Megkezdődött a háború Szíria felosztásáért

Még hogyha hátat is fordítunk, el tudjuk-e kerülni a konzekvenciákat? Nem. Ha mi nem megyünk Szíriába, Szíria jön el hozzánk

– elmélkedett Recep Tayyip Erdoğan még tavaly, majd kihasított a törökök által támogatott milíciák számára egy határ menti övezetet, mellyel nemcsak katonai hídfőhöz jutott, hanem éket is vert a kurd kantonok közé. Erdoğan akkor még csak a lábfejét támasztotta be az ajtónyílásba, rá ne csapják véletlenül a szíriai ajtót. A hétvégén azonban már belépett az ajtón, és mélyen az ország belsejében sorakoztatta fel harckocsijait, hogy átkarolja a kurdokat, és egy egész kormányzóságnyi szír területet vonjon ellenőrzése alá.

Azt nem lehet mondani, hogy az akció váratlanul jött, hiszen az utolsó nagyobb ellenzéki bázisterületnek számító Idlib (egyébként a kormányzóságnál nagyobb területről van szó) a kezdetektől fogva ott szerepelt a szíriai rendezésről szóló asztanai tárgyalások során a török, az orosz, az iráni és szíriai felek által kijelölt négy biztonsági zóna között, és szeptember közepén a Szíriában érdekelt hatalmak megegyeztek abban is, milyen konkrét lépéseket kell végrehajtani a főképp iszlamista és dzsihadista milíciák által ellenőrzött terület pacifikálásáért.

A biztonsági zóna elvileg azt jelenti, hogy a nagyhatalmak garantálják az erőszak féken tartását, és előkészítik a terepet a milíciák leszereléséhez, a mindennapi élet normalizálásához, a menekültek visszatéréséhez. De emellett az ellenzéki zónák kijelölése annak a hallgatólagos elismerése is, hogy

Méghozzá úgy, hogy a polgárháborúba eddig milliárdokat invesztáló nemzetközi hatalmak gazdasági-politikai érdekei is teljesülhessenek. A megállapodásból látványosan kihagyott öbölországokon kívül Törökország volt az a regionális hatalom, mely a konfliktus kezdetétől fogva a legtöbb pénzt és fegyvert áldozta Aszad megbuktatására. És miután 2015 végén Erdoğan rádöbbent arra, hogy ez nem fog menni, kicsit kalibrált, és inkább arra kezdett törekedni, hogy stabil török befolyási zónákat alakítson ki Szíriában. 

Ez azonban még a NATO második legnagyobb haderejének sem megy simán. Az évek óta folyó tisztogatások miatt meggyengült török hadsereg már az Iszlám Államot is csak véres verejtékkel tudta kiszorítani al-Bab környékéről,

A tartományt ugyanis nagyjából ötven, egymással is rivalizáló milícia tartja ellenőrzés alatt, melyk közül messze a legnagyobb az al-Kaida helyi szervezete, az... a...

...és most gondban vagyok a megnevezéssel. Mert amit meg akarok nevezni, azt eredetileg 2011 végén magának Abu Bakr al-Bagdadinak a parancsára alapította egy Mohamed al-Golani nevű szíriai dzsihadista. Az akkor még csak az Iraki Iszlám Államot irányító Al-Bagdadi mesterterve az volt, hogy a bimbódzó Aszad-ellenes koalícióba nem sak alvó ügynököket, de egy egész alvó dzsihadista szervezetet telepít, melyek majd az ő parancsszavára átállnak iraki testvéreik oldalára. Így aztán a szíriai dzsihadisták első neve Dzsabhat an-Núszra lett (ami megközelítőleg azt jelenti, hogy Szíria Népeinek Támogató Frontja). Al-Bagdadi alapvetően jól kalkulált, mert amikor 2013-ban az Iszlám Állam bekapcsolódott a küzdelmekbe, Kelet-Szíria érett gyümölcsként hullt a dzsihadisták ölébe. Amikor azonban megérkezett az an-Núszrához az újraegyesítés parancsa, annak vezetése meghasonlott a közben az anyaszervezetével, az al-Kaidával is szakító Iszlám Állammal, és inkább a szíriai ellenzékkel tartott. Al-Golaniék árulása szörnyűséges testvérháborúba torkollott, de döntésük úgy tűnik, hosszabb életet biztosított nekik. Az an-Núszra ugyanis a kötelező dzsihadista eszközökön kívül – öngyilkos merényletek, demonstratív lefejezések és a sária bevezetése – igen ravasz módszerekkel mélyítette el befolyását az általa megszállt területeken. Valódi identitását például állandóan különböző ernyőszervezetek és koalíciók alá rejtette:

• 2015-ben csatlakozott a Győzelem Hadserege iszlamista egységfronthoz.
• 2016 közepén létrehozott egy al-Harakat al-Iszlamíja asz-Szúrija (Szíriai Iszlám Mozgalom) nevű iszlamista egységfrontot, ami azután inkább a Dzsabhat Fateh as-Sám (Egységfront a Levante Meghódításáért) név alatt futott.
• 2017 nyarán pedig egyes iszlamista szervezetekkel való leszámolások és más iszlamista szervezetek beolvasztását követően létrehozta a Hajat Tahrir as-Sám (Szervezet a Levante Felszabadításáért) nevű koalíciót, ezzel azonban csak tömbösítete a szíriai dzsihaditákat és a velük szemben álló mérsékeltebb iszlamistákat.
• Ja, és közben az al-Kaida-címke eltüntetése érdekében még a pakisztáni anyaszervezettel is szakított, amit úgy állítottak be, mint amihez az al-Kaida központi vezetése is áldását adta.

A kaméleontaktika mellett az an-Núszra távol tartotta magát a külföldi terrortámadásoktól is, ezért azután sokkal ritkábban került a nyugati és orosz repülők célkeresztjébe, mint az Iszlám Állam. És bár harcosait és főképp vezérkarát így is megtizedelték a polgárháború csatái és az amerikai meg orosz célzott likvidálások, a rejtőzködő al-Goláni még mindig az egyik legütőképesebb és legharcedzettebb – 13-14 ezer, páncélosokkal és nehézfegyverzettel is ellátott katonát számláló – szíriai fegyveres erő felett rendelkezik. 

Elkezdtek rendet tenni, és akkor elszabadult a káosz

Ennek ellenére a főleg páncélosokból és tüzérségből álló török kontingens szerdára a terv szerint fel is vonult Idlib északi határához, a légi támogatást – hogy ne legyen túlzsúfolt a szíriai légtér – az orosz légierő vállalta magára. Az offenzíva derékhadat a törökbarát szír ellenzéki milíciák adják. Ők létre is hoztak egy „Védelmi Minisztériumot” és egy „Nemzeti Hadsereg”-et a hadmozdulatok koordinálására, és kedden már meg is kezdték a bevonulást.

Mivel a szír polgárháborúban vagyunk, ezért a történések csak a sajtóközleményekben ilyen jól lekerekítettek. A törökpárti milíciáknak eleve nem a nulláról kell kezdeni a hódítást, mert sokuk eleve a tartomány 2015-ös meghódítása óta jelen van, sőt, évekig az an-Núszra szövetségeseként harcolt. A törökök által tető alá hozott koalíciónak ezért nem elsősorban a tartomány elfoglalása miatt kell aggódnia, hanem amiatt, hogyan fogják kigyomlálni a helyi társadalomba mélyen integrálódott dzsihadistákat. És lehet, hogy a tisztogatások csak az Ankarába küldött győzelmi jelentésekben foglanak lezajlani, a valóságban nem. Ugyanis a papíron mérsékelt Nemzeti Hadsereg tagjai között hemzsegnek az iszlamista milíciák – például a korábban az öbölországok által támogatott Ahrar as-Sám vagy a Dzsais al-Iszlam – melyeket ideológiailag alig lehet megkülönböztetni a Tahrir as-Sámtól.

A visszásságok ellenére a Tahrir as-Sám kisöprése alapvetően nem lenne egy rossz kezdet a szíriai dzsihád megfékezéséhez. Csakhogy itt is van pár buktató. Az egyik, hogy miközben a dzsihadisták olyan harcias közleményekkel fenyegették meg az árulókat, hogy

Idlib nem lesz piknik, a dzsihád oroszlánjai ugrásra készen várnak rátok,

helyi hírek szerint a Tahrir as-Sám vezetőinek eszük ágában sincs felvenni a harcot a túlerő ellen, inkább hallgatólagos megegyezést kötöttek, és Idlib déli részére vonultak vissza.

Csakhogy itt máris szembetalálkoztak a régi ismerősök/haragosok, az Iszlám Állam harcosaival. Hogy ők hogy kerültek oda? Előbb Kelet-Szíriában megadták magukat Aszad erőinek, akik azután átszállították őket az idlibi övezet délkeleti csücskéhez, hadd puhítsák előbb ők a Tahrir as-Sámot (más források szerint a kormányerők már eleve Hama tartományban működő dzsihadisták előtt nyitottak folyosót). Az IS harcosai hétfőre el is foglaltak 15 falut, melyek közül azután a Tahrir as-Sám keddre ötöt visszafoglalt. Közben az ellenzék által ellenőrzött régió déli részén a hét eleje óta a dzsihadisták heves harcba bonyolódtak a kormányerőkkel, melyet szokásukhoz híven jó kis drónvideóval dokumentáltak:

Aszad erői azonban valószínűleg nem fognak nagy erőkkel beavatkozni a törökök által koordinált ellenzéki belharcba, mivel az ellenzéki milíciák minden belső ellentétét felülírja a rezsim iránti gyűlöletük. 

És a történteken egy újabbat csavaró slusszpoén: az al-Kaida központi vezetése egy új szíriai dzsihadista szervezetet hozott létre Anszár al-Furkán néven, amitől az-Zavahiri azt várja, hogy keményebben felvállalja majd a törökökkel, a mérsékelt ellenzékkel – és persze az orosz meg amerikai hitetlenekkel – való konfrontációt. Bennfentesek már tavasszal hírt adtak arról, hogy az al-Kaida központi vezetése elégedetlen szíriai ágának pragmatizmusával meg a helyi sikerekre koncentráló „nacionalista” stratégiájával, ezért kész létrehozni egy, a klasszikus al-Kaida mintájára látványos terrorcselekményekben gondolkozó dzsihadista sejtet. 

De most már tényleg: mi folyik itt?

És ha már az amerikaiak: az Egyesült Államok – ahogy az egész asztanai megegyezési folyamatban –, úgy a mostani fejleményekben is legfeljebb csak kameózik: néha megereszt egy-egy légitámadást az an-Núszra súra-tanácsának valamelyik tagja ellen, de amúgy az Iszlám Állam ellen folytatott kelet-szíriai harcokra koncentrál. Az óvatosság azonban indokolt. Az USA ugyanis az Obama-éra alatt többször is megégette magát a szíriai ellenzékkel, ezért a Trump-kormányzat ma már inkább a szélsőséges ideológiától jórészt mentes, a kurdok által dominált északkelet-szíriai koalícióban, a Szíriai Demokratikus Erőkben látja a jövőt. A fegyverszállítások és légi támogatások felpörgetése azonban kiváltotta a szíriai kurdokat terroristáknak bélyegző – leginkább a saját 20 milliós kurd kisebbségétől tartó – Törökország haragját. Emiatt az a paradox helyzet állt elő, hogy Erdoğan sokkal jobban szót ért Putyinnal vagy Róhánival, mint saját NATO-szövetségesével.

Az évekig az Iszlám Állammal szemben igen elnézően viselkedő Törökország egyébként Idlib pacifikálásával is a kurdokat akarja megszorongatni; a török elnök be is vallotta, hogy bár arról lekéstek, hogy megakadályozzák a szíriai kurdok államalapítását,

kötelességünknek érezzük, hogy elejét vegyük egy terrorkorridor kialakulásának.

És a térképre nézve jól látható, hogy Idlib bekebelezésével a legnyugatibb kurd kantont, Afrint már három oldalról fogja közre a török hadsereg. Ez egybe is vág azokkal az értesülésekkel, miszerint ahogy Törökország tavaly átengedte Aleppó városát a szír–orosz–iráni koalíciónak Aleppó tartomány stratégiailag fontos északi határvidékéért, úgy most kész az idlibi ellenzéki területek délkeleti részét átengedni Aszadnak, aki így visszanyeri a teljes ellenőrzést az Aleppó–Hama-autópálya felett. A szír kormánynak még egy igénye van: az alavita törzsi területre, a tengerparti Latakiára néző Dzsisr al-Shugur városa és környéke, melyet Aszad esküdt ellenségei véres városharcokban foglaltak el még 2015-ben, és még Ankara nyomására sem szívesen mondanának le róla. 

Ha a török terv sikerül, akkor Közép-Szíriát végig nagyhatalmi befolyási foltok tarkítják majd, Kelet-Szíriában pedig a kormányerők és a kurd–arab SDF néz majd farkasszemet (ez utóbbi státusza felől mindenki hallgat, mivel senki nem tudja, hová is kéne sorolni). Akármennyire toldozott-foldozottnak, kierőszakoltnak és törékenynek is tűnik egy ilyen Szíria, mégis úgy tűnik, hogy ez a legtöbb, amit a nemzetközi közösség tud, és amire hajlandó.