Ausztria erős elnököt akar

-Csak utánozni tud, mint egy papagáj?

-Európáról beszélek. EU-RÓ-PA! Ismerős valahonnan?

-Uramisten, ez az iskolaigazgatós stílus, ez nagyon fekszik önnek. Elmondhatom, amit akartam?

-Igen, ha rövid.

-És ha hosszú?

-Akkor nem, mert most megint én jövök a vitában.

Osztrákok milliói nézték dermedten, hogy a múlt vasárnap esti tévévitában az elnökválasztás két állva maradt jelöltje úgy esett egymásnak, mint a homokozólapáton veszekedő óvodások, kölcsönösen hiszterizálva és lejáratva egymást. Ausztriában az elmúlt évtizedekben nem ehhez a bugristempóhoz, hanem az idillikus szimbiózisban élő két nagy párt, a szociáldemokrata SPÖ és a kereszténydemokrata ÖVP politikusainak jól fésült, udvariaskodó semmitmondásához voltak szokva.

Az országot és a pozíciókat egymás közt az utolsó járási hivatalnok szintjéig leosztó, egyre jobban ellustuló és bekövesedő, a választókat foglalkoztató kérdésekre mindinkább csak sablonválaszokat gurgulázni képes két hagyományos párt hívei és az április 24-i első fordulóban elvérző jelöltjei szintén csak a tévé előtt követhették a különös vitát. Az ÖVP és az SPÖ konszenzuskeresésről, 

a jelöltjeik pedig egyaránt pokoli gyengék voltak. Nem csoda, ha összesen se kaptak kétharmadannyi szavazatot, mint az első kört35 százalékkal  megnyerő Norbert Hofer (45), aki nem mellesleg a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) megnyerő jelöltje, Ellenfele a zöldek jelöltje, Alexander Van der Bellen (72), akire egy hónapja a választók 21 százaléka voksolt.

Az osztrák államfői poszt merőben szimbolikus, legalábbis mostanáig azt hihettük: a két ciklus után az alkotmány értelmében távozni kényszerülő Heinz Fischer nevét az elmúlt 12 évben csak akkor láttuk leírva, ha más állam vagy kormányfőket fogadott.

Hoferrel nem ez lesz a helyzet, ugyanis egyértelművé tette, hogy ha nyer, az osztrákok meg fognak lepődni, elnökként mi mindent megtehet majd. Ezzel egyébként nincs egyedül: zöldpárti riválisa azzal próbált jópontokat szerezni az Európa-párti osztrákok körében, hogy ígérete szerint államfőként blokkolná egy FPÖ-vezette kormány megalakulását, mert azt összeegyeztethetetlennek látja Ausztria alkotmányba foglalt uniós elkötelezettségével.

Míg most mindkét jelölt ezzel fenyegetőzik, Ausztriában a háború óta egy elnök sem feszegette az államfői jogkör alkotmányos korlátait: az elnök nevezi ki (és mentheti fel) a kancellárt, a minisztereket, a bírókat, a magas rangú tisztviselőket. És ő a hadsereg főparancsnoka is. Csakhogy az elnökök eddig kivétel nélkül mind a két nagy párthoz kötődtek. Most viszont merőben új helyzet állt elő. Az országot több mint hetven éve megszakítás nélkül felváltva vagy együtt irányító két nagy párt támogatottsága elpárolgott, a szociáldemokrata kancellár pedig május 9-én lemondott.

Utódát a héten már kinevezték, és ez, valamint a (legkésőbb) 2018-ban esedékes következő parlamenti választás szinte kódolja a feszültségeket, ha Norbert Hofer költözik a bécsi Hofburgba. A Brüsszel helyett Orbánnal, Putyinnal és (Marine) Le Pennel szimpatizáló Hofer, aki közvetlen megválasztása miatt erős legitimációval bírna, egy baleset miatt nemcsak sétapálcát, de bevallottan 

Ő számít egyébként a Szabadságpárt "jófiújának", szemben a jóval megosztóbb pártelnökkel, a kancellári posztra kacsintgató Heinz-Christian Strachével. Hofer kampányának legfontosabb vizuális eleme a piros-fehér-csíkos osztrák zászló, a jelszavai az "igazság, szabadság, hazaszeretet", és nyilvánvalóan a politikai válság kiélezésében és a parlamenti választás az FPÖ-nek kedvező előrehozásában érdekelt.

Az egyebek mellett menekültellenes xenofóbiával és erős Brüsszel-ellenességgel kampányoló SPÖ jelöltjét a jóval unalmasabb, és persze jóval Európa-konformabb Van der Bellennek kéne legyőznie. Ez elvileg úgy tűnik lehetségesnek, ha beáll mögé a 11-11 százalékot szerző két nagy párt.

Csakhogy az elnökválasztás épp azért bolygatta fel a kedélyeket és az évtizedes erőviszonyokat, mert a választók (köztük is főleg a fiatalok) azt akarták demonstrálni, hogy elegük van a két, kövületté csontosodott nagy gyűjtőpártból. 

A mozgásterük egyébként sem nagy: a szociáldemokraták a Szabadságpárttal együtt kormányoznak Burgenlandban, számos néppárti politikusnak pedig semmi kifogása nem lenne egy majdani FPÖ-ÖVP kormánykoalíció ellen.

Az osztrákokat az sem hatja meg különösebben, hogy a világsajtó, és Brüsszel is egyértelműen Van der Bellent látná szívesen az elnöki poszton. Nem érdekelte őket a világ véleménye 1986-ban sem, amikor a volt Wehrmacht-tiszt Kurt Waldheimet annak ellenére választották államfővé, hogy kiderült, kínos részleteket hallgatott el világháborús múltjából. És nem érdekelte őket 2000-ben sem, amikor Ausztria politikai karanténbe kényszerült, miután a választók akaratából kifolyólag az ÖVP a Szabadságpárttal és alapítójával, Jörg Haiderrel bútorozott össze. 

Ettől persze a vasárnapi választás még nincs lefutva, mert a baloldali és az Európa-párti szavazók nyilván Hofer ellen szavaznak majd. A kérdés az, hogy az ÖVP támogatói, és az első körben a harmadiknak befutó, 19 százalékon végző volt bírónő, Irmgard Griss szavazói elmennek-e, és kire szavaznak. Az utolsó közvéleménykutatás szerint Hofert a szavazók 53, Van der Bellen 47 százaléka támogatja, de a részvételüket biztosra mondó szavazók körében 50-50 százalékra állnak.

Az osztrák politikai földindulást és nyilvánvaló korszakváltást jelentő elnökválasztást elemzők körében lényegében teljes a konszenzus, hogy az FPÖ előretörésének és a két nagy párt gyorsuló eljelentéktelenedésének a következők a fő okai: 

• Hiába van alapvetően rendben a gazdaság és nincs jele komoly társadalmi felfordulásnak, a választók ráuntak a két, az országot túl régóta irányító nagy pártra, a pr-ízű frázisaikra, és az általuk fémjelzett alvadt struktúrákra. Az ország politikai térképét meghatározó hagyományos választói elköteleződés, a "Lagermentalität" mára lényegében semmivé lett.
• Mind az ÖVP, mind az SPÖ elnökjelöltjei borzalmasan gyengék voltak, a két párt vezető politikusai képtelennek látszanak a megújulásra, a pártok maguk pedig a szakításra az évtizedes beidegződésekkel.
• A menekültválság egyértelműen a nacionalista szélsőjobbot erősítette: a menekülteket először beengedő, majd a határokat lezáró, tökéletesen koncepciótlan kormány már nem képes elhitetni, hogy van hatékony elképzelése, terve a válság kezelésére.
• A választók épp ezért abban sem bíznak, hogy a két nagy párt képes lehet levezényelni az ország előtt álló többi nagy feladatot: az egyre gyengébben teljesítő oktatási rendszer reformját, a foglalkoztatottság növelését és a bankválság félrekezelése miatt épp felrobbanni látszó költségvetési hiány csökkentését.

(Borítókép: Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer televíziós vitája Bécsben, 2016. május 15-én. Fotó: AFP / APA / Hans Punz)