Csak beletenyerelni lehet a szíriai káoszba

Szeptemberre hirtelen nagyon sürgőssé vált, hogy a négy éve zajló szíriai polgárháborúban valami megoldás szülessen.

1. Az Iszlám Állam az egy éve tartó bombázás ellenére sem akar összeomlani
2. Európára soha nem látott menekültáradat zúdult Szíria felől, és a kontinensen sokan attól tartanak, hogy a százezreket milliók fogják követni
3. Az oroszok komoly haderőt telepítettek Szíriába a szorult helyzetben lévő Aszad megsegítésére.

És annak ellenére, hogy a szavak szintjén mindenki nagyon elkötelezettnek tűnik az azonnali cselekvés iránt,

Ráadásul minden hatalomnak megvannak a saját tervei az egyre súlyosabb káoszba süllyedő Szíriával; a szövetségek és rivalizálások, ellentétek pedig legtöbbször átfedik egymást. Ebben a káoszban lehetetlen egyetlen húzással rendet tenni – mi is csak a leírás szintjén tennénk egy próbát.

Felgyorsult az amerikai-orosz diplomáciai versenyfutás

Azt nem lehet mondani, hogy ne pörgött volna fel a diplomácia: a jövő héten John Kerry amerikai külügyminiszter az ENSZ Közgyűlésén egyeztet majd európai és közel-keleti külügyminiszterekkel; Vlagyimir Putyin orosz elnök pedig hétfőn tíz éve először szólal majd fel a közgyűlés előtt, és személyesen fog találkozni Barack Obamával is. Mindenki azt várja, hogy Putyin végre legalább utal arra, mit is akar Szíriában elérni, és fel is gyorsulhatnak az események, de

Paradox módon pont talán Obamának a legszűkebb a mozgástere, hiszen jövőre elnökválasztást tartanak az Egyesült Államokban, amihez a demokrata és republikánus előválasztások már február elején megkezdődnek. Onnantól az elnök már semmit sem léphet anélkül, hogy alapjaiban ne befolyásolná a kampányt, de már most sincs könnyű helyzetben.

Ezzel tökéletesen tisztában van az orosz diplomácia is, ezért óriási nyomás alá helyezi Washingtont, hogy Aszadot ismerjék el legitim tárgyalópartnernek egy esetleges rendezés során. A Szíriában landoló harci gépek ellenére egyelőre úgy tűnik, Moszkva nem akar belekavarodni egy kétes kimenetelű háborúba, a Szíriába átdobott haderőt elsősorban csak fenyegetésnek használja.

A Pentagon már az Iszlám Állam elleni fellépés kezdetén is realistán állt a problémához, és nem számolt gyors megoldással, mindig hangsúlyozták, hogy

a mostani elnök ciklusán túlnyúló problémáról van szó.

Már egy éve annak, hogy összerántottak egy széleskörűnek tűnő koalíciót, amiben azonban a légi csapások javát még mindig az amerikaiak hajtják végre, a többi ország inkább csak reprezentálja elkötelezettségét – főleg az olyan országok, mint Ausztrália vagy az Öböl-menti szunnita államok, melyeknek muszáj volt valamit felmutatni. Az Egyesült Államokban is folyamatosan bírálják Obama légi csapásait, amiket több magas rangú tisztviselő is próbált megvédeni, de a szakértők szerint valójában sokszor az adatokat kiforgatva próbálják igazolni az eredményeket. Ha reálisan nézzük, eddig azt sikerült elérni, hogy

Még Martin Dempsey leköszönő vezérkari főnök is azt mondta, hogy jó esetben is patthelyzetet sikerült elérni Szíriában.

Az USA beragadt a háborúba

Obama tartja magát ígéretéhez, hogy nem küld újabb harcoló csapatokat Szíriába – habár több ezer kiképző-koordináló katona érkezett azért a Közel-Keletre az elmúlt időszakban –, közben viszont a szárazföldi támogatásnak tervezett saját kiképzésű milíciák felkészítése finoman szólva sem halad. Az Amerikai Központi Parancsnokságot (CENTCOM) vezető tábornoknak nemrégiben megalázó meghallgatáson kellett részt vennie a szenátus fegyveres szervezeteket felügyelő bizottsága előtt, ahol szégyenszemre el kellett ismernie,

Az USA elvileg 5400 felkelő fegyveres kiképzését és felszerelését vette tervbe; őket szánták az Iszlám Állam ellen küzdő erők gerincének. Eddig azonban nem sok kézzel fogható eredményt tudnak felmutatni. Az Új Szíriai Erők (NSF) első 54 fegyverese két hónapja érkezett vissza Szíriába a törökországi kiképzőtáborból, hogy aztán szinte rögtön megtámadja őket az al-Kaida egyik helyi fiókszervezetét adó an-Núszra Front. A második kontingens 75 fegyveressel a napokban érkezett meg, azonban az an-Núszra állítólag őket is terepjáróstul, fegyverestül magába olvasztotta.

Ezek a fegyveresek a hírek szerint azért sem lelkesedtek az egész amerikai kiképzési-támogatási rendszerért, mert a tervek szerint csak az IS ellen harcolhatnak, Aszad rezsimje ellen nem, miközben a legtöbb ellenzéki csoportnak éppen a szír diktátor az elsődleges ellensége.

A főleg presztízsszempontból kínos eredménytelenség miatt több amerikai vezetőnek is le kellett mondania. Mások mellett távozott John Allen nyugalmazott tábornok, Obama Szíria-ügyi megbízottja. Allen egyébként úgy vélte, hogy az Egyesült Államoknak keményebben kéne fellépnie azért, hogy megbuktassák Aszadot, és  – Törökország követelésének engedve – ki kellene alakítaniuk egy biztonságos övezetet Szíria északi részén.

A hétvégén John Kerry amerikai külügyminiszter megismételte, hogy az Obama-vezetés álláspontja szerint Aszadnak le kell mondania, hogy valamilyen politikai megoldás jöhessen, de már nyitottnak mutatkozott, hogy a lemondást elhalasszák egy meghatározatlan későbbi időpontra. Laurent Fabius francia külügyminiszter is arról beszélt a napokban, hogy Aszad elmozdítása már nem lehet egy politikai párbeszéd megkezdésének feltétele. Legutóbb pedig Angela Merkel német kancellár mondta, hogy a menekültválság és a szíriai konfliktus megoldása érdekében szeretne tárgyalni Bassar el-Aszad szírai elnökkel, és több iráni és szaúd-arábiai szereplővel is.

Az érdekek azonban nem teljesen vágnak egybe, az Egyesült Államokat valójában most sem szorítja úgy az idő, mint az európai országokat, amiért mégis lépés- és engedménykényszerbe kerülhetnek, az az oroszok mozgolódása miatt van.

Bénult az Unió, tétova az ENSZ

Az is egyértelmű azonban, hogy az egyre többször a probléma gyökerének megoldásáról beszélő EU-s vezetők annak ellenére sem tudtak előállni saját új javaslatokkal, hogy egy mindenkit közvetlenül is érintő problémával néznek szembe. Ez sem véletlen: Líbia esetében ugyan volt már egy olyan forgatókönyv, amikor az európai erők játszották a legnagyobb szerepet egy beavatkozásnál, de akkor is kellett az Egyesült Államok, hogy megadja a kezdeti lökést, illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyására is szükség volt (az oroszok és a kínaiak ráadásul azóta is átverve érzik magukat, és ódzkodnak újból tartózkodni a BT-ben egy hasonló döntésnél).

Az EU egyelőre azt sem tudta még eldönteni, hogy pontosan milyen támogatást nyújtson a négymillió szíriai menekültnek helyet adó Törökországnak, Jordániának és Libanonnak, de első körben ebben lehet előrelépés. Emellett a franciák, a britek és néhány másik ország, mint például Hollandia azt fontolgatja, hogy beszáll az Iszlám Állam elleni légi csapásokba, de azt már korábban is tudni lehetett, hogy minden a szárazföldi erőkön áll, a bombázások mellé szövetséges milíciákra is szükség lenne.

A német védelmi miniszter új terepre tévedve arról beszélt a múlt héten, hogy készek katonai erővel is fellépni a szíriai polgárháború befejezéséért, de a katonai szerepvállalásuk előfeltétele, hogy valamilyen politikai megállapodásra jussanak az ország stabilizálásáról, és hogy az ENSZ felhatalmazást adjon a küldetésre. Márpedig ezek nem egykönnyen teljesülhetnének, hiszen annyi különböző érdek ütközik Szíria felett, és a környékén, amik ezt eddig is lehetetlenné tették.

Az oroszok legalább a határozottságot el tudják játszani

Az új helyzet tehát alapvetően az oroszok lépéseivel állt elő. Putyin már augusztus vége óta küld orosz erőket Szíriába, de ezek egyelőre az orosz érdekeltségek védelmét biztosítják: a héten már 28 vadászgépük, kétfajta drónjuk, és több támogató helikopterük is voltak Latakia gőzerővel felújított repterén. A Daily Beastnek nyilatkozó amerikai tisztviselők szerint a drónokkal végzett felderítések arra utalnak, hogy akár napokon belül légi csapásokba kezdhetnek különböző célpontok ellen. Márpedig Putyin azt már azért jelezte, hogy a céljuk Aszad hatalomban tartása, hogy

elkerüljék azt a kaotikus helyzetet, ami Líbiában létrejött.

Oroszország elvileg a terrorizmus és az Iszlám Állam ellen szállna harcba, de ez az ígéret azért kétélű lehet. Hiszen Aszad alig pár helyen van tényleges harcérintkezésben az IS-szel, az ő fő ellenfelei az egyre erősebb és szervezettebb ellenzéki milíciák. Ezek között valóban van egy pár, mely rendelkezik valamiféle terrorista kötődéssel (méghozzá nem is akármilyennel), ezért nem lenne nehéz jogalapot találni arra, hogy az oroszok 

Ez pedig újabb éket verne a mérsékelt felkelő csoportok és az amerikaiak közé is, szíriai ellenzékiek ugyanis már most is attól félnek, hogy Washington végül bele fog egyezni a tömeggyilkos Aszad valamiféle maradásába, vagy mentesülésébe.

Putyin beavatkozását paradox módon Aszad legközelebbi szövetségesei sem nézik jó szemmel, főleg azért nem, mert az oroszok keresztbeszerveznek Irán stratégiájának. Az oroszok ugyanis gyorsan kötöttek Izraellel egy koordinációs megállapodást, ami elfogadhatatlan Iránnak és a Hezbollahnak, melyek részben pont azért támogatják Aszadot, hogy minél jobb pozíciókból tudják a zsidó államot támadni. A síita terrorszervezet a hírek szerint már be is jelentette, hogy kivonul a szíriai frontról, ami óriási veszteség a frontkatonákban amúgy sem bővelkedő kormányerők számára. 

A Közel-Keleten már vége a hidegháborúnak

Ez azért is fontos, mert bár a nyugati közvéleményben szinte mindenki Európa, Oroszország vagy az Egyesült Államok közbelépésétől várja a megoldást, közben a Közel-Kelet szunnita hatalmainak és a síita központnak, Iránnak sokkal közvetlenebb beleszólásuk van a konfliktusba.

Törökország, Szaúd-Arábia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek ugyanis a polgárháború kezdete óta aktívan támogatják az Aszad-ellenes felkelőket; és az esélyek latolgatásánál sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy

Mert stratégiai prioritásuk nem egy status quo kialakítása, hanem Aszad megbuktatása – amiből négy évnyi harc után valószínűleg nem fognak engedni. Hogy miért akarják ilyen elszántan megtörni Aszadot? Nem a diktátorral van kizárólag bajuk, ők azt síita félholdat akarják megtörni, mely Irántól Irakon át Szíriáig ível.

Az iráni milíciáknak fontos szerepe van Irakban

Szíria ugyanis csak az egyik hadszíntere annak a vallási-hatalmi harcnak, mely az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) szunnita vezetésű országai és Irán meg az ő síita kliensei között zajlik (ehhez csatlakozik még a harmadik középhatalom, Törökország, mely szintén nem nézi jó szemmel Irán megerősödését). Szíriában a síita alaviták csak egy törpe kisebbséget jelentenek, ezért a játszmában kizárólag akkor értékesek Irán számára, ha nem szorulnak a hegyeik közé, hanem Damaszkuszban is ők maradnak hatalmon. Ezért támogatják gyakorlatilag Khomeini ajatollah teokráciájának 1979-es kezdete óta az Aszad-dinasztiát.

Az Egyesült Államokkal és a legfontosabb országokkal az atomprogramjáról megállapodó Irán gazdasága a szankciók feloldásával új lökést kaphat, a segítségükkel kiképzett több tízezres síita milíciák pedig már eddig is fontos szerepet játszottak Irakban az Iszlám Állam elleni küzdelemben, és a szomszédos ország síita vezetésének megerősítésében. Ennél kevésbé látványosan vannak jelen Szíriában, de az IS elleni harc mellett ott is minden erővel el akarják kerülni, hogy a szunnita országok által támogatott fegyveresek kerüljenek fölénybe. Az oroszok mellett az Aszad-rezsim másik életben tartóinak számítanak, a teheráni vezetés az elmúlt hetekben a Time szerint meghosszabbított egy Aszadnak nyújtott egymilliárd dolláros hitelkeretet.

Már ők is tudják, miért szenvedtek ennyit az amerikaiak

Ez a küzdelem Jemenben is zajlik, ahol a nem nyíltan, de Irán által támogatott síita húszi lázadók már egy éve tartják a fővárost, Szanaát, és a Vörös-tenger partvidékét. Itt a januárban trónra lépő Salman király – és még inkább a héjaként számon tartott fiatal Mohamed Bin Salman koronaherceg – erejét éreztetni akaró Szaúd-Arábia a többi Öböl-ország élén egyre nagyobb erőket vet be a száműzött kormánycsapatok oldalán. Eleinte csak légitámogatást nyújtottak, de most már ezres nagyságrendben vetik be a páncélosokkal megerősített szárazföldi csapatokat is. Annak ellenére, hogy F-15-ösök és M1 Abrams harckocsik fenyítik a zsákmányolt szovjet fegyverekkel felszerelt lázadókat, a győzelem egyre késlekedik. Bár Ádent sikerült visszafoglalni,

ahol a háború elhúzódása miatt nyíló vákuumban kivirágzott az al-Kaida; sőt, már az Iszlám Állam is bejelentkezett egy vilajetért.

Az önálló hatalmi szárnypróbálgatások véres kudarca ráébresztheti a szaúdiakat meg a többi olajmonarchiát arra, amire az Egyesült Államoknak egy Korea, egy Vietnam meg egy Irak kellett: a háború nem válthatja ki a politikát. Ez Szíriában is óvatosságra intheti őket. És akkor abba már nem is mennénk bele, a játszmát hogyan bonyolítja tovább, hogy Katar és Szaúd-Arábia több országban – például Líbiában vagy Egyiptomban – egymás riválisaiként lépnek fel.

A pénteken már váratlanul Aszad ügyében is engedékenyebben nyilatkozó Törökországban egészen más probléma vonhatja el az erőforrásokat és a figyelmet a szíriai fronttól: a novemberi megismételt választások, és a Recep Tayyip Erdogan elnök sikere érdekében feláldozott kurd békefolyamat. Ahogy azt írtuk, a török elnök a nacionalista szavazatok besöprése érdekében a júliusi suruci terrortámadás ürügyén mind a határokon belül, mind az iraki (és kisebb mértékben a szíriai) kurd területeken újrakezdte a háborút a világ legnagyobb állam nélküli nemzetisége ellen. Közben párhuzamosan a korábban fű alatt támogatott Iszlám Állam ellen is háborút hirdetett, de ez kimerült néhány demonstratív légicsapásban.

A nagy kérdés: hogyan reagálnak a szunnita hatalmak az orosz beavatkozásra?

• Józanul. A szunnita milíciákat ráveszik, hogy legalább ideiglenesen menjenek bele egy fegyverszünetbe. Ennek során akár a mindenki számára szimpatikusan hangzó „demokratikus megoldás”-ba is belemehetnek, ugyanis Aszad szimpatizánsai sokkal kevesebben vannak az ellenzékéhez képest, és akármilyen torz választási rendszerben is könnyen létrejöhetne egy ellenzéki többség. 
• Ravaszul. Ahogy arról már az orosz beavatkozás első jeleinél írtunk, az oroszok által felpiszkált hatalmak kezében van eszköz Putyin féken tartására: az olajár. Az Öböl-országok az OPEC irányítóiként az olajár-csökkentéssel tavaly már padlóra küldték Oroszországot. Ezért lehet, hogy elhúzzák az oroszok előtt a mézesmadzagot, hogy Aszad ejtéséért cserébe hajlandók megállapodni egy kedvezőbb árképzésben. Sőt, nem kizárt, hogy Putyin célja épp az, hogy újra kiharcolja az állítólag két éve már elszalasztott lehetőséget. 
• Fickósan. Ha a GCC-tagállamok nem akarják, hogy az orosz vadászbombázók szétszedjék eddigi eredményeiket, akkor megvannak az eszközeik ahhoz, hogy Putyin nagy árat fizessen a szíriai kalandért. Az Öböl-országok végül is épp mostanában vásárolják fel a világ legnagyobb fegyverkészleteit, semmiből nem áll, ha a felkelőknek vállról indítható játékszerek helyett Szaúd-Arábia mondjuk juttat néhány Patriot rakétát abból a 600 darabos készletből, amire pár hónapja szert tett.

Készülődjünk a hosszú háborúra

A rengeteg nagy- és középhatalom ellentétes érdekei, sokirányú elkötelezettsége azt mondatja velünk, hogy 

Ugyanis miközben senki nem mer könyékig belenyúlni a darázsfészekbe, azt sem hagyja senki, hogy a szomszédja próbálja meg kipiszkálni a békét. A nagyhatalmak szava nem olyan erős, mint amilyennek gondolhatnánk, hiszen Szíriában elvileg polgárháború zajlik, ahol elvileg minden tényező független: egy független kormány áll szemben független milíciákkal; a szembenállást ráadásul még áttekinthetetlenebbé teszi az Iszlám Állam, ami mindenkire acsarkodik. 

Hogyan lehetne mégis berekeszteni a háborút?

Ha szabadon engedjük a fantáziánkat, akkor el lehet képzelni egy olyan megállapodást, mely berekeszti a háborút (ez ugye nem egyenlő a befejezéssel).

Talán ezek a lépések segítenének:

1. Az összes érdekelt hatalom egyetértésével fegyverszünetet hirdetnének meg, ennek elfogadására kényszerítenék a Szíriában harcoló klienseket is.
2. ENSZ-felhatalmazással minden fronton békefenntartók jelennének meg
3. A stratégiai prioritásnak megfelelően kiiktatják a legnagyobb ellenfelet, az Iszlám Államot 
4. Mivel a polgárháború mélyén komoly regionális-, politikai-, gazdasági -és vallási (nem is győzzük sorolni) törésvonalak húzódnak, ezért ezek megoldásába már a fegyverszünet napján belefognak, tudván, enélkül hetek alatt újraindul a háború. A nagyobb ívű rendezés és a menekültek egy részének hazatérése elképzelhetetlen a helyi viszonyok rendezése nélkül.
5. Véget vetnek a gyarmati időkből származó ostoba megosztottságnak – paradox módon ezt az Iszlám Állam számolta fel –, és a szír kérdést összekapcsolják az iraki rendezéssel, hiszen még ott sem sikerült a síita vezetésnek megfelelő garanciákat ígérni a szunnita helyi csoportoknak. Az egész térséget – ha meg akarnak előzni egy új polgárháborút, akkor Libanonnal együtt – föderális alapon átszervezik.

Hogy egy ekkora összefogásra és ekkora léptékű rendezésre mekkora az esély? Hát, ezt a kérdést, úgy gondoljuk, kellőképpen megválaszoltuk az előző fejezetekben.