Így édesgetnék magukhoz Putyinék Európát

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ha nem is Putyin jobbkeze, de biztos, hogy az a keze, melyet barátságos üdvözlésre nyújt a külföldi partnereknek; akinek az a dolga, hogy a hatalmi centrum stratégiai döntéseit a nemzetközi fórumokon legitim diplomáciai lépésként adja el. Mostanában például gőzerővel dolgozik azon, hogy Oroszországot a krími és kelet-ukrajnai agresszió után újra partnerszámba vegyék – ennek érdekében még terjedelmes történelmi-politikai esszét is képes volt publikálni.

A Russia in Global Affairs magazin márciusi számában megjelent Lavrov-tanulmány sok fontos dolgot elárul a gyakran szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartott orosz kormányzat céljairól és motivációiról. Például ezeket:

• Putyinék megbékéltek a kommunista érával.
• Az orosz vezetőkben keményen dolgozik a sértettség, a megtámadottság érzete.
• Oroszország arról akarja meggyőzni a világot, hogy ők mindig is együtt akartak működni Európával, a nyugati elit az, mely elzárkózott az együttműködéstől.
• A Kreml nemcsak az európai szélsőjobbot, hanem az amerikaiak által diktált külpolitikai irányvonallal elégedetlen baloldalt is meg akarja nyerni.

1848 békefenntartói

A tanulmány egyik célja, hogy meggyőzze olvasóit arról,

a történelem nem igazolja azt a hiedelmet, hogy Oroszország Európa outsidere lenne.

Ezért Lavrov oldalakon keresztül sorolja a történelmi eseményeket, melyek hazája európaiságát bizonyítják, kezdve a 988-ban felvett kereszténység utáni dinasztikus kapcsolatokkal.

A külügyér szerint Európa hálás is lehetne az orosz fejedelemségeknek, amelyek szívós ellenállásukkal annyira kivéreztették a XIII. századi mongol hordákat, hogy azoknak már nem maradt erejük leigázni a kontinenst. A nálunk a török hódítás kapcsán berögzült mártírszerepet Lavrov Puskin szavaival igyekszik hitelesíteni:

A barbárok nem merték maguk mögött hagyni a rabszolgasorba taszított Oroszországot, ezért visszatértek a keleti sztyeppéikre. A keresztény felvilágosodást a feldúlt és haldokló Oroszország mentette meg.

A nagyívű történelmi áttekintés a védőbástyaszerep után meglehetősen zavarosan próbálja a kellemetlen részletek nélkül elmagyarázni, hogyan is került Oroszország a XVI. század végétől az európai hatalmi politika centrumába.A lengyelek és litvánok rovására történő erőszakos terjeszkedésről egy szó sem esik, annál inkább

• eltökélt, sikeres külpolitikáról
• egyensúlyi szerepről
• és a hágai békefolyamat katalizálásáról

Lavrov Oroszország érdemének tudja be, hogy az 1853–56-os krími háborúig az európai hatalmak közti versengést sikerült mérsékelni, és a cároknak a kontinens nyugalmának szavatolásában is oroszlánrésze volt – például az 1848–49-es magyar „lázadás” leverésével, melyet Lavrov egy osztrák részről viszonzatlan szívességként ír le.

Milyen gulág? Jóléti állam!

Az eszmefuttatás a XX. század tárgyalásánál pörög fel igazán. A korszak nagy részét ugye kommunista diktatúra alatt élte le az ország; sok orosz konzervatív és nacionalista – például Alekszandr Szolzsenyicin – viszont a kommunizmust nem tartja valódi orosz jelenségnek, annál inkább egy nemzetidegen történelmi tévútnak. A Putyin-rendszer történelempolitikája azonban integrálja a korszakot a Nagy Orosz Elbeszélésbe. 

A kommunizmus elfogadása mellett érvel a Lavrov-esszé is, melyben csak a polgárháború szenvedéseiről van szó, de azokról is úgy, mint a minden forradalommal együtt járó melléktermékről:

(...) francia kollégáinkat sem gátolja meg abban, hogy magasztalják a maguk felfordulását, mely a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” szlogenjein kívül maga után vonta a guillotine-t és tengernyi vér kiontását.

Lavrov a kommunizmussal kapcsolatban az emberiség elleni bűntetteket, köztük a gulágot vagy a holodomort meg sem említi, ellenben ilyen nívós érvekkel tiltakozik az ellen, hogy a kommunizmust nácizmussal említsék egy lapon:

A Szovjetunió – minden gaztette ellenére – soha nem törekedett egész nemzetek elpusztítására.

Sőt, a Szovjetuniót a világpolitikában kifejezetten pozitív érdemeket is felmutató hatalomként írja le.

• Például  „jelentős támogatottsággal bíró társadalmi kísérlet”-ként termékenyítőleg hatott a II. világháború után kialakuló jóléti államokra. És amióta nincs Szovjetunió, azóta a „kapitalizmus és szocializmus közti átmeneti formákban” visszafejlődés következett be, és az elmúlt húsz évben Nyugaton egyre szegényebb a középosztály és egyre nagyobbak a társadalmi különbségek.
• A Szovjetunió jelentős szerepet játszott a dekolonizációban és a harmadik világ népeinek önrendelkezési jogainak érvényesítésében (kérdezzék csak meg az afgánokat).

És bár Lavrov azt elismeri, hogy a Varsói Szerződés valójában a szovjet regionális uralom eszköze volt, úgy gondolja, hogy a szovjet uralom NATO- és EU-tagsággal való felcserélése

nem az alávetettség lecserélése volt a szabadságra – amit a nyugati agytrösztök sugallnak –, hanem csak a vezetőt cserélték le Washingtonra és [Brüsszelre].

Lavrov azt sugallja, a szovjet blokk összeomlása után Oroszországban megvolt a szándék a közös európai integráció kialakítására, de ehelyett a nyugati államok inkább a saját szervezeteik keleti kiterjesztését választották.

A külügyminiszter meglátása szerint ráadásul a NATO, de még inkább az EU a feltörekvő ázsiai és latin-amerikai államokkal szemben egyre jelentéktelenebbé válik globális szinten, ráadásul külpolitikailag ki van szolgáltatva az Egyesült Államoknak, mely

• erőszakos rezsimváltásokat szponzorál;
• kiberháborúkat indít;
• és alkalmanként fegyverrel avatkozik be más államok ügyeibe.

Ezzel szemben itt van Oroszország, melyről Lavrovnak nem a Krím elfoglalása, a Kelet-Ukrajna elszakításáért folytatott háború, vagy a szíriai civilek ezreivel is végző „terrorellenes” offenzíva jut eszébe, hanem az, hogy

Oroszország nem valaki ellen harcol, hanem azért, hogy a konfliktusokat az egyenlőség elvei és a kölcsönös megbecsülés alapján lehessen eldönteni.

Példaként hozza fel az iráni nukleáris megállapodást vagy a „2014-es államcsíny miatt kialakult ukrán válságot”, melyben Oroszország a nyugati partnerekkel teljes mértékben együttműködve próbál rendet teremteni.

Végy egy csokor hatvannyolcast!

A Lavrov-esszé nemcsak azért éri meg az alapos ismertetést, hogy el lehessen gyönyörködni a történelmi revizionizmus csúsztatásaiban, hanem azért is, mert elég sokat elárul a Putyin-rezsimről. Egyfelől arról, milyen alapvető logikát akar láttatni az orosz történelemben: Oroszország mindig a saját útját járta, és hiába volt üdvös hatása az egész kontinensre, mégis idegennek tekintették. De a meg nem értettség és sértettség villogtatásán túl Lavrov esszéjéből az is kiderül, kiket is akar megpuhítani az orosz kormány Európában.

Ezt az esszét ugyanis a Szmolenszkaja tér szakértői egyértelműen az európai baloldali értelmiségiekre fazonírozták. Ez Magyarországról nem annyira feltűnő, hiszen nálunk a mainstream baloldal identitásához markánsan hozzátartozik az unió- és Amerika-pártiság (még mindig él ugyanis e körben a remény, hogy Brüsszel és Washington fogja megvédeni a magyarokat saját rosszabbik énjüktől, akit legújabban Orbán Viktorral azonosítanak). Nyugaton azonban a baloldalnak más preferenciái vannak, és ezekre akar Lavrov rájátszani:

• Nemhogy megpendít néhány '68-as húrt, hanem valóságos akkordfutamokat vág le az antikolonalizmustól az „önmagát az emberiség sorsának egyedüli alakítójának tartó Nyugat” kritikáján át a „politika uniformizáltsága” elleni szózatokig.
• Felidézi a szintén régi nyugat-európai balos toposzt, miszerint a Szovjetunió mozdította előre a nyugati államokban a baloldali értékek érvényesülését, a jóléti állam fejlődését. Ezzel Lavrov valami olyasmit sugall, hogy az „orosz modell” szociálisan is jobban teljesít. Ez az ottani társadalmi különbségek mértékét elnézve abszurd, de sugallatként talán mégis működőképes.
• Rájátszik arra az Amerika-ellenes érzületre, melynek gyökere szintén a hatvanas évekbe, a vietnami háború elleni tiltakozásra megy vissza, és ma elsősorban az USA agresszív, ámde annál sikertelenebb külpolitikai lépései táplálják. Lavrov akkurátusan fel is sorolja Jugoszlávia 1999-es, ENSZ-felhatalmazás nélküli bombázását (ami azért nem is volt olyan sikertelen), a 2003-as iraki háborút (jogos), vagy Kadhafi 2011-es megbuktatását, ami Líbiát káoszba taszította (szintén jogos).