A balkáni mészáros megértette az idők szavát

Az ember beér Požarevac központjába, a nagy körforgalomból a Lenjinovára hajt rá, elmegy a belvárosi parkolóig, ott balra fordul a Takovskára, elmegy egy NIS-benzinkút, a Demokrata Párt bezárt irodája előtt – az út itt már a Nemanjina nevet viseli –, és már meg is érkezett a néhai Slobodan Milošević házához. A korabeli leírások alapján hivalkodóbbnak gondolnánk. A környék nem puccos, itt kezdődik a családi házas övezet. A házhoz vezető húszméteres zsákutcában szabálytalan rendben parkolnak az autók, a gurulós szemétkonténerek színültig teltek.

Egy gondnoknak kinéző őszhajú ember tesz-vesz, éppen indulóban van biciklijével, amikor megszólítjuk. Azt kérdezi, honnan jöttünk, majd int a fejével, hogy kövessük. Kinyit egy kétszárnyú zöld kaput. A ház a Miloševićnél nem kevésbé legendás felesége, az Interpol-körözés miatt Moszkvában élő Mirjana Marković nevén van, róla még lesz szó. Ugyanide épített egy villát az egykor playboyéletet élő fiú, Marko is, és itt, a hársfák alatt nyugszik maga Slobodan Milošević. A családi ház kertjében, ősi szerb szokás szerint.

Ha a hársfa mesélni tudna

Az öreg fényképezni nem enged, próbálom hát magamban rögzíteni a látványt. Egy élethű Milošević-mellszobor, előtte a sír, rajta néhány virág. Mindezt egy kikövezett szűk járda veszi körbe, hogy esőben se kelljen a sárban tapicskolni. A legenda szerint a két požarevaci gimnazista osztálytárs, Mirjana és Slobodan itt, a hársfák alatt csókolózott először a hatvanas évek elején.

Eltelik két perc, az öreg int, hogy elég volt, menjünk. A nagy zöld kapura belülről egy Milošević-fotó és egy méltatás van kiragasztva, az előtte álló asztalnak bicikli támasztva, és egy talicska.

A tíz évvel ezelőtti temetésen esély sem volt ide, a házhoz keveredni. Előzőleg Belgrádban, a Május 25-e Múzeumban ravatalozták fel az egykori szerb államfőt. Május 25. amúgy a jugoszláv történelem egy másik, Miloševićnél jóval dicsőbb alakjának, Josip Broz Titónak a születésnapja, akinek kezéhez szintén nem kevés vér tapadt. Több napon keresztül, éjjel-nappal özönlöttek az emberek, álltak ott napsütésben és viharban, esernyőt szorongatva a kezükben. Az utolsó napon még éjjel sem lehetett bezárni a múzeumot. (Akkora trauma azért nem érte a népet, mint 1980 májusában, Tito halálakor, akinek holttestét vonattal hurcolták körbe a régi Jugoszlávia összes tagköztársaságában. Ma már felfoghatatlan, ahogy az emberek zokogtak, nem feltétlenül Tito halála, inkább a jövőtől való félelem miatt.)

A temetés

Az utolsó délelőtt keveredtünk Milošević ravatalához, ahol díszes társaság váltotta egymást egy-egy főhajtás erejéig. Ott volt például Momir Bulatović, ez a kedves, mosolygós szemű montenegrói fickó, Milošević podgoricai helytartója, és Gennagyij Zjuganov, az orosz kommunisták vezére. Nebojša Pavković tábornok és Dragoljub Ojdanić volt vezérkari főnök is megjelent, őket három évvel később ítéli 22, illetve 15 év börtönre a hágai Nemzetközi Törvényszék a koszovói albánok ellen 1999-ben elkövetett bűncselekmények miatt.

És ott volt Mihalj Kertes, alias Kertész Mihály is, akinek mi, magyar újságírók odapisszegtünk egy zsinór mögött kijelölt helyünkről, hogy nyilatkozatra bírjuk, de csak annyit mondott: most nem. Kertész volt az, aki Miloševićet a nyolcvanas évek végén támogatta a Vajdaság autonómiájának elvételében, és aki a jutalmul kapott vámparancsnoki kinevezését követően a maradék Jugoszlávia egyik legkorruptabb figurája lett.

Milošević holttestét innen – egy utolsó pillanatban kapott engedéllyel – a szerb parlament épületéhez vitték, ahol nagygyűlést tartott a politikus több tízezer szocialista és radikális híve. A hangulat feszült volt, a rendőröket pfujolták, Oroszországot éltették, és dühösen kiabálták, hogy nem adják se Koszovót, se Ratko Mladićot. Koszovó végül a 2008-as függetlenségi nyilatkozattal vált ki önhatalmúlag Szerbiából, a háborús bűnökkel vádolt Mladićot pedig 2011-ben fogták el a Vajdaságban, azóta ugyanannak a scheveningeni börtönnek a lakója, ahol Miloševićet a végzetes szívroham érte.

Az ezüst Mercedes innen a Belgrádtól nyolcvan kilométerre fekvő Požarevac felé vette az irányt. A niši autópálya mentén sokan várták a halottas menetet, a felüljárókon is álltak, és virágot dobáltak az autó felé. Ennyiben hasonlított a temetés Titóéhoz, csak ott a vasútállomásokon álltak vigyázzba az emberek virágcsokrokkal, koszorúkkal a kezükben.

Požarevacban, a szülővárosban volt minden: orosz katonai indulót pattogtató zenekar, katonaruhába bújtatott gyerekek, a város hadirokkant vezetője és a több tízezres tömeg, amelyik hol azt kiabálta, hogy Slobo, Slobo, hol pedig azt: „meggyilkolták, meggyilkolták".

A családi ház kertjében kialakított sírhoz akkor nem tudtunk odajutni. A helyszíni tudósításra csak három forgatócsoport, a belgrádi BK, az orosz állami tévé harmadik csatornája és a Reuters kapott engedélyt. A cikk elején említett szűk zsákutcába ezrek akartak bejutni, végül a rendőrségnek kellett kordont vonni.

Sok minden változott, miközben semmi

Sok minden változott azóta, de valójában semmi. Az akkori köztársasági elnök Boris Tadićnak és ádáz ellenfelének, a miniszterelnök Vojislav Koštunicának esélyük sincs a hatalom közelébe jutniuk. A hatalmat teljesen lefedi a volt Šešelj-féle radikálisokból lett Szerb Haladó Párt és a Milošević-féle Szerb Szocialista Párt tandeme. A sors furcsa fintoraként ma mindkét párt a megbékélést hirdeti és inkább Európa és a NATO, mintsem Oroszország felé húz, bár ez a meccs még nem dőlt el. Ahhoz, hogy ezt gond nélkül megtehessék, Šešeljt és Miloševićet kellett elárulniuk. Sikerrel tették mindezt, a számok ezt mutatják. A közeli választás legnagyobb esélyese a haladó párt 50 százalékkal, második helyen a szocialisták állnak 12 százalékkal, harmadik-negyedik az egykori Tadić-féle demokraták és a šešeljistának megmaradt radikálisok 6-6 százalékkal.

Milošević nem tett mást, mint felült a történelem hullámára. A Tito halála utáni bizonytalanságban, Jugoszlávia népeinek az elfojtás évtizedei utáni útkeresésében megértette a történelem szavát: ez pedig arrafelé nem lehetett más, mint a nagyszerb nacionalizmus, amire méltó választ kapott Koszovóból, Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából. A posztkommunista közép-európai térségben egyedülálló bravúrt hajtott végre azzal, hogy szocialistává keresztelt kommunista, valójában nagyszerb soviniszta pártja 1990 decemberében kétharmados győzelmet aratott vetélytársai fölött.

Montenegrói származásával, ifjúkommunista múltjával, jogi végzettségével, a Beobanka elnöki posztjával, gyakori New York-i utazásainak köszönhető remek angol nyelvtudásával a háta mögött 1983-ban vetette magát a politikába. Országos hírnévre a szerb kommunisták elnökségének elnökeként tett szert.

Senki sem emelhet kezet

1987. április 24. volt. A Tito halála óta forrongó Koszovóba kellett utaznia. Az autonóm terület nagy többsége albán volt, ahol a szerbek arra panaszkodtak, hogy kisebbségben vannak az amúgy Szerbiához tartozó Koszovóban. A tárgyalás helyszínéül szolgáló művelődési házat a rendőrök próbálták megvédeni a szerb tömegtől, amikor Milošević megjelent az erkélyen, és elmondta legendássá lett mondatát: „Senki sem emelhet kezet rátok." A tömeg önkívületben kezdte skandálni: „Slobo, Slobo!" Új vezér született.

Az a bizonyos hullám, amire Milošević felült, és aminek egész politikusi pályáját köszönheti, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia egy évvel korábban kiadott memoranduma volt. Ez olyan tabut feszegetett, mint a szerbség veszélyeztetettsége saját hazájában. A régi Jugoszláviában ugyanis két terület kapott autonóm státust: Koszovó és Vajdaság, és mindkettő Szerbia része volt.

Milošević ráérzett az idők szavára, eltörölte Koszovó és Vajdaság autonómiáját.

A szerb vezér nem volt egyedül. Vele együtt növekedett a horvát Franjo Tuđman, a boszniai szerb Radovan Karadžić és Vojislav Šešelj hatalma. Ők és kiszolgálóik voltak azok, akik hagyták magukat elragadtatni, és ahelyett, hogy csillapítani próbálták volna a testvériség és egység jelszavával évtizedekig elfojtott nacionalizmust, még szították is, egészen a legvégsőkig, a háborúig. 

Milošević nem hitt semmiben. Miután a hatalom megragadása érdekében lángba borította a Balkánt, képes volt arra is, hogy a nagy béketeremtőként járjon el. Kitalálta és hazahozta miniszterelnöknek Milan Panićot, az amerikai szerb multimilliomost, majd ejtette. Hol koalícióra lépett az ultranacionalista Šešeljjel, hol börtönbe dugta. A nagyvárosok utcáin a durván ellenzéki hangvételű lapokat is lehetett kapni, és ezzel bizonyítani: demokrácia van az országban, miközben az egész ország által nézett állami televízió híradójában folyamatos volt a hazudozás. (Csak egy példa: 1996 lehetett, amikor a már akkor is jelentéktelen, parlamenten kívül politizáló Thürmer Gyula látogatott az akkori maradék Jugoszláviába. A fél 8-kor kezdődő Híradóban vezető hír volt, hogy a Nyugathoz húzó Magyarország egyik jelentős pártjának elnöke látogatott Belgrádba, hogy támogatásáról biztosítsa Slobodan Miloševićet.)

Banditavilágban szőtt mesék

A kilencvenes évek Szerbiája filmre kívánkozó, leginkább Dél-Amerikára, valamint a mečiari Szlovákiára emlékeztető állami banditavilág volt. A választásokon még csalni sem kellett, mert az agymosott nép, jórészt a falusi és kisvárosi Szerbia bedőlt a mesének: a világ összeesküdött a szerbség ellen. Nem véletlenül élte reneszánszát (amúgy a mai napig) az ősi mondás: „Csak az egység mentheti meg a szerbet (Samo Sloga Srbina Spasava)." Jó kérdés: vajon kihúzhatta-e volna 2000-ig Milošević, ha már akkor olyan széles körben lett volna elterjedt az internet és a közösségi oldalak, mint manapság?

Felesége, Mirjana Marković egy kis baráti pártocskát, az Egyesült Baloldalt (JUL) gründolhatott magának, ami a rendszer klienseinek kifizetőhelyévé vált. Ha például akartál nyitni egy jól jövedelmező hamburgerest valamelyik újvidéki sugárúton, nem kellett mást tenned, csak belépni a JUL-ba, befizetni a pártkasszába némi támogatást, és már sülhettek is a húsok.

A nép közben egyre csak szegényedett a Szerbia ellen bevezetett nemzetközi szankciók miatt. (Újabb kérdés: vajon ha nem vezették volna be a szankciókat a '90-es évek elején, talán kevesebb embert lehetett volna hülyíteni a nagyszerb propagandával?) Az utak szélén senki nem zavarta az illegális benzinárusokat, akik kocsijuk motorháztetejére kitett flakonokkal jelezték: nafta van eladó. A szankciók miatt nem indulhatott a válogatott az 1992-es Európa-bajnokságon sem.

Kaptak helyette egy olyan, mára jelentéktelenségbe süllyedt bajnokcsapatot, az FK Obilićet, amit a horvátok elleni háborúban összeharácsolt pénzekből gründolt Željko Ražnatović Arkan futballhuligán és bűnöző, aki félkatonai alakulatai élén rabolta végig Szlavóniát. És közben mindenhol üvöltött a turbofolk. (Ez mondjuk ma sincs másképp.)

A szerb kilencvenes évek a NATO-bombázásokba torkoltak. Ki tudja, hogy Milošević enélkül is elvesztette volna-e a hatalmát. A bombázások ugyanis felszították a nyugat- és albánellenességet, és hazájuk bombázásnak hatására sokan váltak szerb hazafiakká azok közül, akik egyébként Milošević ellenségei voltak. Tény: a bombázások után még több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy egy újabb elcsalt választás után a nép végre fellázadjon, és dedinjei villájába szorítsa az elnököt. Ha úgy tetszik: Milošević Koszovóban alapozta meg és ott is vesztette el mérhetetlen hatalmát.