Meghalt Helmut Kohl

Helmut Kohl 1930. április 30-án született egy Rajna-parti kisvárosban, Ludwigshafenben (ez akkor Bajorországhoz tartozott, ma már Rajna-Pfalz tartomány része). Kereszténydemokrata beállítottságát otthonról hozta, hiszen szülei a weimari köztársaság alatt a Katolikus Centrum Párt támogatói voltak, és elveikből Hitler hatalomra jutása után sem engedtek.

Az I. világháborúban már katonáskodó idősebb Kohlnak 1939-ben újra uniformist kellett húznia, és kapitányi rangban egy lengyel város katonai parancsnokaként szolgált. Leveleiből kitűnik, megrendült és elszörnyedt azon, ahogy honfitársai a lengyelekkel bántak. Őt végül 1943-ban egészségi állapotára való hivatkozással leszerelték, de a háború nem kímélte a családot: Helmut bátyját, Waltert egy bombatalálattól kidőlt villanyoszlop csapta agyon 1944-ben. A fiatalabbik Kohlt 14 évesen (!) sorozta be a náci rezsim, kiképezték légvédelmi tüzérnek, azonban a harcokban már nem vett részt.

A háborúban Ludwigshafent szinte leradírozták a föld színéről, a várost 1945 márciusában ugyanis házról házra tudták csak elfoglalni az amerikai csapatok. Ezért Kohlnak a többi helyi fiatallal együtt

Az éhező Németországot látva egyébként Kohl eredetileg agrárvállalkozást akart beindítani, és bár erről letett, egész életében büszke volt arra, hogy képes két ökörrel és egy ekével felszántani egy parcellát. A vidéki élethez való vonzalma – legalábbis ennek politikai hangsúlyozása – egész életét végigkísérte, a szatírák kedvelt célpontja volt egyszerű szavakra szorítkozó, komótos, vidékies beszédmódja.

35 év alatt jutott fel a csúcsra

Kohl 1947-ben belépett az akkor frissen alakult Kereszténydemokrata Unióba (CDU), és a párt ifjúsági vezetőjeként lépdelt végig a párthierarchia szokásos lépcsőfokain. 1959-ben lett a párt helyi szervezetének vezetője, 1963-tól tartományi elnök és a Landtag képviselője, 1969-től Rajna-Pfalz miniszterelnöke. Az 1972-es kormányválság után került a CDU élére, miután elődje, Rainer Barzel hiába próbálta meg egy bizalmi szavazással megbuktatni Willy Brandt kormányát (egyáltalán nem tartozik Kohl életrajzához, de nem bírom kihagyni: a bizalmi szavazás azon bukott meg, hogy az NDK titkosszolgálata megkent két CDU-s képviselőt, hogy támogassák Brandtot).

Az 1973-ban elnyert pártelnökséget 15 éven keresztül megtartotta, de hiába vezette győzelemre pártját az 1976-os szövetségi választásokon, a kiegyensúlyozott erőviszonyok miatt megint egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt alakíthatott kormányt. Ekkor úgy tűnt, a tartományi miniszterelnökségét frakcióvezetésre cserélő Kohl végleg háttérbe fog szorulni, mivel 1980-ban Orbán Viktor egyik kedvenc politikusa, a bajor keresztényszociális Franz Josef Strauss lett Schmidt kihívója. Azonban neki sem sikerült megtörnie az 1969 óta tartó szociáldemokrata-liberális koalíció uralmát.

A Bajorországba visszavonuló Strauss helyett a Bundestagban türelmesen kiváró Kohlnak végül az 1982-es koalíciós válság során sikerült egy kedvezőbb alkut kínálnia a munkaerő-piaci liberalizáció miatt berzenkedő FDP-nek, majd az alkotmányosság határán egyensúlyozva Kohl elérte, hogy a köztársasági elnök feloszlassa a Bundestagot, és a következő évben előrehozott választásokat tartsanak. Ezen már az FDP-vel az oldalán a CDU/CSU-nak sikerült többséget szereznie. Szűk többségét 1987-ben is sikerült megőriznie.

A német egységért feladta a német márkát 

De igazságtalan lenne Kohlra mint a pártpolitikai manőverek nagymesterére emlékeznünk, mivel a német és a világpolitikában egyaránt történelmi jelentőségű tetteket hajtott végre.

Kohl a nyolcvanas évek közepén több fontos gesztussal tette egyértelművé, hogy az újból gazdasági nagyhatalommá váló Németország végleg leszámol a porosz/náci nagyhatalmi örökséggel, és kész minden gesztusra a náci múlt lezárása érdekében (ez ugye Adenauer idejében még nem volt ilyen egyértelmű). 1984-ben François Mitterrand-nal közösen látogatta meg a verduni katonai temetőt, a rákövetkezendő évben pedig meginvitálta a G6-ok csúcstalálkozójára Németországba látogató Ronald Reagant a bergen-belseni koncetrációs táborba, majd a bitburgi temetőbe – ahol egyébként nemcsak 2000 Wehrmacht-katona, de az SS néhány tucat tagja is feküdt. Szintén 1984-ben első német kancellárként felszólalt az izraeli parlamentben, a Knesszetben.

Kohl legnevezetesebb politikai eredménye kétségkívül a német egység megteremtése volt, melyet ma már természetesnek tartunk, de csak azért, mert elfelejtjük, hogy akkoriban a szovjet vagy francia vezetésben még mindig élénken élt a két világháború traumája.

Ezért a megbékélési gesztusok kiváló befektetésnek bizonyultak akkor, amikor a szovjet tömb megrendülésével váratlanul napirendre került a német egység. Addig Kohl az ellenzékiként még bírált szociáldemokrata Ostpolitik-ot követte, és az NDK-val egy óvatos „élni és élni hagyni” viszonyra törekedett (1987-ben ő fogadta Erich Honeckert, az első olyan keletnémet vezetőt, aki az NSZK-ba utazott). 1989-ben viszont megragadta a német alaptörvényben szereplő lehetőséget (az 1948-as alaptörvényben is szerepelt, hogy a német egység megvalósulásáig hozták ideiglenes jellegű jogforrásnak), és intenzív kampányba kezdett, hogy minden európai nagyhatalom támogassa a német egyesítést.

Kevéssé ismert – de mi itt írtunk róla –, hogy Kohl a francia és olasz támogatásért cserébe kínálta a közös európai valuta bevezetését. Az euróra ma már mindenki úgy tekint, hogy a német igényekre szabták, pedig François Mitterrand és Giulio Andreotti eredetileg a német gazdaság feletti kontroll eszközét látták benne, és a németeknek nagyon nem fűlött a foguk a nemzeti szimbólumnak számító jó német márkáról való lemondáshoz.

Kohl a keleti érdekelt feleket is megnyugtatta: A lengyeleket azzal, hogy a kitelepítettek szervezeteinek háborgása ellenére elismerte, Németország keleti határa a II. világháború után megállapított Odera–Neisse-vonalnál húzódik (pedig ez ugye teljesen önkényes volt, színnémet területekről űzték el a lakosokat). 1993-ban pedig Csehország felé vállalta, hogy lemond az akkor már etnikailag szintén megtisztított Szudéta-vidékkel kapcsolatos minden területi igényről.

Merkel szúrta hátba

Persze lehetetlen összefoglalni, mi is történt 15 év alatt Németországban, de az biztos, hogy Kohl nagyban hozzájárult ahhoz, hogy első demokratikus miniszterelnökünk, Antall József a szociális piacgazdaságot tekintse modellértékűnek. Kohl alatt állami ösztönzőkkel könnyítették meg a fiatalok munkavállalását, de közben a rendszerből kikerülő idősebbek számára megteremtették a teljes jóléti kedvezményekkel párosuló részmunkaidős állás jogi kereteit. A szociális háló is egyre kiterjedtebbé vált – igaz, sok területen komoly sérelmeket kiváltó korlátozásokkal.

Az egység kancellárja nem meglepő módon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott az 1990-es választáson, és 1994-ben is ismételni tudott – igaz, ekkorra már megkopott a fölénye. Az 1998-as választásokon a Gerhardt Schröder vezette szociáldemokraták meg is szerezték a többséget, a vereség után Kohl minden párttisztségéről lemondott (képviselői székét megtartotta). Örökségét beárnyékolta az 1999-ben kirobbant Schwarzgeldaffäre, azaz vesztegetési botrány, melyben kiderült, hogy Kohl és a pártvezetés tudtával folyamatosan érkeztek a párthoz kenőpénzek.

A botrány hullámait lovagolta meg Kohl legjobb tanítványa, Angela Merkel, aki 1999-ben egész oldalas cikkben kelt ki politikai mentora ellen, és kerek perec kijelentette, hogy Kohl már csak tehertétel a pártnak. A sokak által némi joggal Kohl hátba szúrásaként értelmezett cikk és az utána kitört vita repítette Merkelt a párt élére, amit Kohl soha nem felejtett el. Környezetének az általa csak Mädchen-nek, azaz kislánynak becézett Merkelről olyanokat mondott, mint

Még késsel-villával sem tud rendesen enni. A hivatalos vacsorákon mindig rá kellett szólnom, hogy szedje már össze magát.

Kohl egyébként Merkel fiskális fegyelmen alapuló politikáját is sokat kritizálta, az Európa jövőjéről írt 2011-es könyvében egyenesen azzal vádolta a kancellárt, hogy

Elpusztítja azt az Európát, amit én építettem!

Tragédiák árnyékolták be életét

Kohl még 18 évesen ismerkedett meg feleségével, Hannelore Rennerrel, akitől két gyereke is született. Hannelore 2001-ben lett öngyilkos, a hivatalos álláspont szerint egészségügyi problémái miatt, de igencsak mértéktartó lapok azt állították, hogy férje abnormálisan elhanyagolta őt, és nem bírta, hogy lényegében egyedülálló anyakánt kellett felnevelnie gyerekeit. Szegény Hannelorének ráadásul enélkül is borzalmas traumával kellett együtt élnie:

Kohl 2008-ban stroke-ot kapott, melynek következtében részlegesen lebénult és beszédzavarai is támadtak. A kórházban vette feleségül a régóta mellette álló, nála 35 évvel fiatalabb Maike Kohl-Richtert, akit azzal vádoltak, hogy elszigetelte őt családjától és legközelebbi munkatársaitól. Kohl állapota az elmúlt években gyorsan romlott: 2010-ben epehólyag-, 2012-ben szívműtétet kellett rajta végrehajtani. Kohlt idén május elején is megműtötték, akkor egy új csípőízületi protézist ültettek be; június elején pedig bélműtétet végeztek rajta, ami után komplikációk miatt a sebészet intenzív osztályára kellett szállítani.

2016-ban Orbán Viktor meglátogatta őt. A magyar kormányfő a német-magyar barátság szimbólumának nevezte a német politikust. A látogatás után Orbán Viktor újságíróknak azt mondta:

A német-magyar barátság egy különös dolog Európában, mély lelki barátság van mögötte, és ennek a barátságnak a szimbóluma Helmut Kohl kancellár.

Azt mondta, azért jött el, hogy a magyarok nevében nagyrabecsülését fejezze ki, és megköszönje Helmut Kohlnak mindazt, amit Magyarországért tett. "Nagy értéke Helmut Kohl egész Európának" - fogalmazott Orbán Viktor, arra kérve a sajtó képviselőit, ne "rángassák bele" az egykori kancellárt semmilyen aktuálpolitikai ügybe, "ő magasan fölöttünk áll, mai aktív politikusok fölött".

Szintén 2016-ban Orbán Viktor miniszterelnök írt előszót a volt német kancellár könyvéhez, amely akkor jelent meg Magyarországon. Kohl a menekültügyi helyzetről hasonlóan gondolkodott, mint Orbán, ám a megoldást a magyar miniszterelnökkel szemben a még erősebb európai együttműködésben látta. Kohl ugyanis arra figyelmeztetett, nem vezet semmi jóra a külön utas nemzeti politizálás.