Tavaly néhány telefonon múlt, hogy a világ elkerült egy újabb Öböl-háborút

Izgalmas részleteket hozott nyilvánosságra magyar idő szerint csütörtökön az Intercept oknyomozó lap a tavalyi katari válsággal kapcsolatban. Talán emlékeznek még rá, 2017 június elején Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és más arab országok blokád alá vették a 2,3 millió lakosú Öböl-államot.

A szunnita muszlim dinasztiák belháborújának hátteréről anno mi is részletesen írtunk, de a törés okai közül kiemelkedett Katar különutas külpolitikája, illetve az al-Dzsazíra médiabirodalmán keresztül gyakorolt óriási informális hatalma.

Az Intercept alapos cikkében bemutatja, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a háború nem csak gazdasági és diplomáciai szinten dúljon. Több magas rangú forrás – a lap külön kiemeli, hogy egyik forrása sem kötődik a katari kormányzathoz –, egymástól függetlenül megerősítette, hogy

A vezető szunnita nagyhatalom és legfontosabb szövetségese, az Egyesült Arab Emírségek ugyanis nem egy – azóta kiderült, nem túl hatékony – blokádban gondolkoztak, hanem kész terveket dolgoztak ki szomszédjuk lerohanására. A terv szerint a legkorszerűbb nyugati fegyverekkel felszerelt szaúdi hadsereg erős légifedezettel átnyomult volna a katari határon (az ország egyébként a Perzsa-öbölbe nyúló földnyelven fekszik), és egy lendülettel nyomult volna a fővárosig, Doháig. A tervben kiemelték, hogy nagy ívben ki kell kerülni a 11 ezer amerikai katonát elszállásoló, az USA közel-keleti hadműveleteiért felelős Központi Parancsnokságnak (CENTCOM) is helyt adó al-udeidi bázist.

Az Egyesült Államok helyzete a konfliktusban azért különösen kényes, mivel a konfliktus összes szereplője hagyományosan – azaz kormányzattól függetlenül - Amerika szövetségesének számít (és egyben az amerikai fegyverexport fontos célországa, ami szintén nem mellékes szempont), szerepük pedig a vezető síita hatalommal, Iránnal való konfliktus kiéleződésével még jobban felértékelődött.

Amikor jól jön az olajos kapcsolat

Ezt a tervet azonban megszerezték a katari titkosszolgálatok – hónapokkal később a brit és az amerikai titkosszolgálatok is megerősítették létezését - és amint az első négy állam bejelentette a Katarral való diplomáciai kapcsolatok megszakítását, Tamim al Táni emír felvette a kapcsolatot Rex Tillerson akkori külügyminiszterrel és a dohai amerikai nagykövetséggel. Az emír helyzetét megkönnyítette, hogy Katar jó kapcsolatokat ápolt Tillersonnal még azokból az időkből, amikor a külügyminiszter még az Exxon Mobil igazgatója volt.

Tillerson azonnal bősz telefonálásba kezdett, és sorra hívta a főszereplőket: Mohamed bin Szalman szaúdi koronaherceget, az ország de facto irányítóját és Ádel al-Dzsubeir külügyminisztert; a szaúdi diplomácia vezetőjére különösen nagy nyomást gyakorolt, néhány nap alatt háromszor hívta és kétszer személyesen is találkoztak. Az amerikai külügyminiszter szólt fehér házi kollégájának, James Mattis-nek is, aki a CENTCOM volt parancsnokaként valószínűleg rögtön átlátta a helyzet súlyosságát, azt, hogy

Hiszen Katar a szunnita arab országokhoz képest nagyon jó kapcsolatokat ápol a közel-keleti konfliktusokban amúgy is előszeretettel kavaró Iránnal (ezt a többiek sérelmezték is) és Törökországgal is, mely később a blokád során kvázi katonai védelme alá vette Katart.

A szaúdi tervvel szembeni ellenérzést növelte az is, hogy mindenki tisztában volt az olajmonarchia strukturális problémáival, az olajárak zuhanása miatti bevételcsökkenéssel, a 737 milliárd dolláros valutatartalék harmadának felélésével, melyek miatt több amerikai szakértő feltételezte, hogy Doha megszállásával a 320 milliárd dolláros katari állami pénzalapra is rá akarta tenni a kezét.

Tillersont a béketeremtésben nem csak a kusza, ellenben ádáz dinasztikus konfliktusok, hanem saját főnöke is akadályozta. A Rijádban tett két héttel korábbi látogatásán királyi pompával fogadott Donald Trump ugyanis készséggel magáévá tette azt a szaúdi érvet, miszerint Katar a terrorizmus és iszlám szélsőségesek legfontosabb állami szponzora, és egy sor tweetben üdvözölte a blokádot.

Tegyük hozzá, akármilyen hiteltelenül is hangzik ez a vád az ultraortodox vahabita iszlám védelmezőjeként és terjesztőjeként működő szaúdiak szájából, mégis van benne igazság. Katar ugyanis Líbiában és Szíriában is egy sor iszlamista milícia szponzoraként működött (részben működik), és 2015-ben vételi ajánlatot tett az al-Káida szíriai szárnyára is.

Az arab uralkodók nem felejtettek

A háborús terveket végül az amerikai diplomácia határozott tiltakozására ejtették, de az Intercept forrásai állítják, Rijádban és Abu-Dzabiban nem bocsátották meg Tillersonnak, hogy közbelépése miatt nem tudták rövidre zárni a Katarral való ellenségeskedést (a blokád egyébként a mai napig áll, de a katariak megtanultak vele együtt élni). Ezért aktívan fúrták Trumpnál a külügyminiszterét, akit végül az elnök idén márciusban, meglehetősen ízléstelen módon, egy Twitter-üzenetben menesztett.

A New York Times már ekkor azt írta, hogy a két sértett olajmonarchia a libanoni születésű, republikánus donorokhoz kötődő, az Emirátusokból és Szaúd-Arábiából érkező kampánytámogatások Trumphoz való eljuttatásában kulcsszerepet játszó George Nader üzletemberen keresztül próbált lobbizni. Az Intercept szerint a kulcsfigura Trump veje, a diplomáciai gyakorlattal nem rendelkező, de a közel-keleti békefolyamattal megbízott Jared Kushner volt, aki Whatsappon tartotta a kapcsolatot a két dinasztia tagjaival.

Azt egyik lap sem állítja, hogy Tillerson kizárólag a katari válság miatti bosszú áldozata lenne (a külügyminiszter több fontos ügyben is Trump fehér házi ellensúlyának számított, ezért cserélte le a lojálisabb Mike Pompeo-ra), de elég nyomós érvek szólnak amellett, hogy az arab hercegek ott gáncsolták, ahol tudták, és az ilyen kitartó igyekezet Trumpnál általában meghozza a gyümölcsét.

Az egy évvel ezelőtti válság „megoldására” szőtt háborús terv azért különösen ijesztő, mert jól mutatja a térség Izrael mellett legfontosabb amerikai szövetségese, Szaúd-Arábia agresszivitását; azt, hogy a több mint három éve tartó véres jemeni intervenció és a csökkenő szíriai befolyás nem vette el Rijád kedvét a háborúzástól. Ráadásul ez az ügy is megmutatja, az amerikai elnököt a legfontosabb döntésekben milyen mélységben tudják befolyásolni külföldi hatalmakat szolgáló lobbisták.

(Borítókép: AFP PHOTO / FAYEZ NURELDINE)