Egész Németországot zavarba hozta egy kis mentőhajó

A német hajó hősies tervekkel érkezett Lampedusára. Az önkéntesek a Földközi-tengeren bajba került menekülteken segítenének Líbia és a dél-olasz sziget közti tengeren, saját pénzből, saját hajójukon. A bárka a rajzfilmes értelemben is klasszikus vonalú hajó volt: két árboc, kék hajótest, belül sok fa, réz, nagy kormánykerék. Mindehhez azonban nem ezt a nyitómondatot vártam a projekt vezetőjétől.

Soha nem hajóztam

– mondta Harald Höppner a hajó kajütjében, navigációs monitort böngészve. „Ez az egész nem a hobbimról szól. Üzletember vagyok, Németországban van normálisan működő vállalkozásom. Egyszerűen csak elegem lett abból, hogy mindenki arról beszél, mekkora probléma a menekültek helyzete, és hogy segíteni kellene, de senki nem tesz semmit. Vehetnék luxuscikkeket a pénzemből, de nem izgat, hogy Porschével járjak. Két üzlettársammal megvásároltam ezt a hajót, hogy ha már Németország nem lép, akkor én próbáljak segíteni azoknak, akik a tengeren, Európába tartva bajba kerülnek.”

A Sea-Watch nevű projekt ütemtervét megismerve egyértelmű lett, hogy Harald Höppnert tényleg a morális felháborodás sodorta messzire Németországtól, a legdélebbi olasz szigetre.

Az üzletember, aki egyébként kelet-ázsiai ajándéktárgyak importjával alapozta meg vagyonát, novemberben találta ki, hogy hajót vesz, és eljön a földközi-tengeri menekültválság szimbólumaként ismert Lampedusára migránsokat menteni. Két társával 50-50-50 ezer eurót, több mint 45 millió forintot dobtak össze a hajóra, aminek egy részéből hetekkel később vásároltak egy 1917-ben épített, 21 méter hosszú halászhajót. Januárban pedig már a felújításán dolgoztak.

„Németországban mindenki csak vitázik a menekültekről, de senki nem tesz semmit. Üzenni akartunk a német kormánynak is, hogy észrevegyék: egyszerű emberek a saját erejükből végzik el azt a munkát, amit nekik kellene. Egyébként már az elején sikert értünk el. Nem sokkal azután, hogy kihajóztunk Hamburgból, a kormány úgy döntött, elindít két hajót a nemzetközi mentőprogramba. Nem mondom, hogy ez közvetlenül nekünk köszönhető, de azért az indulásunknak elég nagy híre volt otthon.”

A Sea-Watch-ot kísérő médiafelhajtásról már hallottam. A hírnév Höppner ösztönös, és az egész projektre jellemző, direkt hozzáállásának volt köszönhető. A projekt vezetőjét meghívták az egyik legnagyobb német tévé, az ARD vitaműsorába, néhány politikus mellé vendégnek. A politikusok hosszasan csatároztak, hogy kell-e segíteni az Európába tartó menekülteknek, hagyjuk vízbe veszni őket, vagy mégis fel kellene lépni, de ha igen, hogyan. A férfi egyre dühösebben hallgatta a semmibe vezető vitát, majd a műsor legvégén, amikor szót kapott, egyszerűen annyit mondott:

Szeretném, ha most egyperces néma felállással emlékeznének az eddig tengerbe veszett, több tízezer menekültre.

Élő műsor volt, senki nem tehette meg, hogy nemet mondjon. Ötmillió német látta, ahogy politikusok, köztük menekültellenes, szélsőjobbos alakok kénytelenek tisztelegni olyan emberek előtt, akiket addig csak politikai céljaik okán emlegettek. Másnap a német sajtó a Sea-Watch nevével volt tele, Höppnerék pedig sorban adták az interjúkat, és legénységet sem volt nehéz találni. Happy endnek csak azért nem nevezhető a történet, mert a nehézségek valójában ezen a ponton kezdődnek.

Hogy segítenek, ha nem vesznek fel menekülteket?

„Nem egyszerű a dolgunk, csak önkéntesekkel dolgozunk, a csapatban a kapitány, és a gépész profi, de ők is ingyen csatlakoztak hozzánk. Össze kell szoknunk, mert a tengeren veszélyes helyzetekbe keveredhetünk. Ez nem egy nagy hajó, és nem is viharos vízre tervezték. Csak körültekintő előkészületek után vághatunk neki.”

Az előkészületeknek volt is nyoma. A kajütben hegyekben álltak a felszerelések. A fiatal, leginkább késő huszonéves tagokból álló legénység cipekedett, szerelt, és ismeretlen céllal sertepertélt körülöttünk. Úgy éreztem, útban vagyok. Hogy fog ide beférni még egy csomó tengerről kimentett menekült, rémlett fel. Ahogy a napokban láttam, naponta százával mentik ki a tengerről a háborús Líbiából lélekvesztőkön menekülő embereket, a hajón lassan viszont egy felfújható úszóguminak sem volt hely.

Mint kiderült, a Sea-Watch célja nem az, hogy a szárazföldre hordja a tengeren hányódó migránsokat. „Segítünk a mentésben. Egy heteket leszünk kinn a tengeren. Figyeljük a menekültek csónakjait, ha olyat látunk, amelyik bajban van, hívjuk a parti őrséget. Amíg meg nem érkeznek, vizet, élelmet adunk nekik. Van a fedélzeten két orvos, és egy ápoló, ők tudnak segíteni, ha azonnali orvosi beavatkozásra lenne szükség. A kritikus helyzetben lévőket persze fel is vesszük a hajónkra. De van nálunk rengeteg felfújható mentőcsónak, összesen akár 150 ember is elfér rajtuk.”

„Fel alá fognak hajózni a tengeren, remélve, hogy beleakadnak majd néhány migránsba?” – jelent meg előttem a hetekig tartó, gondtalan és spontán hajókázás képe.

„Ennél sokkal egyszerűbb a helyzet” – mutatott Höppner a navigációs képernyőre. „Egyetlen zónát kell csak ellenőriznünk. A tengeren van két olajplatform, a líbiai parttól 40 és 60 mérföldre. A menekültek csónakjai valahol Tripoli és Zuvara közt indulnak útnak, és a távolról is látható két platformot veszik célba. Ezek még éjszaka is láthatók, mert mindkettő felett folyamatosan ég a gáz. A két platform közt kell áthaladniuk, és ha éppen középen hajóznak tovább, akkor Lampedusára jutnak, ha pedig keleti irányba tartanak, Málta lesz a cél. Ezen a környéken járőrözünk majd.”

A Kelet-Európa-Afrika tengelyen hajóznak

„Meddig tart a misszió? Nem úgy tűnik, hogy a menekültek száma a közeljövőben csökkenne.”

A német üzletember széttárta a kezét: "A Sea-Watch a hajózási szezon végéig itt marad, de én az első kör után hazautazom. Vannak gyerekeim, feleségem, dolgoznom kell. A csapatot a kapitány vezeti majd. Nem vagyok hajós, csak azért jöttem, hogy megmutassam, mindenki tehet a másik emberért, ha akar.

Emlékszem, a fal leomlása után mennyire örültünk, hogy oda mehetünk, ott élhetünk, ahol szeretnénk. Lehetetlen dolog, hogy pont mi ne adjuk meg másoknak is ezt a jogot. Te magyar vagy, ugyanúgy átélted a kiszabadulást, érted, miért.”

„A magyarok egy része nem annyira érzi át ezeket a gondolatokat, de úgy tudom, Németország keleti felén is jóval nagyobb az idegenellenesség, mint nyugaton” – vetettem fel, amire Höppner elfintorodott.

„Pedig nekünk kellene a leginkább megérteni, mekkora a felelősségünk, ha európaiak vagyunk."

„Sokan azt mondják, a menekültek befogadása nem megoldás. Valami mást kellene kitalálni” – idéztem fel a közismert ellenérvet. 

Be kell látni, hogy már nem arról van szó, akarjuk-e a menekülteket, mert az egy tény, hogy jönnek. A legtöbbjüknek nincs is más választása. Meg kell tanulnunk, hogy mit tegyünk ebben a helyzetben. Hatalmas szerencse, hogy Európába születtünk. Azért lehetünk gazdagok, mert a világon más országok szegények. Nem lehetünk önzők.

Nehezen tudtam mit mondani a naiv érvelésre. Csak távozás után jutott eszembe, milyen bizarr is a véleményem: a nemzetközi menekültügyi vita közepette már holdkóros idealistának tűnik, aki segítene bajba jutott embereken.

Update: A Sea-Watch közben visszaérkezett Lampedusára. Újságírónk ugyan közben elhagyta a szigetet, de igyekszik felvenni velük a kapcsolatot.