Újra háború van Szíriában

Néhány hónapnyi pihenő után új lendületet vett a szíriai polgárháború. Persze a korábbi pihenő sem jelentett valódi fegyvernyugvást, de a harci cselekmények nagyrészt az ország keleti felére korlátozódtak, ahol az Eufrátesztől északra a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők, a folyótól délre pedig az iráni és orosz erőkkel megerősített szír kormánycsapatok nyomultak előre, hogy Deir ez-Zórnál találkozva lényegében pontot tegyenek a Kalifátus négyéves szíriai pályafutására. A sokfordulós asztanai tárgyalásokon kijelölt ellenzéki de-eszkalációs zónákban az elszórt összecsapások ellenére nagyrészt hallgattak a fegyverek, csak a helyezkedés és a hatalmi harc folyt gőzerővel.

Törökország folytatta a befolyási övezetének kitágítását, Észak-Aleppó után 2017 őszén az Aleppó kormányzósággal határos Idlib területére nyomult be a hozzá hű milíciák oldalán. Ahogy a törökök 2016-ban az Iszlám Állam rovására hasítottak ki maguknak területet, úgy most is egy dzsihadista formáció, a Hajat Tahrir as-Sám (Szervezet a Levante Felszabadításáért) látta kárát Recep Tayyip Erdoğan ambícióinak. A 2016 nyarán az al-Kaidából kiváló, majd anyaszervezetével bonyolult konfliktusba került Tahrir as-Sám egyébként ma már egyértelműen a legfontosabb ellenzéki szereplőnek számít Szíriában (a kurdok ellenzékisége nem egyértelmű), dominanciáját több véres leszámolással akarta még jobban érvényesíteni, de ezek a próbálkozások nem jártak egyértelmű sikerrel.

Viszont a dzsihadisták tömbösödése kiváló hivatkozási alapul szolgál a rezsimnek ahhoz, hogy minden eszközt bevethessen a még ellenzéki ellenőrzés alatt álló területek „pacifikálására”. Január elején két irányban indított offenzívát. Az egyik csapásirány a legnagyobb ellenzéki tömböt, Idlib kettévágását, és a Hamá-Damaszkusz-vonal megtisztítását szolgálja. Ennek érdekében indítottak támadást az ellenzéki terület legkeskenyebb részén, az abu ad duhúr-i reptér körzetében, ahol vagy tucatnyi falvat sikerült elfoglalni. A körzetet védő Tahrir as-Sám azonban sorozatos belviszályai ellenére még mindig legalább tízezer harcost tud kiállítani, és komoly nehézfegyverzettel – könnyű légvédelmi ágyúkkal, aknavetőkkel, sorozatvetőkkel és páncélelhárító rakétákkal – rendelkezik. És bár szerdán kiürítette a repteret, a kormánycsapatok előrenyomulása lelassult.

Közben Idlib déli részén ellenzéki erők – melyek, hogy a zavar teljes legyen, nem tagozódtak be a Tahrir as-Sám alá – csütörtökön támadást indítottak a kormányoffenzíva nyugati szárnya ellen, és több települést el is foglaltak. Mindkét oldalról többtucatnyi katonai áldozatról számoltak be. Viszont magáról a helyzetről igen ellentmondásos hírek láttak napvilágot, és nem lenne csoda, ha csak a hét végére tisztázódna, ki és mit nyert a harcokban.

Úgy döntöttek, a földdel teszik egyenlővé

Damaszkusz keleti elővárosában, Gútában, egészen más arca van a háborúnak. A sokat szenvedett régió – Aszad 2013-ban itt szórta meg saját polgárait szaringázzal – ugyanis elszigetelt zárványként ékelődik be a kormány területeibe, és alig pár száz katona védi. Ennek ellenére a térségre zúduló légicsapások és tüzérségi tűz intenzitása alapján úgy tűnik, 

A fehérsisakos civil mentőszolgálat összesítése szerint december utolsó napja óta 353 légicsapás, 440 rakéta, 2311 ágyúlövedék érte a területet, 121 civilt megölve és 580-at megsebesítve (az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Központja is hasonló nagyságrendekről számol be)

Ami még az áldozatok számánál is aggasztóbb, Gútában 400 ezer ember él élelmiszer-, orvos- és gyógyszerhiánnyal küszködve, borzalmas viszonyok között, miközben Aszad – régi, bevett szokása szerint – nem engedi a térségbe a segélyszállítmányokat, és – egy-egy demonstratív gesztust leszámítva - nem engedélyezi a sérültek evakuálását sem. 

Aszadot a múltban sem nagyon zavarták az emberi élettel és emberi jogokkal kapcsolatos aggályok, most még kevésbé fogják. Ugyanis

Aszad és csatolt milíciái ugyanis 2017 végére az ország területének 55 százalékát vonták ellenőrzésük alá, míg az ellenzéki területek 15 százalék körülre csökkentek. A Kalifátus is kipottyant a kockázatos változók közül, erejéből már nem futják olyan nagyszabású húzások, mint amikor 2016 végén – Aleppó ostromának utolsó fázisa alatt - visszafoglalta Palmürát.

A kormányerők ráadásul a kezükre került IS-harcosok egy részét átengedték (egyes hírek szerint átfuvarozták) Idlib tartományba, hogy inkább régi dzsihadista riválisaik életét keserítsék. Egyelőre az Idlib északi részére – a kurd Afrin kanton sakkban tartása miatt – bevonuló Törökország sem tiltakozott, hiszen a Tahrir as-Sám sok szíriai arab és türkmén milíciától eltérően nem állt be Recep Tayyip Erdoğan mögé.

De alapvetően a nemzetközi helyzet is Aszadnak kedvez. Egyfelől ugyanis törekvéseit szentesíti az orosz-iráni-török asztanai megállapodás, másfelől a nemzetközi közvélemény érdeklődése is egyértelműen Észak-Korea felé fordult. A nyugati közvélemény és a döntéshozók ráadásul mintha megelégedtek volna a Kalifátus megsemmisítésével - mintha az Iszlám Állam a régió válságának oka, nem pedig tünete volna.

De a kormány és a dzsihadista ellenzék háborúja Szíriában csak az egyik konfliktus, még akkor is, ha a többi – mint például a kurdok és törökök szembenállása - jelenleg inkább parázslik, mint lángol. Aszadnak ennek ellenére nagyon óvatosan kell viselkednie, hiszen szomszédja, Izrael egyre idegesebb a 80 százalékban nemzetközi síita milíciák és iráni katonák által alkotott „szír” kormányerők sikerei miatt.

Az elmúlt hónapokban egymást érik az izraeli légicsapások a különböző fegyverüzemek, kísérleti telepek és a szintén Aszad egyik megmentőjének számító Hezbollah síita terrorszervezetnek/milíciának szánt fegyverszállítmányok ellen. Gadi Eisenkot izraeli vezérkari főnök a múlt héten egy előadásában arra is utalt, a régiót destabilizáló, a szektariánus viszályt elmélyítő iráni befolyás megállítására szükség lehet az izraeli katonai beavatkozás növelésére is – ami akkor is magában hordozza az eszkaláció veszélyét, ha nem lennének egyértelmű jelei annak, hogy Izrael mellé kész felsorakozni az Egyesült Államok és a szíriai pozícióit elvesztő Szaúd-Arábia is.

Így Putyint ritkán rúgják tökön

Közben a bombázások mellett a milíciák és a rezsim közötti közvetítésben is egyre aktívabb Oroszországot kellemetlen, bár a polgárháború menete szempontjából nem túl fontos csapás érte. Előbb december utolsó napján aknavetős egységek közelítették meg az eddig biztonságosnak tartott hmeimimi bázist Latakia tartományban, és legalább 7 repülőt megrongáltak, 10 embert megsebesítettek. Majd január első hétvégéjén

10 drón meginti a hmeimimi repteret támadta, három pilóta nélküli gép pedig a szintén Oroszországnak bérbe adott tartúszi hadikikötőre próbálta meg ledobni nem túl jelentős, 40 dekás robbanószerkezetét. Az orosz védelmi tárca szerint a drónok közül hetet a Pancir-Sz elnevezésű, rakétákat és légelhárító lövegeket kombináló légvédelmi rendszer segítségével lelőttek, hatot pedig leszállásra kényszerítettek. Az utóbbiak közül három a földet éréskor felrobbant.

A közép-szíriai Tajasz légibázison 2016-ban megsemmisített helikopter-egység után ez volt a legnagyobb szabású támadás, ami közvetlenül orosz erők ellen irányult. A támadás szakértők szerint arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a rejtőzködésre-megközelítésére kiválóan felhasználható lakónegyedekkel övezett hmeimimi támaszpont hosszú távú bérlete talán mégsem volt jó ötlet az orosz vezérkar részéről.

A támadások a jelentéktelen károkozás ellenére is nagyon kínosan érintették az orosz kontingenst, hiszen Vlagyimir Putyin nemrég jelentette be az Aszad ellenségei feletti totális győzelmet. Az állami média gyorsan össze is ütött egy összeesküvés-elméletet, melyben arra utaltak, hogy a dróntámadásnak lehetett valami köze ahhoz az amerikai Poseidon légtérfigyelő repülőgéphez, ami épp a Földközi-tenger nyugati részén járőrözött. A védelmi minisztérium csütörtökön befejezett vizsgálata szerint pedig mind a drónok szerkezete, mind pedig a mini-bombák robbanóanyaga kizárja azt, hogy házilag barkácsolt eszközökről lenne szó; az orosz vizsgálat meg is jegyzi, hogy a pentaeritrit-tetranitrátból álló robbanóanyagot sor országban, például Ukrajnában, a sosztkinszki kémiai reagensgyárban is gyártják. Erre az uktrán védelmi minisztérium csütörtökön tagadta, hogy Ukrajnából származna a robbanóanyag.

Putyin provokációról beszélt, azt mondták, tudják, kik követték el, és mennyit fizettek nekik. Annyit mondott, hogy nem a törökök voltak, de alá akarták ásni az orosz–török-viszonyt.

A kommunikációs zavart az is növeli, hogy mind a mai napig egyetlen szervezet sem vállalta magára a felelősséget a támadásért, pedig normális esetben ennél sokkal kisebb jelentőségű haditettekért is egymást tapossák a különböző ellenzéki/iszlamista/dzsihadista szervezetek, hogy Mi voltunk, mi voltunk! 

(Borítókép: Bombafelhők Gútában 2018 január 8-án - fotó:  Amer ALMOHIBANY / AFP)