A legkisebb Iszlám Állam húzza a legtovább

Az Iszlám Állam utolsó tartománya 400 kilométerre esik Szíriától, Somogy megyénél nem lehet nagyobb, és katonája sem lehet több néhány száznál. Mégis már négy éve tartja magát az izraeli hírszerzési értesülésekkel, amerikai kiképzőkkel megtámogatott egyiptomi hadsereg százszoros túlereje ellen. Annak ellenére, hogy a félsziget északi részének lankás pusztái még a gerilla-hadviselésnek sem kedveznek, a Sínai-félszigeti Iszlám Állam, avagy a Sínai Vilajet harcosai 2013 júliusa óta legalább 1000 katonával végeztek, és annak ellenére sem mutatják a kivérzés jeleit, hogy a terrorellenes hadműveletekben már vagy 2500-3000 emberük – mindenkori aktuális létszámuk többszöröse – vesztette életét.

A terrorszervezet erejét mutatja, hogy hetente képesek nagyszabású, látványos terrortámadásokra katonai és polgári célpontok ellen - sőt, pénteken már egy mecsetben is valószínűleg ők robbantottak, hogy azután a menekülőket kisteherautóra szerelt géppuskákkal kaszabolják le.

A számok ebben a háborúban vajmi keveset árulnak el, már csak azért is, mert nem ismerjük őket. A külvilág ugyanis alig tud valamit a konfliktusról, mert az egyiptomi hadsereg minden újságírót kitiltott a Sínai-félsziget hadműveleti zónának kijelölt északi részéről. Az elemzők csak a kormány és a dzsihadisták propagandájából, illetve törzsi kapcsolataikból próbálják kihámozni, mi és miért történik.

Abban azonban meglehetősen nagy az egyetértés, hogy a Sínai Vilajet

– arra a rossz dinamikára, ami Nigériától Afganisztánig újra meg újra felfűti a dzsihádot.

A félszigetet évezredeken keresztül főképp beduin származású félnomád törzsek lakták, amelyek csak az 1967-től kezdődő izraeli megszállás alatt kezdtek integrálódni a környező vidékekhez: elkezdtek állatokat exportálni, kereskedni meg zarándok turistákat kísérni a félsziget déli részén található Hóreb-hegyre (az Ószövetség szerint itt kapta Mózes a tízparancsolatot). A Sínai-félsziget csak az 1979-es – a mai napig tartósnak bizonyuló – izraeli–egyiptomi békeszerződéssel került vissza Egyiptomhoz. De amikor 1982-ben teljessé vált az átadás-átvétel, kiderült, hogy a kairói kormányzat nem öleli keblére tékozló fiúként a félszigetet (elnézést a metaforáért, de bibliai tájakon járunk), hanem megszállt területként tekint rá, lakosait pedig vad nomádokként, izraeli kollaboránsokként kezeli. A helyieknek 2007-ig nem voltak politikai jogaik, a megindult fejlesztési programokkal pedig elveszítették addigi földjeiket, és jórészt kiszorultak a partvidékekről – így a virágzásnak induló turisztikai iparból is, ahová elsősorban a Nílus-deltából szerződtettek munkásokat.

A Mubarak-rezsimet sok egyiptomi és külföldi szakértő figyelmeztette, hogy a szegénység, az iskolázatlanság és a politikai jogok hiánya a helyi lakosságot az iszlám fundamentalizmus felé fogja terelni. És lőn, a kétezres évek elején felbukkantak az első dzsihadisták, és megkezdődtek az izraeli turisták elleni támadások, amit a kormányzat ötletszerű kegyetlenkedésekkel torolt meg, ami viszont növelte a lakosság szolidaritását a szélsőséges csoportokkal, ami új támadásokat szült, amire viszont a kormányzat még keményebben lépett fel – és így tovább. Ahogy Szíriában, Irakban vagy Afganisztánban, annak rendje és módja szerint kibomlott a radikalizációs spirál.

A felkelőknek ráadásul kapóra jött, hogy Izrael 2005-ben kivonult a Gáza-övezetből, mivel így komoly bevételre tehettek szert a fegyvercsempészettel, ráadásul több, a Hamász által kiszorított Fatah-tag is csatlakozott hozzájuk. Az eleve nem nagy létszámú dzsihadista felkelők legalább három-négy frakcióba tömörültek, mely közül 2010 folyamán kezdett kiemelkedni az Anszár Bait al-Makdisz (kb.: Jeruzsálem Támogatói); ez a szervezet volt az, mely 2014 novemberében hűséget esküdött Abu Bakr al-Bagdadinak, az Iszlám Állam kalifájának.

Sokan azt várták, hogy a 2011-es megmozdulásokat követő választáson diadalmaskodó iszlamista Mohamed Morszi elnök majd változást hoz a Sínai-félszigeten, de a harcok alatta sem csitultak. Ráadásul a Muszlim Testvériség politikusának olyan sok ideje nem is volt a paradigmaváltásra, hiszen 2013-ban a hadsereg megpuccsolta őt. Ez csak olaj volt a tűzre, mert Abdel-Fatáh esz-Szíszi uralmát a sínai dzsihadisták, az „apostaták” hatalomátvételeként fogták fel: a dzsihadisták addig csak Izrael ellen viseltek szent háborút, ezután már Kairó ellen is.

Ráadásul ahogy iraki hitsorsosaik, úgy a sínai felkelők is rengeteg fegyvert és járművet zsákmányoltak a korrupt és sok szempontból inkompetens hadseregtől, és csurrant némi utánpótlás a polgárháborús Líbia fegyverraktáraiból is. Ezért aztán propagandavideóikban a dzsihadisták aknavetőkkel, légelhárító és páncéltörő rakétákkal villoghattak – és ami fontosabb, ezeket hatékonyan be is vetették. A Sínai Vilajet 2015-re már messze túllépett az alkalmi terrortámadásokon: a hadsereg sokszor zöldfülűekkel feltöltött egységeit összehangolt támadássorozatokkal zilálták szét, a légi fedezetet rakétasorozatokkal űzték el – majd a fegyelmezetten visszavonuló harcosaikat üldöző katonákat aknazárra csalogatták.

A hadsereg persze idegesen és agresszívan reagált; egész településeket bombázott le, emberek százait vetette börtönbe és tartotta hűvösön évekig terrorizmusgyanúval, vádemelés nélkül. A felkelők bázisterületeit hadműveleti területté minősítették, kijárási tilalmat vezettek be, és igyekeztek elszigetelni Egyiptom többi részétől – sőt, legújabban már egy pufferzónával a Gáza-övezettől is. Az évezredekig porózus egyiptomi–izraeli sivatagi határ 2013-ban záródott le a beduin törzsek előtt, amikor is a Netanjahu-kormány befejezte a Negeven végighúzódó határkerítést.

Kairó neveli ki saját terroristáit

De szakértők szinte egyöntetűen arra mutatnak rá, hogy bár az óriási létszám- és technikai fölénnyel ki lehet csikarni a győzelmet, a problémát a gyökerénél fogva kell megragadni, különben a rossz kormányzás évek alatt kineveli a dzsihadisták újabb generációit:

• a beduinokat be kell vonni a politikai döntéshozatalba (ők 2007-ig még szavazati joggal sem rendelkeztek, de a régió ügyeiről mindig is a Kairóból kinevezett kormányzók döntöttek);

• javítani kell az oktatást (a dzsihadisták jelentős része írástudatlan);

• végre kell hajtani a helyieket valóban segítő fejlesztési programokat (például a Nílus vizét a régióba vezető, amúgy régóta ígért öntözőcsatorna megépítését).

A Sínai Iszlám Állam által jelentett problémát azonban nem tudták a homokszőnyeg alá söpörni, sőt, még csak el sem tudták szigetelni. A felkelők és az általuk inspirált terroristák Egyiptom stratégiailag legfontosabb részein – a kormányzati- és a turistaközpontokban – látványos terrortámadásokat tudtak végrehajtani. A legkeményebb csapás kétségkívül a hadműveleti övezetből kieső sarm es-sejki reptérről felszálló orosz charterjárat 2015-ös felrobbantása volt. Ez a terrortámadás az egész egyiptomi turizmust megrogyasztotta – pedig az már addig sem volt túl jó állapotban.

Már a szállodákban is van csomagellenőrzés

Az arab tavasz – azon belül is az állandó tömegdemonstrációk, a politikai bizonytalanság és több külföldi újságírónő megerőszakolása – hatására a 2010-es 14,7 millió látogató után 2011-ben már csak 11 millió turista érkezett az országba, és a lejtmenet lényegében azóta is tart. Egyiptom vonzerejét ugyanis a Morszi elnököt megbuktató puccs, illetve a nagyszabású terrortámadások sem növelték, az ENSZ Turisztikai Világszervezete szerint az ország 2016-ban már csak 5,4 millió turistát regisztrált. 2017 ehhez képest kifejezetten jó évnek ígérkezik, hiszen a novemberi adatok alapján a 8 millió turista elérése sem tűnik lehetetlennek. Pedig idén sem maradtak el a helyi látványosságokat és turistákat sújtó terrortámadások – ilyen volt például a magyarok által is jól ismert hurghadai parton pihenő németek elleni késelés vagy a kopt templomok elleni robbantássorozat.

Bakó Balázs, Magyar Utazási Irodák Szövetsége (MUISZ) Marketing- és Kommunikációs Bizottságának tagja a helyi tapasztalatokat összegezve állítja, hogy az utóbbi években folyamatosan szigorodnak a biztonsági előírások:

• az összes múzeumba, kormányzati vagy kulturális intézménybe csak beléptetőkapun keresztül lehet bejutni;

• a repülőtereken bevezették a dupla ellenőrzést, azaz közvetlenül a beszállás előtt is átvizsgálják az utasokat (nyilván azért, hogy elkerüljenek egy újabb olyan hibát, ami a sarm es-sejkihez hasonló tragédiához vezetett);

• a szállodákban is külön ellenőrzik a vendégek csomagjait;

• a tengerpartokat állandóan figyelik.

És bár mindenhol több a fegyveres rendfenntartó, de jelenlétük nem tolakodóbb, mint mondjuk Párizsban vagy Londonban, ahol szintén intenzív a terrorizmus miatti rendőrségi jelenlét.

A magyar kormány által összeállított hivatalos konzuli tájékoztató egyébként Egyiptom nagy részét a „fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek” kategóriájába sorolja, ami valójában sokkal kevésbé aggasztó besorolás, mint amilyennek hangzik. Azonban a Sínai-félsziget északi és középső része már „utazásra nem javasolt térség”-nek minősül. A magyar külügy a szokásos biztonsági figyelmeztetéseken túl arra is inti a turistákat, hogy a Nyugati-sivatagban bizony bele lehet ütközni a lényegében központi kormányzat nélkül működő-működgető, Líbiából átrándult milicistákba.

A dzsihadista desztináció

De a terrorfenyegetés nem csak a határon túlról vagy a perifériáról érkezhet; több indikátor is azt mutatja, hogy nagy az esély a radikalizációra. Egyfelől bár a gazdasági növekedés stabil, a teljesítményt méltató IMF is megjegyzi, hogy szükség lenne a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, a „növekedésből származó előnyök szétterítésére”. Ez annál is sürgetőbb lenne, mivel a világ legnépesebb arab országában a 93 milliós lakosság egészen magas hányada, 75 százaléka 25 évnél fiatalabb. Azaz minden évben több százezer fiatal lépne be a munkaerőpiacra – és szembesül azzal, hogy nincs munkája. Az össz-munkanélküliség annyira nem magas – 12 százalék körül mozog –, de ha csak a fiatalokat nézzük, akkor máris 30 százalék feletti. Ezek nagy része ráadásul iskolázott, nagyvárosban élő vagy munka reményében odaköltözött fiatal.

Ezek az indikátorok persze önmagukban még nem jelentenének radikalizációs veszélyt – csakhogy itt jön az egyiptomi kormány, mely minden ellenzéki aktivitást szeret besöpörni a terrorizmus címke alá. Az Amnesty jelentése szerint az országban mindennaposak a tömeges letartóztatások, a hatósági emberrablások, a kínzások, ítélet nélküli többéves fogva tartások. Ezekkel az önkényes gyakorlatokkal sok más minden mellett az is a baj, hogy önbeteljesítő billogként a kriminalizáltakat valóban a bűnözői csoportok és a radikalizmus felé tolja. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa idén tavasszal – kiváltva természetesen Kairó felháborodását – arra figyelmeztetett:

A szükségállapot, a tömeges letartóztatások, a kínzások, és az önkényes elhurcolások mind megkönnyítik a börtönökben zajló radikalizálódást.

Nem véletlen, hogy a sínai gerillákon kívül a Nílus mentén is több szervezet pályázik rájuk. Elsősorban a 2013-ban megbuktatott, és azóta üldözött Muszlim Testvériség radikális szárnya, de felbukkant az al-Kaida, illetve idén októberben egy eddig ismeretlen szervezet, az Anszár al-Iszlám is nagyszabású rajtaütéssel tette le a névjegyét.

Ennek során egy nagyobb egyiptomi egységet csaltak tőrbe a Kairótól 135 kilométerre délnyugatra található Farafra-oázisban és legalább 50 katonát mészároltak le. Egyes elemzők líbiai dzsihadistákkal – például a Szirtből kiebrudalt Iszlám Állam tagjaival – azonosítják az Egyiptomot az állami média hallgatása mellett is megrázó támadásért felelős brigádot, mások hazai dzsihadistákat látnak a háttérben. A zavar óriási, és persze nem maradtak el azok a hangok sem, akik megint rámutattak:

Az elnyomás újabb hulláma sem vezet majd valódi biztonsághoz; sőt, ellenkezőleg: az országot egyre vonzóbb célponttá teszi a [dzsihadista] felkelők számára.

(Borítókép: Az Iszlám Állam által a Sínai-félszigeten megölt katona koporsóját viszi a tömeg 2017 július 8-án – fotó: Mahmoud Bakkar / AFP)