Jemen: az ország, ami két ország csatatere

Jemenben az elmúlt hónapokban a végletekig kiéleződött a szunnita-síita feszültség a síita húszik előrenyomulásával, azonban a konfliktus egészen új dimenziót kapott, miután az Iránt a húszik támogatásával vádoló Szaúd-Arábia más szunnita országokat maga köré gyűjtve légi csapásokat kezdett a szomszédos országban, amellyel közös határán falat is kiépít.

Fennáll a veszélye annak, hogy Jemenből egy olyan konstans csatatér válik, ahol Szaúd-Arábia és Irán feszül egymásnak a különböző helyi szereplőkön keresztül, miközben már nemcsak az al-Kaida, hanem az Iszlám Állam is megvetette a lábát az országban.

Nem most kezdődött

Az Arab Tavasz alatt kitört harcok végül megbuktatták Ali Abdalláh Száleh elnököt, akinek 2011. novemberi lemondása után a hatalmat addigi helyettese, Abdrabbu Manszúr Hádi vette át, akit aztán 2012-ben egyedüli jelöltként hivatalosan is megválasztottak elnöknek. A polgárháborúban a húszik is megszilárdították hatalmukat az északi tartományokban, a jemeni vezetés pedig kiegyezett velük, hogy a katonái az ország déli területein egyre erősödő, de egyébként szintén szunnita jemeni al-Kaida ellen forduljanak. A korábbi évtizedek harcaiban megedződött, és az al-Kaida ellen szintén harcoló húszik júliusban indultak meg újra, miután a kormány többek között megvonta az üzemanyag-kedvezményeket.

A húszik valójában már szeptemberben átvehették volna az ország irányítását, azonban elsősorban a tárgyalási pozícióik javítását célozták, és állításuk szerint a 2011 óta tartó válság lezárását célzó új alkotmány kidolgozásába akartak nagyobb beleszólást.

ami csaknem ezer éven át létezett Jemen északi részén, és csak 1962-ben szűnt meg. Az azóta sem egyértelmű, meddig mennének el a húszik, de az biztos, hogy a többségében szunnita ország irányítását nem tudnák átvenni. (Arról, hogy ki kivel van, és mit akar, itt írtunk bővebben>>>)

Január végén a húszik elfoglalták a fővárost, ami rávilágított az Egyesült Államok fontos szövetségesének számító Hádi elnök gyengeségére, és végül az egész vezetés – később visszavont – lemondásába torkollt. Az elnök sokáig saját rezidenciájának foglya volt Szanaában, majd pedig a déli Áden kikötővárosba menekült, ahol állítólag szaúdi támogatással egy 20 ezer fős milíciát próbált megszervezni az ellentámadáshoz. Végül a húszi harcosok közeledésével onnan is menekülnie kellett, ezért az Öböl-menti országok segítségét kérte, Szaúd-Arábia pedig szerdán bejelentette, hogy a fővárosukban, Rijádban van. Elnöki minőségében vesz majd részt a hétvégén Egyiptomban az Arab Liga ülésén.

A szaúdiak odacsapnak

A 2010-ben egyszer már éppen Száleh támogatásaként a húszik ellen légi csapásokat bevető szaúdiak Hádi kérésére hivatkozva indították meg szerdán a légi csapásokat, amikkel többek között a húszik Szanaához közeli állásait bombázták, emellett támadtak olyan katonai bázisokat is, amik a Száleh volt elnökhöz hű erők kezén maradtak. Ez azért fontos, mert Szálehet többen azzal vádolják, hogy a háttérből támogatja a húszikat, hogy aztán az egyre bizonytalanabb helyzetben fia kerülhessen hatalomra Jemenben.

A szaúdiak állítólag száz harci gépet is bevetettek, de beszálltak vadászbombázók a légi csapásokba az Egyesült Arab Emírségektől, Bahreintől, Kuvaittól, Katartól, Jordániától, Marokkótól és Szudántól is. A jövő héten az Iránnal az atomprogram ügyében kiegyezésre készülő Egyesült Államok is nyugtázta az akciót, logisztikai és hírszerzési támogatást nyújt.

Arról ellentmondó hírek érkeztek, mennyi civil áldozata lehet a bombázásoknak, de akár harmincan is meghalhattak. Sokan elmenekültek Szanaából, az üzemanyaghiánytól tartva nagy sorok alakultak ki a benzinkutaknál, emellett sok bolt is bezárt. A tanítást egyelőre felfüggesztették iskolákban és az egyetemeken. A kialakult helyzet miatt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kimenekítette a nagykövetségein dolgozókat, miközben a környező szunnita országok a saját képviseletüket Ádenbe költöztették át.

A húszik valójában már több, mint fél éve megindították előrenyomulásukat, Hádi hatalma pedig januárban összeomlott. A szaúdiak mostani lépését részben az indokolhatta, hogy a húszik csak mostanra értek el az olajban gazdag Mareb és legfőképpen Áden közelébe, ahonnan viszont megszerezhették volna az irányítást a Vörös-tenger bejáratát jelző szoros felett is, amin évente húszezer hajó halad át. A szaúdiak állítása szerint addig folytatják a légi csapásokat, amíg „a húszik észhez nem térnek". A BBC forrásai szerint ebben az is benne van, hogy akár szárazföldi csapatokat is Ádenbe küldhetnek, hogy megvédjék a várost. Az al-Arabíja szaúdi tévé szerint egy szárazföldi offenzívába beszállna Egyiptom, Jordánia, Szudán és Pakisztán is.

Örülnek is, meg nem is

A húszikkal a legtöbb jemeni szunnita törzs szembenáll, ezért többen ujjongva fogadták a szaúdi légi csapásokat, amiktől azt remélik, hogy véget vet majd a húszik előrenyomulásának. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik Szanaában sem örültek a bombázásoknak. „Szaúd-Arábia szétbassza az országunkat" – mondta nem kertelve egy szunnita férfi az Economistnak, aki egész éjjel rettegve hallgatta a közeli légi csapások hangját. Mások is úgy gondolják, hogy Szaúd-Arábia minden gond nélkül porrá zúzná az országot, ha így csaphat oda ellenfeleinek.

A húszik korábban is azzal vádolták Hádit, hogy külföldi érdekeknek dolgozik, a vezetőjük, Abdelmalek al-Húszi március 20-án azt mondta, hogy az Öböl-menti államok és az Egyesült Államok az ország destabilizálásán dolgozik, hogy aztán Hádit bábjukként visszaültessék az elnöki székbe. A húszik figyelmeztettek, hogy szélesebb közel-keleti háborút kockáztatnak a szaúdiak, több támogatójuk pedig azt sürgette, hogy a határon átlépve rohamozzák meg Szaúd-Arábiát, valamint vonják blokád alá a Vörös-tengeri szorost.

Pengeélen táncolnak

A konfliktus azonban már így is elég széles, ha a résztvevő szereplőket nézzük, ugyanis régóta a síita erőközpontot, Iránt sejtik a húszik mögött, és az Irakban éppen Tikrit visszafoglalásában is tevékeny szerepet játszó perzsa állam aktivitása lehetett a valódi ok Szaúd-Arábia beavatkozásában. A két rivális középhatalom egymást vádolja a szektariánus feszültségek kiélezésével.

Az iráni támogatást a húszik hivatalosan tagadják, de magas rangú vezetőiket látták az iráni Kom városában, és állítólag iráni pilóták is segítették már őket jemeni vadászgépekkel. Irán a maga részéről veszélyes lépésnek nevezte a szaúdi légi csapások megindítását, amivel szerintük megsértették Jemen szuverenitását.

Hogy még bonyolultabb legyen a kép, Törökország is azzal vádolta meg Iránt, hogy befolyását ki akarja terjeszteni az egész régióra, Recep Tayyip Erdogan elnök támogatásáról biztosította a szaúdi beavatkozást, ami szerinte csak jelzi, hogy elfogyott a türelmük. Ehhez jön még hozzá, hogy az Egyesült Államoknak fontos közel-keleti szövetségeseit teszi Szaúd-Arábia és a mellette álló országok, az atomprogram ügyében viszont megegyezésre törekszik Iránnal, ami a Teherán elleni szankciók feloldásával is járhat, közben pedig Irakban az amerikai vezetésű koalíció és az iráni kiképzést kapott síita milíciák együtt harcolnak az Iszlám Állam ellen.

A világban is láthatóan aggódnak a konfliktus legújabb fordulatai miatt, a Brent nyersolaj árfolyama rögtön hat százalékot drágult a légi csapások megindulásakor. Ha az egyik oldalon felsorakoznak teljes mellszélességgel a szunnita arab országok Szaúd-Arábia vezetésével, a másikon pedig Irán és a síita mozgalmak, akkor a konfliktus még a mostanihoz képest is tovább gyűrűzhet, Jemenből pedig egy szunnita-síita kihelyezett csatatér válhat.

Jon Altman, a washingtoni Centre for Strategic & International Studies közel-keleti programigazgatója szerint ugyanakkor nincsenek arra utaló jelek, hogy Irán stratégiai fontossággal tekintene Jemenre, és az sem látszik, hogy Szaúd-Arábia egy teljeskörű offenzívát indítana – a mostani csapásoknak sokkal inkább üzenetértékük van Irán irányába –, viszont a konfliktus egy alacsonyabb intenzitással akár évekig elhúzódhat, miközben Jemen egyre több része válik romhalmazzá.

A párizsi támadásokat az al-Kaida legveszélyesebb, jemeni ága vállalta magára, ami az Arab Tavasz idején több kiképzőtábort is fel tudott állítani az országban. Azóta ugyan több területen visszaszorult, de igazán meggyengíteni nem tudták. A március 20-án több jemeni mecset ellen elkövetett, 140 áldozattal járó terrortámadással pedig az Iszlám Állam jemeni ága is bemutatkozott.

Négyszáz évet léptek vissza az időben

A Közel-Kelet lassan úgy néz ki, mint Európa a Harmincéves háborúban, amikor gyilkos dühvel estek egymásnak a katolikusok és protestánsok ma már nehezen értelmezhető teológiai nüanszok (meg persze a teológiai nüanszokból politikai érveket kovácsoló Habsburg-, Bourbon- és Vasa-házi uralkodók) miatt.

Miután Szíria, Irak, Libanon után most Jemen is a szunniták és a síiták közti vallásháború csataterévé változott, ezért érdemes megnézni, mi a fenéért fenekedik egymásra ez a két muszlim felekezet (melyek egyébként maguk számtalan irányzatra bomlanak szét, ezért érdemes most így előre elnézést kérünk az általánosításokért)

Ki a főnök: az após vagy a vej?

A VII. század óta tartó régi gyűlölködés a Próféta öröksége feletti családi marakodásra vezethető vissza. A szunniták abból a frakcióból nőttek ki, mely Mohamed apósát, Abu Bakr-t ismerte el az új vallás vezetőjének, a síiták viszont Mohamed vejét, Ali Ibn Abi Talib-ot tartották az Umma (a hívők közössége) vezetőjének. Abu Bakr volt az első kalifa, Ali a negyedik, de a síiták három elődjét nem tartják valódi vezetőnek. A két leszármazási vonal nem csak a kiindulópontjában, de logikájában is eltér: a síiták a Prófétától való vér szerinti leszármazást, a szunniták viszont Próféta útjának követését (a szunna utat jelent) tartották meghatározónak.

Ali követői nem ismerték el a kalifák uralmát, és ezt az Omajjádok nem vették jó néven. A hatalmi harcot 680-ban, a frissen trónra került I. Jazíd kalifa az iraki Karbalánál zárta le, méghozzá a kor bevett eszközével: Ali fiát, Huszeint egész családjával lemészárolta. És mivel a megerősödő szunnita dinasztiák Talasztól Poitiers-ig a fél ismert világot meghódították (és ennek eredményeképp ma a Nyugat-Afrikától Indonéziáig húzódó muszlim övezet negyven országban élők 85-90 százalékát ők teszik ki), ezért kellő magabiztossággal minősíthették eretneknek a síitákat, akik innentől kezdve szinte szakrális erénnyé emelték a visszahúzódás gyakorlatát, tanításaik szerint a kvázi-megváltójuk, a Mahdi is elrejtőzve várja az Umma egyesítésére alkalmas pillanatot.

A síiták a tunéziai eredetű Fátimida-dinasztia idején rövid időre irányításuk alá vonták Mekkával együtt az iszlám világ nagyobbik felét, de igazán tartósan leginkább Perzsiában tudtak megkapaszkodni. Itt több uralkodóházat is sikerült megnyerni maguknak, a Buvajhidák, a mongol eredetű Ilhán kaganátus, majd a XVI. századtól a Szafavida dinasztia során vált a mai Irán a síiták bázisterületévé. Az Oszmán birodalommal egyenrangú félként rivalizáló Szavfavida birodalom idején alakultak ki a mai felekezeti határok is – Bahrein például az Öböl túloldalán fekvő szomszéd vissza-visszatérő hódítóinak köszönheti az Arab-félszigeten egyedül síita többségét.

A vallási szembenállás azonban a modern iszlamizmusig másodlagos maradt a dinasztikus politikához képest. Új fordulatot Khomeini ajatollah 1979-es iráni teokratikus forradalma hozott. Ennek sikerét az egész iszlám világban mintaadónak tekintették az iszlamista csoportok, de ekkor kezdődött meg a síiták felekezeti alapú tudatos támogatása Pakisztántól Jemenig.

Ekkor vált Irán ökölbe zárt kezévé a Hezbollah terrorszervezet, mely a Libanon negyedét kitevő – és főleg délen tömörülő – síiták közé fészkelte be magát, de elévülhetetlen érdemeket szerzett az Aszad-rezsim fenntartásában (a hatalmi klikket alkotó síita alaviták Szíria lakosságának mindössze a 13 százalékát teszik ki). Irakban pedig a szunnita Szaddám Huszein 2003-as elmozdítását követően a 70 százalékos síita többséget képviselő kormányok váltották egymást, akik a régi sérelmek megtorlásával szépen megágyaztak az Iszlám Állam felemelkedésének. Amikor pedig szorult Bagdad körül a hurok, akkor Irán sietett a kormány segítségére. Tikrit ostroma a legdörzsöltebb iráni tábornok tervei alapján, iráni nehézfegyverzettel és iráni kiképzők áltla felkészített síita milicistákkal folyik (vagyis csordogál). Mi ez, ha nem egy kliensállam?

A síita Irán legnagyobb ellenfelévé Szaúd-Arábia vált, ahol a XVIII. században vert gyökeret a szunni legradikálisabb ága, a néhol már képromboló fanatizmusba hajló puritanizmust hirdető vahabita jogi iskola. Az olajhatalom aktívan támogatta az Irán ellen hadat viselő Szaddám Huszeint, és a szír polgárháború kitörése óta rengeteg fegyvert és pénzt ölt bele az alavita Aszad-rezsim megdöntésébe. Arról pedig hallani sem akar, hogy déli szomszédjánál a síita húszik vegyék át a hatalmat.

A felekezeti ellentétek feléledésével a közös iszlám-tudat is egyre gyengül az emberekben; a Pew Research iszlámról szóló felmérése szerint ( itt csodálhatja meg a színes-szagos infografikát )

És mivel az összes iszlám államban van kisebb-nagyobb síita kisebbség – még Szaúd-Arábiában is tíz százalék az arányuk -, ezért félő, hogy őket egy komoly Irak-Irán-csörte esetén kollektíve ötödik hadoszlopnak fogják tekinteni.

De mégis mire ez a nagy ellenségeskedés, talán a síiták nem Mekka irányában imádkoznak?

Dehogynem. A két felekezet között vallásgyakorlás szempontjából kisebb a különbség, mint Európában mondjuk a katolikusok és a reformátusok között. Az apró liturgikus eltéréseken túl jelentősebb különbség a tekintély forrásaiban mutatkozik. A szunniták szűkebben vonják meg az autoritás körét, ők csak a Koránra és a hádiszra (a Mohamed életéről szóló történetek gyűjteményére) hagyatkoznak, míg a síiták szerint a Korán mellett azok a hagyományok is a jogrend alapját képezik, amelyek Mohamed lányának és az úgynevezett Tizenkét Imámnak (Alinak és utódainak) a szavait és cselekedeteit rögzítik.

A szunnita puritanizmus a világi irányítókat nem övezi fel szakrális vonásokkal, míg a síitáknál az imámok vallásos karizmában tündöklő szent emberekként jelennek meg (ez a tisztelet bizonyos mértékben az iráni ajatollahokra is átragadt). A síitákra ráadásul jobban jellemző a mahdi, az iszlám Messiás várása, aki az eredeti zsidó koncepcióhoz hasonlóan nem egy Jézus-féle békemozgalmár, hanem az egész iszlám világot egyesítő vezér.