter azonnal és véglegesen betiltotta a lapot.

Készítői azonban egy gyors névcserével kicselezték a rendeletet, ekkor lett a lap Charlie Hebdo, azaz Heti Karesz (keresztnevében állítva emléket de Gaulle-nak). A hirdetések nélkül megjelenő Charlei Hebdo azonban 1981-ben komoly anyagi gondjai miatt csődbe ment, és az 580. számú megjelenésével egy évtizedre meg is szűnt.

Ágyúval Párizsra

Hirtelen sok új barátunk lett

„Hányunk azoktól, akik hirtelen a barátainknak mondják magukat" – mondta a Charlie Hebdo holland karikaturistája, Willem a holland Volkskrant lapnak adott interjúban a Le Figaro szombati beszámolója szerint. „Hirtelen sok új barátunk lett, mint a pápa, II. Erzsébet, vagy Putyin – ezen csak nevetni tudok" – mondta arra utalva, hogy a lap őket sem kímélte korábbi karikatúráiban. Willem különösen bírálta Marine Le Pent, a szélsőjobboldali Nemzeti Front elnökét. A 73 éves férfi, igazi nevén Bernard Holtrop a támadás alatt éppen egy Lorient és Párizs közötti vonaton ült. Mint mondta, ő soha nem vett részt a szerkesztőségi értekezleteken.

A lap 1991-ben részben új arcokkal La Grosse Bertha néven éledt fel – a Kövér Berta név a francia füleknek nagyjából úgy csenghet, mintha az Indexet átkeresztelnénk Recskre vagy Gázkamrára –, majd 1992-től ismét a régi nevén futott tovább. Kezdetben 100 ezret is el tudtak belőle adni, de a példányszám lassan 60 ezerre apadt. Ez az internet-korszakban nem is számít olyan nagy csökkenésnek, de azért érdemes megjegyezni, hogy a Charlie Hebdo soha nem tudta megközelíteni az olyan hetilapok többszázezres olvasottságát, mint a Le Canard enchaîné vagy a Marianne. A lap mindenesetre többfunkciós médiavállalkozássá nőtte ki magát, 2008-ban például saját könyvkiadót alapított Les Échappés (Menekültek) néven.

A példányszámot csak a nemzetközi botrányokkal sikerült egy-egy szám erejéig felpumpálni. 2006-ban például nagy dobás volt, hogy saját címlappal újraközölték a dán Jyllands-Posten Mohamed-karikatúráit, de az is, hogy az összes francia kormány felváltva védte és szapulta őket.

A muszlimokkal kapcsolatos karikatúrák miatti perekben rendszeresen kiállt a lap mellett az épp aktuális köztársasági elnök – sőt, Henri Paul kulturális miniszter külön bankettet rendezett tiszteletükre. A muszlim témák elszaporodása miatt megnőtt a lap fenyegetettsége, de a fenyegetettséggel felértékelődött a Charlie Hebdo kurázsija is. A csapat azonban gondosan ügyelt arra, nehogy a szólásszabadság dédelgetett intézményévé merevedjen, és továbbra is részrehajlás nélkül fröcsögött tele mindenkit, akit csak ért - Hollande például tuti nem kereteztette be a szexbotrányára emlékeztető tavalyi címlapot:

chhollande

A francia politikai táborok közül különösen a szélsőjobb került ceruzahegy alá, sőt, a Nemzeti Front ellen már a sajtó illetékességének határait is feszegették, amikor 1996-ban a francia alkotmányba illesztett 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának megsértése miatt be akarták tiltatni az akkoriban alakult Le Pen-féle Nemzeti Frontot - emiatt külön vicces, hogy Marine Le Pen nagyon megsértődött Francois Hollande-ra, amiért nem hívta meg a szélsőjobboldalt az áldozatokra való megemlékezésre.

A „semmi sem szent” alapelve miatt nem csoda, hogy időről-időre belső konfliktusok is kipattantak: egy Mona Chollet nevű újságírót például azután rúgtak ki, hogy élesen kikelt Philippe Val szerkesztő cikke ellen, melyben a palesztinokat civilizálatlanoknak nevezte (ez a minősítés franciául ősemberesebben hangzik)

És akkor a Charlie Hebdo vicces?

Tegyünk egy próbát!

Lázongások törtek ki az arab világban Madame Mohamed fotóinak publikálása után:

ihygsispo19y4hebdo

Érti, a csador alatt szakálla van! Na? Vicces?

Nekem nem jött be, de ez persze ízlés kérdése. Szerintem nem nehéz belátni, a mára legendássá vált karikatúrák színvonala alig éri el a Móricka magazinét

Arthur Goldhammer fordító, egyetemi tanár az Al-Jazeera amerikai kiadásának írt kiváló cikkében a nem csak nekem feltűnő otrombaságot a francia politikai karikatúra hagyományával magyarázza. Goldhammer szerint Franciaországban több száz éves csonkítatlan tradíció a trágárságig menő nyilvános tiszteletlenség, erre van is egy külön műfajmegjelölésük, a gouaille. Híres karikatúrák abuzálták vizuálisan Marie Antoinette-et vagy Lajos Fülöp királyt, és nem véletlen, hogy a szexualitás ábrázolásának határait is előszeretettel tágítgatták a franciák, de Sade márkitól Tolouse-Lautrec-en át a Catherine M. szexuális életé-ig.

A Charlie Hebdo megértéséhez vezető másik út a hagyománynál sokkal bonyolultabb; a lap átható ironikus természetében rejlik. Átható irónia alatt azt kell érteni, hogy a karikatúrák durvasága nem csak önmagában vett durvaság, hanem a kritizált dolog otrombaságát a dologról a közvéleményben élő sztereotípiák durvaságával mutatja be.

Ezt a nyakatekert jellemzést kiválóan meg lehet érteni egy olyan karikatúrán keresztül, ami Christiane Taubira igazságügy minisztert egy banánt falatozó majomként ábrázolja, így ni:

taubira-en-singe-charlie-hebdo-580x394

A karikatúra miatt óriási felháborodás tört ki, a lap szerkesztőinek több fórumon is magyarázkodniuk kellett. Mert a rajz első nézetben valóban rasszista, de valójában azt akarja mondani: "Így látja a minisztert az ecceri Nemzeti Front-szavazó". A visszatérő Mohamed-karikatúrákban némelyikében is felbukkan egy hasonló csavar, de ott inkább magával a nagy iszlám tabuval, a képi ábrázolás tilalmával ( amiről itt írtunk) játszanak. Mert ahogy Giles Fraser anglikán lelkész felhívta a figyelmet

pont a karikatúra a bálványimádástól való legkeményebb elhatárolódás

hiszen ha valaki, akkor egy karikaturista aztán tuti csak nevetni tud az olyan hiú törekvésen, ami az istenit a maga eredeti formájában akarja megragadni.

A karikatúra tehát a saját alkotástól való elhatárolódást is magában foglalja, sőt, néha még a szerző álláspontjának elmaszatolását is. Valahogy így működik a Szerelem erősebb a gyűlöletnél címlap; a nyálas-meleg-transzkulturális csókban legalább annyi a bőszítés, mint a baráti vállveregetés (ugyanúgy, mint a rajz gyengébb, zsidó-náci változatában):

Az irónia meredek kanyarai adnak a Charlie Hebdo karikatúráinak jelentést, és ugyanez a kanyargás lehet idegesítő azok számára, akik nem akarnak az ironizáló közönségbe beállni. Netán csak kiszálltak az egyik kanyarban. Mert ahogy az irónia első teoretikusa – igen, a német filozófia még az iróniából is képes volt elméletet faragni -, Friedrich Schlegel figyelmeztette az értetlenkedőket és fintorgókat:

Senkit nem téveszt meg ez az irónia, csupán azokat, akik megtévesztésnek hiszik, és vagy örvendeznek a pompás móka láttán, mellyel az egész világot bolonddá teszik itt; vagy mérgesek lesznek, ha rájönnek, hogy itt őket be akarták csapni.

Ez azt is jelzi, hogy az irónia hatását az ellenállás, a tiltakozás és a bosszankodás csak erősíti, az elhallgatás vagy a közöny pedig gyengíti. Berekeszteni viszont csak erőszakkal lehet, ha az ellenálló kilép a szavak és képek teréből, és ököllel vagy épp egy kalasnyikovval akar elégtételt venni az őt provokálón.