Orbán menekültellenes lépéseit Berlusconi már rég lejátszotta

Ha meglepődött Orbán Viktor váratlan menekültügyes ötleteitől, a kerítéstől vagy a dublini egyezmény átmeneti és egyoldalú felmondásától, akkor sokkolni fogja, hogy ezek a lépések egyáltalán nem a magyar kormányfő politikai kreativitásának termékei. A menekültek ezreinek célpontján, a délolasz Lampedusa szigetén beszélgettünk Paolo Cuttitta migrációkutatóval. Az amszterdami egyetemen dolgozó szakember szavaiból kirajzolódott: a magyarországi menekültellenes forgatókönyv fejezeteit már megírta és lejátszotta Berlusconi két kormánya 2006 és 2011 között.

Az azonosságokra azonban csak interjúnk előrehaladtával figyeltünk fel. Az EU menekültügyi problémáiról jó néhány tanulmányt megjelentető kutatóval azért ültünk le, hogy megtudjuk, hogyan kezelhető a kis szigetre nehezedő nyomás, amit a tengeren érkező menekültek jelentenek. Cuttitta meglepő válasszal indított.

Nem a menekültek miatt van krízis

„A sziget problémáit elsősorban nem a menekültek, hanem az olasz kormány okozza. Lampedusát évek alatt tudatosan alakították határszigetté, mégpedig politikai okokból. Bár a sziget valóban az ország egyik legdélebbi pontja, egyáltalán nem logikus, hogy ennyi migráns érkezik ide. Már csak földrajzi okokból sem: Szicília nyugati része például sokkal közelebb van Afrikához, Tunéziából biztonságosabban át lehet hajózni, nagyjából fele akkora utat téve meg a tengeren, mint Líbiából Lampedusára."

„Ráadásul a migránsoknak Lampedusa érdektelen, 6000 ember lakik itt, nincs munka, mindenki a kontinensre tart – miért állnának meg a szigeten? Ez politikai döntések sorozataként alakult így, a döntések oka pedig nem a menekülthelyzet megoldása volt, hanem hogy az adott kormány politikai előnyökre tegyen szert belföldön és az EU-nál."

Nehéz ezt elhinni, amikor a saját szemünkkel láthatjuk, hogy a parti őrség hajói naponta több száz migránssal kötnek ki Lampedusán.

Sokat elárul a problémáról, hogy Olaszországban, de egész Európában is a tengeren érkező migránsok testesítik meg a menekültkérdést. Miközben az adatokból kitűnik, hogy a menekülteknek csak kisebb része érkezik a tengeren Olaszországba. A legtöbb migráns szárazföldön jut be az országba, vagy vízummal, legálisan érkezik, majd itt marad. Ezek azonban kevésbé látványosak, nehezebb témává tenni. Ezért volt szükség Lampedusára. Egyetlen, jól körülhatárolható hely, amely a médiában is képes megjeleníteni, hogy micsoda veszélyek leselkednek az országra, és hogy a kormánynak lépnie kell azok megfékezésére.

A migránsok azonban itt vannak, ezt nem lehet letagadni.

Hogy megértsük, miért vannak itt a menekültek, érdemes áttekinteni, miként alakult a földközi-tengeri útvonal története az utóbbi évtizedekben. Migránsok már a nyolcvanas években érkeztek a térségbe, igaz, nem Lampedusára, hanem Szicíliába. Akkoriban nem kellett vízum a beutazáshoz, az észak-afrikaiak átjöttek az idénymunkákra, dolgoztak, majd hazautaztak. Többnyire illegálisan vállaltak munkát, de nem maradtak Olaszországban, hiszen könnyen vissza tudtak menni a hazájukba.

A helyzet a vízumkényszer bevezetésével változott, a kilencvenes években. Sokan nem akartak volna maradni, de ha már egyszer bejutottak, akkor nem kockáztattak az újabb utakkal. Lampedusa azonban még ekkor sem volt képben: aki akart, az a kontinensre vagy Szicíliába ment. A fordulatot az olasz kormány hozta azzal, hogy megállapodást kötött Tunisszal, hogy a különböző gazdasági együttműködések fejében blokkolja az Olaszországba vezető útvonalakat. A menekültek ettől nem tűntek el, csak a kiindulási pontjuk tevődött át Líbiába. Ha nincs az olasz nyomásra született megállapodás, Lampedusa sosem került volna fel a migráció térképére.

A sziget ideális volt ahhoz, hogy egyetlen helyen reflektorfénybe állíthassák a menekültkérdést, az „illegális bevándorlókat.” 2002-ig a szigeten csak önkéntesekkel működő befogadó központ működött. A Berlusconi-kormány ezt átalakította egy nagyobb, fizetett alkalmazottakkal dolgozó táborrá. A tábor felelősének pedig egy névleg vallási, valójában azonban politikai kötődésű szervezetet, a Misericordiét bízták meg. A Misericordie vezetője a kormány egyik miniszterének testvére volt egyébként.

A szervezet fejpénzt, napi 35-40 euró állami támogatást kapott minden egyes itt tartott menekültért, szóval érdekük volt, hogy minél több embert zsúfoljanak a táborba. Míg 2001-ben a térségbe érkező menekültek 17 százaléka került Lampedusára, 2002-re ez a szám több mint háromszorosára, 63 százalékra nőtt.

Miért volt ez jó az olasz kormánynak?

Ha képesek megmutatni, micsoda tömegben jönnek a menekültek, akkor a kormány egyrészt megmentőként tud fellépni, és ez jól jön a szavazatszerzésnél. Másik oldalról pedig képes nyomást gyakorolni az EU-ra, hogy több pénzt és több segítséget kapjon.

A Berlusconi-kormány a 2006-os választások előtt nekilátott a menekültek Líbiába deportálásának is, ami egyértelműen azt az üzenetet közvetítette a választóknak, hogy a kormány erős, és megvédi a polgárait. Berlusconi ennek ellenére elvesztette a választást, de amikor 2009-ben ismét kormányra került, folytatta Lampedusa menekültszigetté alakítását.

Egy 2009-es döntés értelmében egyetlen menekült sem hagyhatja el a szigetet, addig kell maradniuk, amíg nem deportálják őket. A 400 fős táborban 2000 embert zsúfoltak be elképesztő körülmények közt. Bejelentették, hogy egy másik, zárt tábort is építenek, de ekkor már fellázadtak a sziget lakói is. Minden újság a menekültekkel és a tüntetőkkel volt tele, és a közönségnek az jött le: a menekültek miatt krízis van a szigeten.

A kormány pedig tovább szította a hangulatot. A helyiek tüntetései közepette elrendelte, hogy a rendőrök engedjék ki a menekülteket a táborból. Egyszerűen kinyitották a kapukat. Néhányan csatlakoztak a tüntetőkhöz, mások csoportokban kóboroltak a szigeten, a tévék pedig tele voltak a káosz képeivel.

A kormány a közhangulatot kihasználva további menekülteket toloncolt vissza, semmibe véve az EU-s rendelkezéseket. A deportálások csak az Európai Parlament fellépése és az európai emberi jogi bíróság elítélő határozata után álltak le. A kormányzati politika azonban nem változott. A 2011-es arab tavaszt követő menekülthullám idején ezrek érkeztek Lampedusára, de ennek ellenére a tábort ezúttal bezárták. Megszűnt működni.

A szigeten 2011-ben több volt a migráns, mint a helyi lakos, mindenhol menekülteket lehetett látni, akiknek nyilván nem volt hol lakni, nem volt mit enni. A média pedig megint tele volt sokkoló képekkel.

A kormányt nem érdekelte volna, hogy tönkreteszi a szigetet? A helyiektől tudom, hogy Lampedusa a turizmusból élt, amíg a lapok nem kezdték menekültszigetként emlegetni a helyet.

A kormány érdeke az volt, hogy Lampedusát a menekültprobléma látványos színpadává alakítsa. Így megmutathatta, hogy milyen problémákon kell úrrá lennie, és hogy szükség van mindenki támogatására. Itt mesterségesen alakítottak ki válsághelyzetet. Ami Lampedusán zajlik, nem a migráció ügyének megoldásáról szól.

Hogyan lehetne mégis megoldani a problémát? A kríziszónákból tömegek menekülnek el, és úgy tűnik, csak azt tudjuk befolyásolni, hogy melyik útvonalon érkezzenek Európába.

Legális csatornákat kell kialakítani. El kell törölni a vízumkényszert, hogy aki akar, szabadon jöhessen. Így egyrészt senki nem kényszerülne arra, hogy életveszélyes útvonalat válasszon, a humanitárius probléma csökkenne. Nem lenne szükség a költséges mentési missziókra vagy szigorított határvédelemre.

A migránsok emellett nem kényszerülnének arra, hogy örökre Európában maradjanak. Ha egy szegény család összegyűjt 3-4 ezer dollárt, hogy az egyik tagjukat elküldje Európába, akkor nem fogja hagyni, hogy csak úgy hazatérjen. Mindenképpen meg kell keresnie a befektetett összeget.

A legális határátlépéssel viszont nemcsak biztonságosabb, de nagyságrendekkel olcsóbb is lenne az út. Aki gazdasági okokból érkezik, az vissza tudna menni a hazájába, ha nem találta meg a számítását. Sokan csak itt jönnek rá, hogy nem is olyan egyszerű az élet Európában. A humanitárius krízis elől menekülőknek pedig nem kellene az életüket kockáztatni, hogy végül menedékjogot kapjanak.